Azt se gondoltam volna, hogy egy Dano-filmről fogom azt írni, hogy nagyon szívesen néztem. Lélekmelengetőnek találtam. Mi több, Paul Dano volt az egyik legszimpatikusabb alak benne.

A Fabelman család különben Spielberg filmje, és valami nagyon személyes, belső hangot sikerült eltalálni benne. Az ember szinte bele tudja képzelni a kis Stevent is, amint szenvedélye lesz a filmezés. Nem titkoltan vannak benne életrajzi elemek, de akkor is érezni lehetne a hangulatából, ha ezt nem reklámozzák külön.

A cím a családot emeli ki, de igazság szerint Sammy az igazi főszereplő. Kisgyerekként ismerjük meg, majd látjuk, ahogy növekszik és egyre inkább a filmezés bűvöletébe kerül. A játékok egyre komolyodnak, már mozgóképeket és kisebb filmeket készít, rájön készítési trükkökre.

Mivel az alkotó filmek a gyengéim, nekem a legizgalmasabb részek lettek benne, amikor Sammy összerakott egy-egy filmet. Eddig nem sok elképzelésem volt arról, mi történik a vágószobában, vagy miképpen tud egy rendező víziókat megvalósítani, de itt az is meg lett mutatva. Azzal együtt, hogy egy film milyen hatást képes elérni. Amikor a fél terem zokog Sammy egyik korai alkotásán? De lehetne említeni az őszinte családi filmet is, vagy a végzősök napjáról készített filmjét is. Értelmes, izgalmas kisfilmeket kaptunk a filmen belül.

Kissé elkanyarodtam az eredeti gondolatomtól. Sammy felnő a film során, és a családját is elkezdi másként látni. Dráma kerül a történetbe – ahogy az idilli család máza lehull, és ott van annak a nyers igazsága, hogy mennyi szeretet létezik. Mitzi – Burt és Bennie drámája egy külön történetre is elég lenne, de attól lesz egyedi, hogy a gyerek szemén át nézzük végig, aki maga is ledöbben, amikor szembesül vele, hogy a szülei és a család legjobb barátja milyen érzelmi sokszögben is élnek igazából. Ez a családi dráma kötött le kevésbé.

Annak ellenére, hogy Williams és Dano valóban remek munkát végeztek. Michelle Williams már többször bizonyította, hogy jól játssza az ilyen női szerepeket, de az tényleg meglepett, hogy Dano mit a vászonra nem tett. Rogen meg szinte észre sem vehető, de ez így működött igazán a filmen, mert így valóban láthatatlan, ám annál veszélyesebb harmadik tudott lenni a családi dinamikában.

Spielberg nem pakolta tele sztárokkal a filmet, de nem is kellett. Nagyon szépen működött ez így, és a főszereplői valóban odatették magukat.

Amivel még különben szórakoztattam magam, záró gondolatként, hogy későbbi ötleteket vagy ihletőket kerestem a történetben. Az a cirkuszos film nekem is nagy élmény volt, bár nekem már esélyem sem volt moziban látni, gyerekként egy régi klasszikusok sorozatban láttam a tévében, de abszolút meg tudtam érteni, hogy Sammy-re olyan hatással volt, nekem is nagy filmélmény volt. A háborús film, az egyetlen elsétáló emberrel? Ryan közlegény. De az a zseniális diákvideó, arról annyira az jutott eszembe, hogy valami ilyesminek képzelem Riefenstahl dokumentumfilmjét a berlini olimpiáról. (Ok, náci propaganda filmeket csinált, de akkor is el kell ismerni, hogy az a nő nagyon tudott. Attól függetlenül, milyen eszmét szolgált.)

Simán néztem ezt a történetet családi drámának, de szerelmi vallomásnak is a filmekhez. Kikacsintásokkal, kis humorral. Mint a végén a horizont beállítása és David Lynch vendégszereplése.