Norvég film a Netflixen és a táncos téma miatt megnéztem, de túlságosan is szenvedtem vele. Ha belegondolok, sok minden miatt.

Egyrészt, ott van a cselekmény. Valahol Hamupipőke mese, mert a kis norvég táncos csapat, ami már éppen feloszlana a megélhetési gondok miatt, meghívást kap a nagy francia versenyre. Ezzel még nem lenne bajom, csak sajnos más téren is maradtak a mese mellett. Pár nap alatt összeraknak egy nyertes koreográfiát. Hősnőnk, Amalie, úgy be tud ugrani a döntőre, hogy kihagyta a próbákat és csak úgy táncol egyet. (Megjegyzem, a tánciskolában a balett elemekkel sokkal jobb műsort adott, mint a versenyen a sima riszálással.) Persze…

Aztán, ha már Amalie. Egy YA történetben is bűnrossz lett volna, ahogy azon kesereg, hogy az anyja elhagyta. Az a nyavalygás, ami engem kikészít, mindegy, hogy filmet nézek vagy olvasok. Plusz, annyira nyilvánvaló végig, hogy az anyja nem fogja megadni neki, amit akar, hiába játssza Amalie a gyereket, akit szerinte szerethetne. Azzal is bajom volt, ahogy nagyon simán azt beszélte be magának, hogy vele van baj, mert az anyja lelépett gyerekkorában. Amalie apja elküldhette volna pszichológushoz, mert olyan kamaszos, fájdalmas és önpusztító képzelgései vannak, amelyeket némi terápia gyorsan helyretehetett volna.

A szerelmi szál ugyanilyen bűnrossz. Látunk pár csókolózást meg ágyba zuhanást, egy veszekedést meg egy nagyon szirupos békülést. Még a Hallmark is tud jobbat, rossz volt nézni.

A táncot sem tudom dicsérni, pedig az az egyetlen, ami menthette volna. Ok, eleve ez a freestyle messze van tőlem, de akkor is. A verseny megrendezése olyan semmilyen. A bemutatott táncok se tudtak lekötni.

Foglaljuk össze: untam, érzelmileg röhejes, és még a táncok se jók. Csak az volt részemről a film szerencséje, hogy ahhoz is fáradt voltam, hogy elindítsak a Netflixen valami mást. Még hátérfilmnek is túl béna.