Barátkozó, kalandos, találmányt és tudóst mentő.

Spirou tolvaj, aki mindig megtalálja a lehetőséget, hogy pár embert kizsebeljen. A legutóbbi esete során egy inas piros egyenruháját lopja el, és áll be dolgozni. Csak miközben a csomagokat viszi, felszolgál és segít a vendégeknek, begyűjti az ékszereiket és a készpénzüket is. Balszerencséjére az egyik kirabolt, az újságíró Fantasio botrányt rendez, és a fiatalember nyomába erednek. Egy szobába menekül be, ahol egy tudós őrzi legújabb találmányát. Spirou felméri, hogy ebben van a nagy pénz – ám mielőtt ellophatná a gombát, megelőzik. Champignac gróf egykori tanítványa, most vetélytársa a bérenceivel elrabolja a professzort. Spirou a gombát akarja, Fantasio a nagy sztorit, amin szerinte a titokban neki tetsző Seccotine is dolgozik. Így kényszerű szövetséget kötnek, és már csak rajtuk múlik, hogy Zorglub mindenkit az agyatlan rabszolgájává tud-e tenni.

Az valahol dicséret, hogy ennek a filmnek a gyökereit akkor is be tudtam azonosítani, ha eddig nem is hallottam a Spirou és Fantasio kötetekről. Most persze már kiműveltem magam, és tisztában vagyok vele, hogy egy sikeres francia/belga képregény, amiről nem csak nekem ugrott be a Tintin kalandjai.

Az egésznek a látványvilága annyira mesebéli és olyan rajzoltnak, túl színesnek tűnik, hogy egy percre nem éreztem hitelesnek. Nehéz szavakkal elmondani, de a vizuális eszközeiben, a kosztümökben és nagyon a színhasználatában látni, hogy ez bizony képregényfilm.

Tele van olyan kis vizuális sütikkel, amik húzták alá ezt az érzetemet. A legjellegzetesebb talán a szereplők öltöztetésében nyomon követhető. Spirou a képregényben megjelent piros egyenruhát viseli, ami bármely ponton jó a világon, csak a sapkát kell lecserélni. Tudom, poén, de olcsó… Azzal nyakon öntve, hogy folyton át akar öltözni, és csak Fantasio tartja jó ötletnek, hogy Spirou ezzel bárhova beolvashat… persze, a rikító piros ruhában. Amiért ennyire hangsúlyozom, hogy piros, mert Fantasio színe meg a kék lett. Úgy vonulnak ezen a filmen végig, hogy ellentétes színekben tündökölnek.

Nem lehet komolyan venni a szereplőket sem. Mindenki olyan, mint aki egy kedélyes képregényből szabadult volna. A főgonosz egyenesen eszembe juttatta a Nyomás utána! főgonoszát, aki olyan volt, mint egy James Bond gonosz paródiája. Itt is volt egy ilyen érzésem. Még rendesen utálni sem lehetett, vagy félni tőle, mert inkább volt komikus figura, mint gonosz. Mi volt a célja? Hogy mindenki imádja és engedelmeskedjen neki. Láthatóan kisebbségi komplexusa volt, amit azzal kompenzált, hogy rajongókat gyűjtött és még többet akart belőlük.

Ki volt a kedvenc szereplőm? Ez könnyű. Spirou menet közben szerez egy új barátot – aki nem Fantasio. A Spip nevet adja neki és egy mókus. Egyetlen olyan jelenet volt a filmben, amin nagyot nevettem és az Spip nevéhez köthető. Amikor Spirou megtalálja és kiengedi a ketrecből, mondd neki egy parancsot. Nem akarom elmesélni, mi az, de amikor Spip megcsinálja, az valami… felettébb mókás volt.

Látszik, hogy dolgoztak a filmen és el tudom hinni, hogy tényleg visszaadja a képregények világát, karaktereit és az átlagos cselekményt is. Csak nem tudok szabadulni attól, hogy ez igazából kisebbeknek készült. 15-16 évesen többre értékeltem volna, mint a mai fejemmel.

A szereposztás nem rossz, de nem is kiemelkedő. Egyszer elment.

Ahogy a film is. Egyszer nem fáj megnézni, de nincs kedvem újrázni sem.

Spirou és Fantasio kalandjai – 5/2,5 annyira képregényesnek tűnik, hogy az eredeti ismerete nélkül is szinte rajzolva láttam.

https://www.youtube.com/watch?v=xGoZmP2rdn4