Az első gondolatom az volt, vajon kiket akartak megcélozni ezzel a filmmel? Van benne elég sok elem, ami szerintem már idegeníti a nézőket.

Az egyik, ami a leggyorsabban észrevehető, hogy ez egy fekete-fehér film. Nagyon kevés ilyen készül már, és amikor alkalmazzák, annak mindig van egy plusz rétege. Nem a szórakoztató filmek, inkább a komolyabb drámák eszköze, ha tudok egy-egy ellenpéldát is mondani. Pl. a Farkas utolsó kalandjáról nem éppen az jutna eszembe, hogy mekkora dráma, bár, bele tudom magyarázni…

Itt a hangulatteremtés eszközének és a téma iránti tisztelet elemének vettem. Hiszen a sztori az Aranypolgár írójának története, és az a film az egyik legnagyobb fekete-fehér klasszikus. Ezeknek a filmeknek a nagy korszakában játszódik, és filmesekről és filmkészítésről szól. Autentikus tőle, ha ennek az is az ára, hogy van, aki elvből meg sem próbálja megnézni, mert nem színes.

A második elemet már el is árultam. Szerintem az Aranypolgár ma már nem jelent annyit, hogy annak a megírása miatt tömegek kapnának kedvet leülni a film elé. Én láttam is, de nem sok mindent tudnék elmesélni belőle. A Rózsabimbó nekem is megvan, de most elgondolkodtam, hogy rá kellene szánni az időt, és megint megnézni, úgy hogy a filmet meg az utalásait már tudom értékelni. Kamaszként egyikről se volt fogalmam se, nem is maradt meg a film az emlékeimben.

A harmadik, a szerkezet. Egyszer magyarázza Mank, hogy miért úgy van elbeszélve az Aranypolgár, ahogy. Mintha ez lenne kicsiben megcsinálva itt is – van egy lineáris váz, az a pár hét, amíg Mank befejezi a forgatókönyvet. De itt vagyunk a legkevesebbet, mert ugrálunk vissza az időbe, és megértjük Mank összeálló élettörténetét. Hogy jutott el oda, hogy egykori barátja és befolyásos férfi ellen ír egy filmet, amiben elég fekete tükröt mutat neki?

Ha ezeken túlnéz valaki, és tisztelet a kivételnek, de nem a képregényfilmeken növekvő generációtól várnám ezt, van ebben a filmben nagyon sok minden, ami értékessé teszi. Remek párbeszédei és utalásai vannak. Nagyon sok benne a bennfentes elem, és a nagyon találó kép. Zseniális, amikor a részeg Mank felvezeti, hogy Hearst miképpen modern Don Quijote. Olyan finoman és érthetően hoz be komoly politikai témát és Amerika korhangulatát, hogy az ember szinte észre sem veszi, de érzi, hogy milyen lehetett Amerikában a nácik felemelkedése idején.

Ott vannak a színészei is – Gary Oldman simán korunk egyik legnagyobb színésze, és ezt a szerepet is nagyon hozza. Nem is tudom, hogy melyik Mank volt tőle a kedvencem: a megtört, tönkretett vagy fénykorában a legokosabb a teremben, akinek a nyelvétől félni kellett? Amanda Seyfried rég volt ilyen bájos - és nagyon elkapta, hogy a nő csak játssza a buta szőkét, sokkal több van benne. De tele van az egész ismerős arcokkal. Nem minden telitalálat, Tom Burke nekem nem Orson Welles, de lehet, ezt újra gondolom, ha ráakad az Aranypolgárra és visszanézem.

Vagyis, bár tényleg nem tartom szórakoztató és tömegfilmnek, de igényes és okos alkotásnak igen. Fincher korunk egyik kiemelkedő rendezője, és jó volt ezt a filmjét is megnézni. Így utólag sajnálom is, hogy nagy díjat nem adtak neki a filmért, pedig megérdemelte volna.