Matthew Quick akkorát ment a Napos oldallal, hogy nem meglepő, más történetei is filmre kerülnek. A remény turnébusza különben pont illik a Netflix tinifilmes stílusába, meg is született a filmverzió.

Quick dolgozta át nekik a regényét, és volt vele munkája, azt kell mondanom. A regényt most olvastam előtte, és nagyon feltűnt, mennyi a változás benne. A film sokkal könnyedebb, egyszerűbb és filmes. Nézzük csak Amber ambícióit: a regényben egy jó egyetemre akart bekerülni, ahonnan a Harvard és a jogi kar volt célkeresztben. A filmen énekel és egy színházi iskolába szeretne felvételezni. De mondhatnám a barátjelöltet, Ty-t is. A regényben az iskola egyetlen fekete tanulója, akit vagy klisékbe akarnak szorítani – pl. álljon be kosarazni – vagy bántják a bőrszíne miatt. Egyszerre a rasszizmus és a liberális rasszizmus is pellengérre került. A filmen meg egy gazdag család népszerű, sportoló fia, akit mindenki szeret.

A film sok kemény témát megkerül, amit a regény bevállalt. Valahol értem is, könnyed film akart lenni, nem dráma. Inkább a másik üzenetet őrizték meg: a hit és a jóság erejét. Amber mindkettőben egy másokért dolgozó, végtelenül jó és pozitív személyiség, akit majd a közösség segít fel, amikor maga alá kerül. (Mindkettőben elveszti az anyját, bár másképpen. Itt a részeg pasijával szenved autóbalesetet, a könyvben egy sorozatgyilkos ölte meg, amikor elment éjjel a kocsmába.)

Bár a regényhez mérem, és úgy kevesebb, azért csak a filmet nézve pozitív és rendben van. Nem csak egy könnyed limonádé, igyekeztek mást is csöpögtetni hozzá. Van cselekménye, szépen fel van építve az egésznek az íve, és tinifilmnek korrekt. Ha nem olvastam volna a könyvet, szerettem volna, és jobbakat írnék róla. Úgy mesél barátságról, szociális nehézségekről, öregségről és betegségről, hogy az fogyasztható is maradt mellette. Tartam és szórakoztatás, sikerült összehozni nekik.

Ha a külsőségeket nézem: nem látványfilm. Van több helyszín, egy átlag város és az utcái, meg pár szereplő otthona és az iskola. Nem olyan színes vagy felső középosztálybeli, mint A csókfülke, inkább a 13 okom volt szintje.

Színészek – hát, ez már az a szint, aminél kevésbé vagyok lelkes. Ahogy a történetet változtatták, a szereplők rasszát meg bővítették. Talán ezért is kellett variálni Ty alakjával, mert itt nem ő az egyetlen nem fehér az iskolában. Maga Amber latin-amerikai, de az iskolában van minden rassz. Én egy adaptációnál jobban szeretem, ha jobban lekövetik az eredetit, de a Bridgerton és a Meggyőző érvek színes viktoriánus korszaka után ezen már fel se húzom magam. Auli’i Cravalho különben aranyos, a kutyusa még nála is jobban. Judy Reyes szimpatikus nő, jól állt neki Donna filmes verziója – mert a regény dögös, szőke ügyvédnőjéhez nem sok köze van.

Tinifilmnek korrekt, de a felnőttek se futnak ki miatta a világból. Az már más kérdés, hogy nem a regény olvasása után kell nézni, mert zavaróan másabb.