Az HBO tévéfilmje volt, ki se akarom számolni, hány éve. De azon túl, hogy egyes színészek korábbi külcsínén lehet mosolyogni, teljesen működőképes történet ma is.

Adott egy író, válságban. Kutyákkal foglalkozik, róluk is ír, és szívességből elvállal egy border collie-t. Devon bántalmazott kutya volt, és Jon nagyon hamar szembesül vele, hogy 2 labradorjával ellentétben Devon igencsak aktív, rosszcsont kutya.

A film egyik oldalról komédia, mert Devon rosszalkodik, amit csak egy gazdi el tud képzelni. Nyughatatlan, folyton elszökik, és mivel hősünk városi lakos, ott az úttest, autók és buszok, amelyek között a kutya rohangálna. Kifejezetten szeret kocsik tetejére felugrani, és ott vitetni magát. Mondjuk úgy, Jon többet fut utána, mint előtte egy évtized alatt összesen, szerintem. Az evés is nagy kaland, mert szeret potyakaját szerezni. Vagyis, a hűtő és a tápos zsák is préda, hiába van felpakolva a polc tetejére. A mozgásigényéről nem is beszélve – csak fut és fut megállás nélkül.

Ahogy lenni szokott, a kötődés azért elkezd kialakulni, de itt nem megy meseszerűen Devon beilleszkedése. Segítség is kell hozzá, és Jonnak is változtatnia kell pár dolgon. Azért is tud több lenni egy sima ’rosszcsont kutya kerül a családba’ filmnél, mert Jon megkapja a maga drámáját.

Ami elég egyértelműnek tűnik, hogy a családja szétesőben van. A lánya kollégista, alig jár haza. A felesége lazán elmegy hónapokra, amikor Jon írna. Csak éppen most az írás se megy. Jon pedig mérges, keserű és emészti magát. A film a kutya csínyjeire koncentrál, de azért mellékszálon ott van a személyes dráma. Igaz, a film legkeményebb része nem Jon személyéé, hanem az egyik labrador kapcsán került be. Az kutyatartónak kegyetlen, ezzel nem szeretünk szembesülni, hogy a kutyánk mennyivel előbb elmegy, mint mi.

Amit egy ilyen filmbe lehet, megvalósítottak látványban. Több helyszín, kutyás trükkök.

Két személyes a show – Jeff Bridges érzékenyen hozza a mufurc, de nagy állatbarát írót. Anno Emmy jelölése is volt a szerepért. A kutyák meg egy külön show – nagyon bírtam a nyugodt labradorok és az örökmozgó border collie trióját. Mindegyik kutya nagyon helyes, és természetesen Devon fejlődése majd a küllemén is meg fog látszani. Az elején csapzott, elhanyagolt, a végére meg olyan kutya, akit vinnél kutyaszépségversenyre is. Ahogy nézni tud… Mondanom se kell, hogy a szerepre egy olyan kutyust választottak, akinek klasszikus, szabályos pofija van – én meg is lepődtem, amikor a baráti körömbe tartozó család szintén ilyen kutyust vett, és mesélték, hogy a szabályos kinézet mennyire ritka, mondhatni, filmekben sűrűbben látni, mint az életben.

Ha már emlegettem, hogy van benne olyan színész, aki az eltelt időszakban befutott és kegyetlen, ahogy ebben még kinéz. Domhnall Gleeson a konkrét példa. Itt egy vidéki mesterembert játszik, és annyira pórias az egész külcsín, beszéd, hogy alig ismerni fel benne akár Nyúl Péter ellenlábasát, akár Milne-ét.

Ettől ez még egy nagyon szerethető film, és nincs túlírva sem. Kb. 70 perc, aranyos a kutya, Bridges jól játssza. Elnéztem.