A reneszánsz az egyik kedvenc korszakom. Akkor Firenzében és onnan indulva Olaszországban, Európában olyan fejlődés hullám indult, amely máig bámulatosnak tartott remekeket eredményezett. Ezek közül egynek állít emléket ez az 1965-ös film.

Pontosabban, két személy egymásnak feszülését meséli el, melynek eredményeképpen a Sixtus-kápolna freskói készülnek el. Gyula pápa és Michelangelo állnak egymással szemben, akik ugyan megbízó és művész – akkoriban a művész is olyan mesterember, mint egy kőműves. Leonardóval ugyan megszületik a zseni eszmény, de messze van még az a kor, amikor mecénás nélkül boldogulhat a művész. Michelangelo Gyula embere, a síremlékén dolgozik. Szobrokon, hiszen szobrász és annak is tartja magát. De elég egy sértett építész bosszúja, és Gyula máris a kápolnára akar freskókat festetni vele.

A film pedig leköveti, ahogy a pápa és a művész folyamatosan hadakoznak egymással, marakodnak, és közben készül a freskó. Látjuk, miből jön a mai formában levő képek ötlete, hogyan találja ki Michelangelo az állványokat, mert bizony az ő találmánya az is, hogy ne lyukasszák ki a falat a létrákkal és ezzel tegyék tönkre a mennyezetet. A folyamatos harcot, mert sokak istenkáromlónak találják a készülő képeket. A harcot, amiért Gyula a számlákat rendszeresen küldi, a fizetéssel viszont el van maradva.

Az túlzás, hogy Gyula és Michelangelo ellenfelek lettek volna, de megvoltak a maguk harcai. A végére aztán kibontja a film, melyiknek mi a szenvedélye és az igazi célja. Megtalálják a közös akaratot és vélt, és fejlődik a kapcsolat.

Közben pedig megelevenedik a korszak: a Vatikán szépítése, mert érkezik Raffaello is, aki Gyula lakosztályát kezdi el festeni és a stanzák is a halhatatlanságé. A nemesek közti nézeteltérések, a nemes családok helyezkedése. Kiemelten természetesen a Medici család, hiszen Michelangelo is tőlük érkezett, és Lorenzo nélkül a reneszánsz se születhetett volna meg a ma ismert formájában. Megelevenednek Gyula háborúi, szinte az egész filmben hadat visel. Valahol fájdalmasnak is éltem meg, hogy a pápa többet vonult csatába és páncélba, mint vallási vezetőként irányított volna. De hát ez az a kor, ahol a pápa nem azt jelentette, mint a modern időkben.

Talán csak egy volt, amit sérelmeztem. Mert az, hogy Gyula katonapápa, legyen. Átadják a személyiségét, a harcai célját. Viszont, Lorenzo di Medici egyik lánya is a cselekmény része, aki többgyerekes anyaként is Michelangeloba szerelmes, és egy ponton el is akarja csábítani. Kellett valami szerelmi szál, értem, és Gyulának adni egy nőt még rosszabb lett volna. Így se tetszett, az még rosszabb lett volna. A többire simán rámondom, hogy történelmi filmben korrekt, de ez nagyon hamisan cseng. Michelangelo a leírások alapján nagyon nem olyan ember volt, akibe egy Medici-lány beleszeretett volna. Máig megy a találgatás is, hogy a művész homoszexuális volt-e. Nos, Heston mondhatni homofób volt, már csak azért is kellett egy nő a történetbe, aki megkísérti a művészt. Fel se merüljön, hogy Charlton Heston meleg férfit játszik.

Saját korában a látvány, kosztümök miatt volt érdekes a film. Mai szemmel is látványos, simán nézhető. A szépségideál azért változott – a Medici-lányt játszó színésznő mai szemmel már inkább érdekes, mint szép jelenség. De a ruhák, a nagy külszíni jelenetek, a freskó készítés folyamata megállja ma is a helyét. A csaták már kevésbé, de nem is az a cél, hogy az itáliai háborúkat bemutassák.

A szereposztás erős. Két nagy színész kellett bele: Gyulának és Michelangelonak. Rex Harrison és Charlton Heston is a korszak legendás nevei. Még azt is bele merem látni, nagy szerepeket hogyan hoztak át ebbe az alakításba. Harrison ebben az évben kapta az Oscart a My fair lady férfi főszerepéért, 1 évvel korábban meg Julius Caesar megformálásáért jelölték a Kleopátrában. Ahogy Gyula hadat vezet, a római páncélos jelenetei nekem nagyon adták Caesart. Heston 60-ban vitte haza az Oscart a Ben-Hur címszerepéért, és tele van a karrierje sikerfilmekkel, ezen film előtt és után is. Vagyis, két mondhatni friss Oscar-díjas, nagy formátumú színész jutalomjátéka volt ez. Közben még kifejezetten erős egysorosokat is sikerült adni nekik. A legemlékezetesebb nekem az volt, amikor Gyula már a halálra készül, és megjegyzi a művészének, hogy ha Isten színe előtt áll, a bűnei ellenértékeként a Sixtus-kápolna freskóit teszi a mérlegre.

Mai szemmel kevésbé izgalmas, és a szerelmi szál is teljesen felesleges, de a korszak nagy filmjeit remekül tükrözi, és emberi drámát kever művészi nagysággal. Én élveztem, azzal együtt is, hogy ma már teljesen más film készülne ugyanebből a témából.