Sorozatgyilkosság, újságírás, feminizmus. A bostoni fojtogatóról már készült klasszikus film, emlegetik az esetet több filmben/sorozatban is, amelyekben egy sorozatgyilkost üldöznek. Nem is hittem, hogy ez a film újra tud mondani, legfeljebb egy másik szemszöget vártam. Az újságírókét.

Ehhez képest a film végén fogtam a fejem, és azon gondolkodtam, hogy mennyire másképpen is lehet nézni dolgokat. Valamit, amit lezongorázottnak gondoltam, egy-egy ténnyel mennyire másképpen is lehet tálalni. Ráadásul itt tettek rá egy olyan súlyt, hogy az még jobban meg tudta feküdni a gyomromat. Addig is jó film volt, de az valahogy még súlyosabbá tette.

Anélkül, hogy elmesélném, mi a film poénja, ha ezt a szót használhatom, van egy kisebb monológ arról, hogy mit tesz a nyomás és a sajtófigyelem a rendőrökkel, ügyek lezárásával. Hogy az emberek nem akarnak szembenézni azzal, hogy nem csak egy szörnyeteg lakik a szekrény mélyén. Hogy a férfiak nőket bántanak és ölnek. Van benne egy olyan mély pesszimizmus, hogy azzal minden biztonságérzetet lerombolnak és az addig felépített diadalérzetet úgy megkeserítik, hogy rosszul éreztem magam tőle. És ez értékes benne, más benne, több tőle a film.

Amit addig sorozatgyilkosos kriminek néztem, aminek tudni véltem a megoldását. Ugyan le tudott kötni, hogy az ismert esetet egy más szemszögből követem végig, de tudtam, kit kapnak el, mi a módszere és ezeket különben a film is szépen csepegteti menet közben. Előismerettel folyamatosan ott vannak az utalások, akár a korábbi filmre is.

A többletnek azt találtam, a végéig, hogy beletették a feminizmus témáját is. Látjuk, mennyire kevés nő dolgozik, milyen társadalmi elvárások vannak, és az a két riporternő hogyan igyekszik valami más életet létrehozni magának. Mennyire keveset kapnak érte cserébe, minden téren. Csak egy példa: Loretta fizetése szinte teljes egészében elment dadusra. Vagyis egy diplomás, teljes újságírói állás nőként alig ért annyit, mintha sima pesztonka lett volna. De ott vannak a célozgatások, ahogy a nők fotójával reklámozták a cikket és sok kis más részlet is, amiből összeáll a korkép.

Kriminek néztem, de az ilyesmik miatt lett több. Jött hozzá a két nő kialakuló kapcsolata, vagy az, ahogy James, Loretta férje fokozatosan változtat a nézetein. A feleségét támogató, szerető férj gyorsan jut el oda, hogy már nem tudja tolerálni, hogy a nő milyen útra lép. Ott van a jelenetek között annak is a kórtörténete, hogyan megy tönkre egy házasság.

A szereposztás is erős. Keira Knightley itt nem csak egy szép arc lehet, és jól is áll neki a szerep. A meglepetés nekem inkább Carrie Coon, akit nagyon azonosítok a The Leftovers évadokban játszott karakterével, akit utáltam. Így alapból mindig ellenszenves nekem a karaktere, itt viszont nagyon bírtam Jean-t. Ő az, amivé Loretta válni igyekszik, és nem csak pozitív mentor válik belőle, de jó barát is. Céltudatos, határozott, és egy férfias szakmában még nőies is mert és tudott lenni. Most nem az jutott róla eszembe, hogy abban a másik sorozatban mennyire az agyamra ment.

A férfiak háttérbe is szorulnak mellettük, bár a DeSalvót játszó bonyolult nevű David Dastmalchian-t azért ki fogom emelni. Annyira hozta a karaktert, hogy a kevés jelenete ellenére is nekem ő volt a férfi szereplők között a legemlékezetesebb.

Látványra is volt benne munka. Megvan a retró hangulat, ruhákkal, színekkel, lakásbelsőkkel, miközben nem érződött porosnak sem a film.

Vagyis: tetszett a történet, új szemszöget adott egy ismert történetnek, jó a casting és mai üzenetet is tudtak beletenni. Ez úgy tud feminista film is lenni, hogy nem kell annak nézni sem. Most egy ideje ez a legpozitívabb csalódásom, meglepően tetszett ez a film. (A kritika különben fele ennyire bírta, olvastam olyat is, hogy Fincher ebből sokkal többet ki tudna hozni. Erre mit lehet mondani? Ha mindent Fincher, Nolan, stb. rendezne…)