Tény, nem is kevés ellenérzéssel ültem be a moziba. Nem én választottam filmet, de úgy voltam vele, a szereposztás miatt kibírom akkor is, ha nagyon femináci lesz a film.
Ehhez képest pozitív élmény volt, hogy nem vitték el abba az irányba. Inkább másban éreztem a zavart. Nem jó szó – mert ha őszinte vagyok, akkor sajnos ez a realista nézőpont. Soha nem lesz olyan, hogy egyenlőség. Valaki mindig el fog nyomni valakit, legfeljebb közeledhetnek egymáshoz az oldalak. Mert ebben a filmben nincs jó
társadalom – nekem se Barbieland, se az USA festette kép nem tetszett. A Barbie világban a férfiak, vagyis Ken különböző verzió vannak nagyon semmibe véve. Még Barbie is azt mondja, Ken az csak Ken, eldobható. Bár nem ez ütött meg leginkább – amikor Sasha meglepődik, hogy minden Barbie saját álomházban lakik, és rákérdez, hol alszanak a Kenek. Válasz meg nincs, és kimondatlan, de érezhető, hogy az senkit nem izgat. Kaliforniában a nők vannak tárgyiasítva, és a férfiak az erősebb nem, míg a babák világában a nők uralkodnak mindenek felett. És nincs megoldás: a mesevilágban sem lesz egység, és ez filmen azért tudott zavarni.
Van viszont egy jó rész, ami érzékelteti, hogy miért nincs soha megoldás: amikor Ken elküldi Barbie-t, és megkérdezi tőle, hogy esik neki, hogy most neki kell elmennie. Mert a helyzet annak a párja, amikor Barbie dobta ki Kent, mert minden este csajos este és nem kell neki a pasi. És ez annyira emberi, hogy el is hiszem, hogy mindig ez lesz. Nem lesz megtörve az ördögi kör, mert mindenki őrizgeti a sérelmeit, és amikor ő kerül nyerő helyzetbe, akkor a sérelmeiért nem fog megbocsátani, hanem eltapossa a másikat érte. És hiába veszik el kissé az élt az I am Kenough vonallal, akkor is megmarad a társadalmi egyenlőtlenség problémája, és nekem nem számít megoldásnak, ha az elnyomó oldalt cseréljük csak ki. Attól az még egyenlőtlenség maradt.
De jól van megírva, ez egy paródia, amiben humoros módon mutogatnak rá a gondokra. Még éppen annyira sarkítva, hogy szórakoztató maradjon, és ne zavaró. A paródiákat gyakran érzem butának és zavarónak, de itt el vannak találva a jelenetek. Ritkán van olyan, hogy felkaptam a fejem, hogy ez azért már túlzás. Mondjuk, Kennek vannak nagyon bugyuta dolgai, de itt eleve így működik a figura: itt ő a buta szőke. Viszont, megvannak a megható részek is, vagy éppen a nyers kimondások, amelyek hatni tudnak ebben a környezetben. Gloria a végére megmondó ember lesz, és ő fogalmazza meg, hogy a XXI. században miért nehéz nőnek lenni. Azt mondjuk nem értettem, hogy az agymosott Barbie babák ettől miért ébrednek fel, mert az ő világukban ilyen abszolút nem volt korábban. Mindegy, nem is lényeg. Nekünk, nézőknek inkább szólt, mint a babáknak.
Jut eszembe, a nyitány lehetne egy pontig feminista reklám is: amikor a kislányok nagyon durván tönkreteszik és szétverik a csecsemő babáikat, ezzel kifejezve, hogy a hagyományos női szerepek ugyanígy szemétre valók. Ez az egy volt, ami azt a femináci vonalat hozta, amitől tartottam, de szerencsére ez az egy ilyen feltűnő dolog volt benne.
Külcsín – hát, az a giccs, amit a Barbie név eleve sugall, megvolt. Barbieland pink műanyag emberkínzás, amibe első ránézésre komolyan belefájdult a szemem is. Annyira mű, amennyire csak lehet és egyes elemei egyszerűen brutálisak. A műanyag, mozdulatlan tenger és a kakiló, műanyag kutya részemről horror elem is lehetett volna, azon nagyon fennakadt a szemem. Ugyanakkor van ötlet is benne – ahogy leképezik, hogy a valóság miképpen hat a Barbie világra. Ahogy az autókba beleszállnak, mintha csak beletenné őket egy gyerek, vagy a lábuk lábujjhegyen állása, és tényleg, a babákat is így csinálják. De a kedvencem a reklám volt, amiben a depressziós Barbie volt népszerűsítve, azon jót nevettem. Ahogy le vannak modellezve azok a babák, nagyon kész.
A szereposztást különösebben nem akarom ragozni. A listás sztárokkal van tele, és az ember csak kapkodja a fejét, ki hogyan és mikor bukkan fel. Gosling, Robbie és Ferrera meg nagyon profin végigvezetnek minket a történeten.
De, két dolog, amit nem szerettem. Will Ferrell egyszerűen sok nekem, az ő humorára és amit a filmbe is beletett, egyszerűen fájdalmas nekem. A másik, hogy ahhoz képest, hogy az kellene a komédiának lennie, hogy Barbie életre kel, alig volt Kalifornia a sztoriban. Valahogy azt vártam, az lesz majd a vicces, hogy rácsodálkozik a valóságra, de alig sétált egy kicsit, már mentek is vissza a Barbie világba.
Még egy, a zene. Határozottan jó a track, és a filmhez vannak igazítva a dalok. Elsőre ugyan megcsapott, hogy szinte musical szinten részei a dalok a filmnek, de nem végig és ebben is felfedeztem a paródia elemet. Be van mutatva a Mattel Barbie meséinek, amiket szintén ilyen dalosra gyártottak. Ryan Gosling dalolása és az a dal már csak azért is érdemel egy plusz sort, mert az a kilencvenes éves fiúbandáinak egy olyan legyintés, amin szintén nagyot tudtam nevetni. Azt se gondoltam volna, hogy pont egy Billie Eilish dalt találok majd szépnek, nem szeretem az énekesnő dalait, de az ebbe a filmbe betett betétdal tetszett.
Hatalmas siker a film, ezt mondanom se kell, folyt ez most minden csapból. Most legalább elmondhatom azt is, hogy nem lett gagyi. Nem tetszik benne minden, de messze jobb volt, mint amit az előzetes alapján vártam.
