Rendben, olvastam már, hogy a szánhúzó kutyák a sarki felfedezőknél nagyon is munkakutyák voltak és nem kedvencek. Olvastam azt is, hogy szolgáltak húsként is. Ennek ellenére pofon tudott csapni a film.
Én kb. azon a szinten voltam, mint a film fiatalabb hőse, Iver. Ő kötődött a vezérkutyájához, és Björn nem csak a munkakutyája volt. Beszélgetett vele, simogatta, a barátja volt. Vagyis, a fiatalemberrel tudtam bánkódni, amikor megcsúszott a szán és az a szerencsétlen kutya a szakadékban végezte. Aztán jött a többi esemény, és már kezdtem azt gondolni, hogy Björn járt jól. Amikor nem tudtak vadat lőni a kutyáknak? Nyomorult Iver kellett, hogy fejbe lője az egyik kutyát, aki csak állt ott és várt türelmesen, fogalma sem volt, mi jön. Majd neki kellett feldarabolni is, megetetni a többi kutyával. A végére már ő és Ejnar is kutyamájat ettek. Nem véresen mutatja ezt a film, de így is borzolta az idegeim. Hiába olvastam már erről. Hiába mondják el a többiek előre Ivernek is, hogy ezek a kutyák nem a barátai, ne szeresse meg őket. Az meg rátett egy lapáttal, hogy fogalmam sincs, mi lett az utolsó életben maradt kutyákkal. Az egyik percben még szánnal mennek és pár kutyával, a következőben már Ejnar a szánt darabolja és égeti, mert gyalogolnak és csak a legszükségesebbeket viszik. De mi lett a kutyákkal? Talán jobb is, hogy nem tudtam meg.
És igen, a film sokkal többről szól, mint a szánhúzó kutyákról. Egy dán expedíciót követünk nyomon, akik egy korábban eltűnt expedíció nyomait kutatják. Grönlandot térképezték fel, de nem jutottak haza. Viszont, Ejnar és a társa megtalálták a nyomot, hol hagyták a kutatási eredményeket. Azért kell visszamenni, és az új fiú, Iver az egyetlen, aki vállalkozik az útra Ejnar mellett, aki közismerten megszállott. Átkelnek a jégmezőn, és arra érnek vissza, hogy otthagyták őket. Túl kell élniük kettesben a jégen – nem csak hónapokig, évekig. Közben meg látjuk, hogy Ejnar jó barátja hogyan küzd azért, hogy valaki menjen vissza értük.
Van sokféle kaland: támad rájuk jegesmedve, küzdenek betegséggel és esnek bele a tengerbe is. Kitöltik a játékidőt, pedig nem egy rövidke filmről van szó. Az mondjuk egy ponton már unalmas, ahogy a dán társaság vezetője mindig kifogással él, hogy már halottak, nem érdemes odaküldeni senkit – a végén bezzeg előadja, hogy ő végig hitt abban, hogy élnek és hazajutnak… persze. Ha nem Charles Dance játssza, szerintem negyed ennyit lett volna képernyőn.
Ha már színészek. A húzónév Nikolaj Coster-Waldau, aki nagyon korrekten hozza Ejnar alakját. A megszállottságát, a mogorva felszín alatt a mélyebben érző embert. Joe Cole a nagyobb meglepetés, a kezdeti ellenszenvem ellenére hozta a jófiút, aki majd a kapitányát átsegíti mindenen. Jó, rendben. Én már akkor szimpatizálni kezdtem vele, amikor még a hajón arról szónokolt, hogy mennyire jó kutya Björn. Igen, kutyás vagyok, nem titok.
Elég vegyesek a kritikái különben, de ugyanilyen százalékokkal láttam már sokkal rosszabb filmeket is. Ez el akar mondani valamit, történelmi alapjai vannak, jó színészei és amit egy ilyen filmben látványként el tudok képzelni, benne van. Mint a medve, akivel most Nikolaj és nem Leo birkózik.
