Kb. úgy voltam ezzel a filmmel, mint idén leszek a Szegény párákkal. A címét hallottam, szembesültem vele, hogy kritikai siker és díjnyertes várományos. A női főszereplő meg is kapta az Oscart. De van benne valami, ami annyira taszított, hogy semmi kedvem nem volt megnézni.

Még arra is emlékszem, hogy konkrétan az zavart, hogy valami olyasmi jött le nekem előzetesen a trailer és egyebek alapján, hogy egy agyament Mátrix verzió lesz, amiben egy mosodás néni menti meg a világot. A humora sem tűnt olyannak, ami nekem hiányzott az életemből.

Erre viszont most rászántam magam, és be kell látnom, mennyire csalóka volt az előzetesen kialakított képem a filmről. A kedvenc komédiám nem lesz, de ennek vannak értékei. Mi több, egyes részein még kifejezetten jól is szórakoztam.

Az első, hogy sikerült megkedvelnem Evelynt. Már akkor, amikor Alpha Waymond – a férje menő verziója egy másik világból, ahol kitalálták a párhuzamos világok közti utazást – felvezette neki, hogy azért ő a kiválasztott, mert Evelyn jelen verziója a rossz döntések szülötte, aki nem kezdett semmit az életével. A film története szerint minden döntés leágazáshoz vezet, és létrejön egy párhuzamos univerzum. A főszereplő Evelyn a nőnek az a verziója, aki mindig rosszul döntött. A lehető legszerencsétlenebb és nyomorult verzió. Ahogy majd elkezdi felfedezni a többi Evelyn világát, látjuk, hogy ő különben az a nő, aki bármibe fogott, sikeres lett, csak nem ebben az életében. Híres séf, operaénekesnő, harcművész, tudós stb. Csak ez a verzió nem jutott sehova. Ez már önmagában annyira tragikomikus, hogy együtt tudtam érezni vele, amikor felfedezte, mennyivel jobb élete is lehetne, és már ugrana is át egy másik életébe, miközben mosolyogtam is rajta. Evelyn összekapja magát, és csak megvillan ebben a verziójában is, hogy mi vitte sikerre a másik életeiben.

A humora azért az ízlésemhez képest felemás. Ahhoz, hogy egy ember képes legyen más világokbéli énjétől tudást kölcsönözni, kell egy beindító esemény. Egy ravasz, hogy úgy mondjam. Ez pedig általában valami ciki, kellemetlen tett. Amivel indítottunk, szerelmet vallani az ellenszenves adóellenőrnek, semmi. Majd jönnek az olyan altesti poénok, mint a bepisilés, vagy egy péniszre emlékeztető szoborba beleülni. (Azt nem Evelyn produkálja különben, hanem két férfi, akiknek el kellene őt kapni.) Vagyis, egy része már inkább sokkoló vagy gusztustalan, mint vicces, de akadnak jobb ötletek is a filmben. Pl. a személyiségek váltakozása. Amikor a nagypapa is hirtelen átvált az Alpha verziójába, egész terminátoros lesz. De a Lecsómackó is olyasmi, amire nehezen találok szavakat. A mosómaci cuki, a helyzet meg abszurdan vicces. (A Lecsó meg a kedvenc Pixar mesém, szóval, értettem az utalást.)

Még látványos is lett a film az abszurditása mellett. A bagelt nehezemre esett komolyan venni, noha abba is belenyomták a CGI-t. De a különféle ének megjelenése, a harcoló részek vagy a mosómaci tetszettek. Káoszos, furcsa, de valahogy jól nézett ki.

Mindenen túl pedig példázatként is nézhető a film. Mert simán lehetne annyi is az egésznek a lényege, hogy a szeretet és a kedvesség kellene a választás legyen. Nem harcolni, nem szenvedni, csak mosolyogva megtalálni minden helyzetben a legjobbat, és szeretettel fordulni ahhoz, aki melletted van. Elfogadva őt. Hiszen végül anya és lánya néz szembe egymással – egyik sem tökéletes, hibáznak és szenvednek, de ha legalább egymásnak ott vannak és szeretik egymást, jobb a világ.

Az egész világmegmentés, párhuzamos világok és harcászati bemutatók, minden visszavezethető egyetlen családon belül a konfliktusokra. Az apára, aki megtagadta a lányát. Aki hosszú évekkel később is egy olyan ember megbecsülését akarja elnyerni, aki bántotta. A lányra, aki azt érzi, hogy semmi nem lesz jobb, esélye sincs, hogy elfogadják és szeressék önmagáért. Anya és lánya, akik akartalanul is ugyanabba a folyóba lépnek, de az anya felismeri és megtöri a kört. Az egyik legjobb példája a köveké. Az önmagában is zseniális kisfilm lehetne, és ott megint működik a film humora.

Yeoh tényleg nagyon jól hozza Evelyn alakjait. Neki el lehet hinni a szerencsétlen mosodást éppen annyira, mint a gyönyörű dívát. De Stephanie Hsu, Ke Huy Quan alakításai is tetszettek. Jamie Lee Curtist meg fel se ismertem, ledöbbentem a nevétől a stáblistán, pedig még csak el se dugták. Kiemelt mellékszereplő.

Vagyis, ez egy kellemes meglepetés volt, sokkal jobban tetszett, mint vártam. Simán azt is írhatom, hogy ez a film tetszett. Azért azt nem hiszem, hogy a Szegény páráknak is nekiesnék a kellemes csalódás arany fényében sütkérezve…