Az első évad nem éppen azt a képregény élményt hozta, amit szerettem volna, bár így is szórakoztató volt. A lényeg igazából csak annyit, hogy újraolvastam az egész képregényt, mielőtt folytattam a mozgóképes verziót is, úgyhogy nehezen álltam neki.

Eleve egy új helyzetben voltak a szereplők, eltértek Hill alapanyagától. Meglepő, de most ezt kifejezetten élveztem. Mivel más volt a történet, csak az alap maradt azonos: Dodge vadászik rájuk a kulcsokért, csak most sokkal taktikusabban – jobban élveztem a történet alakulását. Nem azt méregettem folyton, hogy miért és mennyit változtattak a képregényen.

A kulcsok tekintetében volt egyfajta visszafogottság – használják őket, de a nagy játszma nem igazán ezeken múlott. Most Dodge és a Locke-család is átverésekkel, megtévesztéssel indult a másik ellen. Így inkább volt elme, mint varázspárbaj, ami szintén jól állt neki. Természetesen a nagy összecsapásra aztán mindenki felvonultatta a nála levő kulcsokat, és jól is nézett ki a szárnyakkal vagy az épület összeomlásával. De, ez most több volt, mint egy sima látványorgia a kulcsokkal.

Akadtak drámai tetőpontok, amelyekre szintén igaz, hogy idézték a Hill-képregényeket, de másként alakultak az események. Pl. ezt a sorozatot sem élte túl Tyler barátnője, de most egészen másképpen halt meg. Még Lucas sorsa sem egyezik az eredetivel, kevésbé voltak vérszomjasak a sorozat stábjában, mint a képregény rajzolói és írója.

Vannak új karakterek és új történetszálak, a legtöbb tetszett is. Nagyon működött Duncan nagyobb szerepe, a visszatérő emlékekkel, ahogy a gyerekek mellé áll segíteni. Aaron Ashmore kifejezetten szimpatikus nagybácsi lett, fáj is belegondolni, hogy az előző generáció mit dobott el magától azzal, hogy ennyire megcsonkították a saját történetük Bode-ját. (Vagyis, a legkisebb és leginkább ártatlan, aki ösztönösen találta meg a kulcsokat.) Tetszett Brendan Hines történelemtanára, aki Nina szerelmi szála is volt egyben. Neki is volt kötődése a Kulcsházhoz, ha sokáig nem is lehetett érteni, hogyan. Josh és Nina helyesek együtt, én drukkolok nekik. Az, hogy így meg tudott jelenni a család életében, és esélyt adnak neki, különben jelzi, hogy mennyit gyógyultak a traumákból, amivel ide költöztek. Mondjuk, az évad végére Tyler megint csak gyászolhat és szenved, nem véletlenül hoz olyan döntést ott, amilyet. És akkor elérkeztünk oda, hogy egy egészen másképpen félelmetes, új ellenfelet hoztak be az évad végére. Dodge agyafúrt volt, most viszont érkezik egy erősebb, kegyetlenebb, és kevésbé manipulatív, nyersebb gonosz. Kevin Durand kifejezetten ijesztően tudja hozni, és szinte vártam is, hogy egyszer csak átmegy az Álmosvölgy legendájának fej nélküli lovasába. Azt hiszem, dicséret, ha Christopher Walken alakítását ilyen kevés jelenetben meg tudta idézni.

Ami nélkül meglettem volna, azok a szerelmi drámák. Azt még valamennyire át tudtam érezni, hogy Tyler szenvedett attól, hogy a barátnője lassan immunis lett a varázsvilágra és elfelejtett dolgokat. De Kinsey gyötrődése a srácok között, és ahogy Dodge a maga módján tényleg beleszeretett a lányba… Történetmesélés szempontjából ok, de egy másvilági démoni lény mégis hogy gyúlt ennyire emberi érzelemre? De értem, kellett neki egy gyenge pont, amivel a Locke-család ki tudta játszani. Ez volt számára Kinsey, akiből a párját akarta megteremteni.

Szépen vitték tovább a történetet, felvezettek egy újabb és másként veszélyes ellenfelet, hoztak értelmes új szereplőket. Volt fantasy, ifjúsági, horror elem is. Simán jobban szerettem ezt az évadot az elsőnél, rávehettem volna magam előbb is, hogy megnézzem.