Anjelica Huston projektje volt ez a film. Nem csak a főszerepet játszotta el, de producer és rendező is volt egy személyben. Éppen csak az eredeti regényből átírást nem ő végezte el.

Az eredeti történetet nagyon szerettem, így érdekelt is, mivé formálták át filmen. A regénynek volt egy epizodikus jellege, ahogy a Browne család életét életre keltették. A filmben törekedtek arra, hogy legyen egy lineáris történet, nem csak epizódok sora. Ezzel együtt hagytak ki dolgokat – mint Agnes kislányának hajvágását az apácáknál -, másokat meg beletettek, mint az egyik fiú szerencsejáték adósságait és ennek következményeit.

A fontos azonban az, hogy a hangulatot meg tudták őrizni. Van egyfajta keserédesség benne: ahogy nehéz az életük, szegények, és a mindennapi megélhetésért kell gürcölni, mégis, vannak olyan emberi értékeik, amiért megéri. Boldogok tudnak lenni akkor is, ha komolyan belegondolva sírni kellene azon, hogy milyen terhek vannak rajtuk minden egyes napon.

Agnes életének fix pontjai: a gyerekei, a standja a piacon és a barátnője. Ezekkel történik valami, a cselekmény megy előre. A fő konfliktust a filmen az uzsorás jelenti, aki többféleképpen is nyomorítja az asszony életét. Az kifejezetten alávaló, ahogy a gyereket használja arra, hogy a nőnek keresztbe tegyen. Még csak igazi feloldás sincsen, hiszen a film végére Agnes nyer, de ha továbbgondoljuk, akkor megint csak a nő lesz vesztes helyzetben.

Humoros lett a film, szép emberi pillanatokkal, miközben ott vannak a drámának is a darabkái benne. A család- és életszeretet, ahogy egy anya tud küzdeni, az mind belekerült. Marion, a legjobb barátnő esete jól példázza, hogyan lehetett ez egyszerre tragédia és komédia. Az egyik pillanatban még nagyokat nevetnek, jól érzik magukat és komédiát nézünk – hogy a következőben már a sírnál álljanak, sírjanak és nagyon fájjon.

Nem látványfilm, és nem is kell annak lennie. Egy nagycsalád története, egy városrészből. Az életük fix pontjai kerülnek elő: a tömbház, a piac, az utca. Ruhákkal se kellett sokat játszani. Kifejező például, hogy a segélyszervezettől kaptak a gyerekek pulóvereket, és amikor komolyabb helyre kellett menniük, mint a hivatalba, mindig ez volt rajtuk, mert más nem volt.

A színészek teszik bele azt a pluszt, amiért jó nézni. Huston és O’Dwyer barátnői párosa, Ray Winstone karakterének könyörtelensége. A gyerekek leginkább cuki mellékszereplőknek kellettek, de azért ketten kiemelkednek a tömegből. A nagyfiú, aki segíteni akar otthon, az iskola mellett szakmát tanul és kis felnőttként viselkedik 13 évesen. A második fiú, akiben mr Billy meglátja az apja szellemét, akit könnyen rosszra lehet csábítani.

Ahhoz nem tudom, mit szóljak, hogy beletették Agnes koncertre készülését. Az eredetiben Cliff Richards volt vágyai tárgya, a filmbe aztán Tom Jones került bele. Van ennek egyszerű magyarázata: annyival a regényben leírtak után forgatták a filmet, hogy azt a zenész/énekest legfeljebb digitálisan szerepeltethették volna, és akkoriban még nem tartott ott a technika.

Az eredeti történet talán helyesebb, de a film is őrzi azt a hangulatot. Megvannak a maga pillanatai, kellemes volt megnézni is.