Van pár igencsak emlékezetes filmes bosszú. Dumas grófja regény után filmen is sikeres lett, van többféle sorozatfeldolgozása is. Tarantino is adott pár leckét Bill miatt, hidegen tálalással és gödörásással. A Netflixen megnézhetjük a koreai verziót is – a bosszút, amelyben nem lesz dicsőség, mégis ez a sorozat címe.

Talán a második etapig kellett várni, mire megmagyarázzák. Akit annyira tönkretettek, mint Dong-eunt, annak azért is küzdeni kell, hogy a becsületét és önbecslését visszaszerezze. Ezekkel rokon értelműként használják a sorozatban a dicsőséget – Yeo-jeong emlegeti többször, mint ami megvolt Dong-eunnak, Yeon-jin és bandája megfosztotta tőle, és most vissza kell szereznie.

Elég kegyetlen a történet. Dong-eun meséli az egészet, és már a nyitányban felteszi a kérdést, érdekel-e, miért kell bosszút állnia. Megelevenednek a középiskolai évei, és kapunk egy modern horrort. Nem elég, hogy a gazdag gyerekek rászálltak, bántották, összetörték – brutálisan, jegyzem meg. Nekik a verés sem elég, rossz nézni, mit találtak ki. De erre rápakolták, hogy a lány sehol nem lelhetett menedékre. Az iskolát csak a jó hírneve érdekelte, meg a diákok anyagi háttere. Volt tanár, aki el is verte a lányt, amikor az igazságot próbált keresni magának. Az anyja árulása meg egy külön szint, de ő még a későbbiekben is mindig el tud menni még messzebb. Nem is tudnám megmondani, ki volt a rosszabb – az iskola méhkirálynője, vagy a drogos anya.

A szerkezetet meghagyják végig. Dong-eun folyamatosan megjegyzéseket is fűz a látottakhoz, és teremt egy behúzó hangulatot. Igencsak eltalálták a szövegezést: egyszerre tűpontos, kegyetlen, és mégis van benne valami majdnem humor is.

A terv lassan kezd kibontakozni, akkor viszont kegyetlenül beindul. Egyre több szennyes titok derül ki, és Dong-eun félelmetesen ráérez, mit próbálnak lépni ellene és hogyan védheti ki. Egyszer-egyszer úgy tűnik, hogy Yeon-jin még így is ellenfél tud lenni, be tud vinni ütéseket, de túl sok mindent tett az elmúlt évek alatt, hogy sértetlenül megúszhassa. Ahogy erre rádöbben, megijed, hibázni is kezd, és ugyanolyan alaposan össze lesz törve az élete, ahogy ő tette a másik lánnyal.

A sorozatban két csapat néz szembe: Dong-eun és a magát a lány Hóhérának kinevező Yeo-jeong, velük szemben Yeon-jin és a középiskolai bűntársai. Balszerencséjére azokat a barátságokat érdek vezérelte, és ellene fordíthatók az egykori barátok. Hát igen, még a legnagyobb rajongója se nyeli le szó nélkül az olyan húzásait, hogy tőle terhesen hozzáment máshoz, és még el is hitette vele, hogy nem tőle van a gyerek. (Nem mintha eddig túlzottan érdekelte volna, hogy ki a kislány apja.) Nagyon kevés köztes alak áll a két csoport között. A legerősebb köztük Yeon-jin férje, aki mondhatni az egyetlen tisztességes alak a sorozatban. Mert bármennyire is együtt tudok érezni a főszereplő ügyével, ő a célért kegyetlen lesz és képes beáldozni, kihasználni másokat. Do-yeong viszont meg tud bocsátani, hűséges, miközben neki is van ereje és hatalmas cselekedni. Ha kell, ő is odacsap, de benne nincs meg az a kíméletlenség. Igaz, őt nem is úgy bántották, mint a főszereplőt. Lenne egy tippem, hogy belőle is jobban kijönne az állat, ha pl. a lányát olyasmi érné, amin a főszereplő ment át.

A történetet nem is nagyon akarom mesélni. A sorozat visszatérő eleme a go játék – a történet felépítése is arra emlékeztet. Rakosgatják a táblára a korongokat, és Dong-eun sorra rombolja le az ellenfele házait. A csapatnak több tagja volt, és ugyan a fő ellenfél a méhkirálynő, de nem kíméli a többieket sem, ha ott nem is olyan direkt módszereket alkalmaz.

Közben meg más színeket hoz bele a plasztikai sebész története és a nővel lassan kialakuló, szinte romantikus kapcsolata. Ott is van fájdalom és bosszúvágy, és arra lehet alapozni, hogy mit találnak meg egy egymásban. Nem csak valakit, aki megérti őket, de feltétel nélküli társat is. A történetük végében is meg tudom látni a romantikát, ha érzékelem is, hogy azért valahol beteg, amibe együtt belefognak.

Jól is néz ki a sorozat. A gazdagok és szépek világa, csodás épületekkel, berendezésekkel és ruhákkal. Stílusa van a karaktereknek. Még guilty pleasure sorozat is simán lehetne, annyira benne vannak a játszmák egymás között a felső tízezerben is.

Még a casting is tetszett. Simán megkülönböztettem a szereplőket, pedig volt már, ahol ezzel eleinte szenvedtem. Nem csak az eltérő stílusuk, de maguk a színészek is megkülönböztethetőek. Plusz, vannak nagy jeleneteik is. A kedvenceim közt van, amikor Lim Ji-yeon játszotta a váltást a magabiztos méhkirálynő és a nő között, aki már ráébred, hogy mennyi mindent el fog veszteni. Az a pillanat, a törés, amikor rádöbben, hogy ennyi volt.

Eléggé addiktív a sorozat, én simán ráfüggtem, hogy miképpen alakulnak az események. Egészen a végéig csavargatva vannak a szálak. Azt nem állítom, hogy mindent tökéletesen el is varrnak, de közel vannak hozzá.

Nyertek vele pár díjat, jó kritikái vannak – sokan szerettük. És megjegyzem, tökéletesen működik így, nem igényel amerikai feldolgozást.