Jó szereposztás, a történet is érdekelt. Akkor hogyan lehet, hogy ennyire untam ezt a filmet? Pedig lehet valami izgalmas annyiban is, hogy ketten ülnek és beszélgetnek. (Frost/Nixon)

A keret szerint a II. világháború idején járunk. Freud Londonban él a lányával – Anna gondoskodik az apjáról, átvette az óráit és kb. ő az, aki életben tartja a férfit. Freud olvasott egy könyvet, és szeretne elbeszélgetni az írójával. Így érkezik hozzá egy nap délutáni beszélgetésre a szerző, Lewis professzor. Szóba kerül köztük vallás, Anna kapcsolata az apjával, vagy éppen Lewisé egykori bajtársa anyjával. Közben megszólal a légiriadó is, menni kell az óvóhelyre. Anna pedig magánéleti válságot igyekszik elnyomni: nyíltan nem tárgyalják a témát, de egy analízisen konkrétan igyekezett kimondani, hogy férfinak kellene lennie és egy nővel van szerelmi viszonya, amit az apja tudomásul sem akar venni. Túl sűrűn éreztem azt, hogy ami tényleg fontos lenne, azt csak kerülgetik, és akit érint, hárít. Lewis nem néz szembe az idősebb asszony iránti egykori vonzalmával, ahogy Freud sem akarja tudomásul venni, hogy mennyire egészségtelen a kapcsolata a lányával.

Nem tudtam megfejteni, hogy mire kellene kilyukadni a végére. De szerintem maguk a szereplők is úgy távoznak a beszélgetésük végén, hogy nem jutottak sehova. Mindketten visszatérnek a maguk kis életébe, legfeljebb annyi, hogy a másik felet érdekes karakternek tartják.

A filmben a pláne az lenne, hogy Lewis az a C.S. Lewis, aki később a Narnia könyvek szerzője lett. Van is utalás erre, hiszen már tagja annak az írókörnek, amelyben ott van jó barátja, a nála is nagyobb névvé váló Tolkien. (Igen, a Gyűrűk Ura szerzője.) Még egyik sem ezeknél a könyveknél tart, amelyek miatt emlékezünk rájuk, de ők ezek az alakok. Tudósok, nyelvészek és Lewis esetében a vallásosság még a kiemelten fontos. Csak éppen nem visz közelebb a film ahhoz, hogy megértsük, ki is Lewis. Azt vártam volna, hogy valami több, nagyobb durranás lesz, ahogy összemérik a hitüket Freuddal. De nem.

A cselekmény hiánya megbocsátható lenne, ha izgalmasabb témákat beszélnének meg. De a hárítások, a témaváltások és az egésznek a barátság felé lépegetése folyamatosan elveszi a feszültséget és az élt. Nincs vita, vagy igazi konfliktus. Szinte azt tudom írni, hogy azok lesznek a történetben a fontosak, amelyekre csak utalnak, de kimondani senki sem tudja vagy akarja őket.

Nem hiszem, hogy anyagilag sok mindent bele kellett volna fektetni a külcsínbe. Minimál helyszín, amit ugyan az óvóhellyel és az egyetemi tanteremmel próbálnak feldobni, de amúgy Freud lakása a fő helyszín. Mivel csak pár óra az egész játékidő, mindenkinek elég volt egy kosztüm. Még csak visszaemlékezésekkel se próbálták lényegesen tágítani a filmet. A szereplőknek és a beszélgetésüknek kell eladni, de nagyon hiányzik a feszültség.

Nem Anthony Hopkins munkáján múlt. Kifejezetten bírtam, ahogy a makacs és terapeuta öreg meg-megvillan, de már egyre nehezebben, mert egy állandó fájdalomban élő, drogfüggő már, akinek annyi van vissza, amíg eldönti, mikor vet véget az életének. Az, ahogy ez a lassan széteső ember fel tud villanni, ahogy bele lehet látni, ki lehetett egykor, azt Hopkins szépen beletette. Matthew Goode professzora könnyebb eset, az angol úriember, akit szívesen játszatnak vele. Simán át tudott volna ide sétálni egy Downton forgatásról is, ha a legutóbbi filmben nem os volt benne Mary férjeként. Liv Lisa Fries meg úgy tűnik, vonzza az ilyen megosztó szerepeket.

Lehetett ez volna jobb is, de valami nagyon hiányzott belőle. Az él, a lényeg. Így marad egy kihagyott lövés, amit egyszer is nehezen ültem végig.