Egy részt már láttam egy sorozatból, és kis naivan azt hittem, van egy kerekebb előző rész. Most megnéztem a nyári részt, és ez alapján is úgy tűnik, hogy van egy még korábbi rész.

De nem is fontos az időrend, mert ez olyan, mint egy Tom és Jerry vagy egy gyalogkakukk mese. Zeus és a betörők összecsapnak, és az teljesen mindegy mikor, hol – minden elem az ismerős és a lényeg ismétlődik. A férfiak szerencsétlenül ügyködnek, az ügyes kutya meg éppen a legjobb helyen van és hiúsítja meg a terveiket. Mondjuk, most legalább nem szórt el édességet, hogy azon essenek hasra.

Nagyon gyerekműsor ez is, felnőtt fejjel egyáltalán nem lehet komolyan venni. Annak csak bosszankodás a vége. A történetre is valami hasonló igaz – kiszámítható és klisés az egész. Zeus kénytelen kutyaiskolába járni, és természetesen mindenben ő a leggyengébb. Mondjuk, elég idióta is a program. Van egy gyakorlat, mondjuk, átmenni egy libikókán. A kiképző kutyája bemutatja, a többiek meg utánacsinálják egyből. Persze. Gyerekkorom óta van kutyám, volt szerencsém pár nagyon okos példányhoz is, de elsőre megtanítani a kutyát szlalomozni? A készítőknek feltételezem még egy kutyát sem kellett ülni tanítani. Csak az nagyobb munka, mint itt a komolyabb műveletek.

De ott tartottam, hogy kutyaiskola. A szomszédban betörést terveznek a visszatérő rablók. Közben meg Zeus titkos esti órákat vesz az ott dolgozó kínaitól. Abban már jobban ott van, hogy mit jelent megtanulni valamit egy kutyának. Sokszori ismétlés, jutalmazás. De különben a Karatekölyöknek a paródiája is lehetne. Mondjuk, amekkora gyerekeknek szánták, azok biztosan nem néznek olyan régi filmeket, mint A karatekölyök. Még a Smith-gyerekes új verziót sem, nemhogy az eredetit.

Lehet sejteni, ki nyeri a kutyabemutatót és ki kapja majd el a szerencsétlen betörőket is.

Közben meg olyan idióta poénok vannak, hogy a fejem tudnám verni az asztalba. Naná, hogy a legrondább betörő álcázza magát nőnek, és még udvarlója is akad. Naná, hogy ehetetlen vacakokból sütnek halas – mustáros tortát, amibe szerszámokat rejtenek – és naná, hogy bele kell ennie a bebörtönzöttnek, hogy megkaphassa a tortát.

Ezek nem viccesek, inkább bosszantóak.

De tévéfilm, látszik ez másban is. A kevés helyszín, az egyszerű felvételek, a harsánysága.

Hogy valamit jót is írjak, a kutyák még mindig szépek és aranyosak. Nem vagyok oda az olyan történetekért, amilyen ez is – amikor egy szinkronszínász alámondja, mit gondolhat az állat, vagy egymással mit beszélnek, de ettől most el tudtam tekinteni. Ha már a kutyákat is elhúznám a listáról, nem maradna semmi, amiért ezt a filmet kibírtam.

Pedig azt gondoltam, a húsvéti résznél a csibékkel csak jobb lehet. Nem tudnám megmondani, melyik fájt jobban.

Jókat olvastam erről a sorozatról, de eddig nem jött meg hozzá a kedvem. A Poker Face kellett hozzá, abban tetszett Natasha Lyonne játéka, és érdekelt, milyen lehet a másik sorozata.

A történetről nem érdemes sokat mesélni, mert rejtély van, és a szereplők részről részre kerülnek egyre közelebb a megoldáshoz. Kár lenne egyetlen fordulatot is lelőni, hiszen részről részre építkezik a sorozat. Talán csak az alapokról pár szót: Nadia a születésnapját ünnepeli. Ám a másnapot nem éri meg, még az éjjel meghal. De nem a másvilágra kerül, hanem megint a buliján találja magát. Először csak fura déjá vu gyötri, de amikor újra elhalálozik, és újra visszatér a buliba…

Többet meg nem mesélek. Rá kell jönnie, mi történik, és ki kell találnia, mihez kezdjen. Akad nem egy fordulat benne, és kifejezetten jól belőtték a zsánert is. Dramedy, de az a fajta, ami inkább komédia és pozitív üzenetet sikerül beletenni.

Tele van különc alakokkal, és kifejezetten szórakoztató, hogy milyen formában jelennek meg attól függően, hogy Nadia éppen miképpen tölti a napot. Azért a típusok jól kirajzolódnak majd: pl. Mike mindig egy szoknyavadász, csak abban van különbség, éppen kit szédít.

De, amin a legjobban szórakoztam. Nadia törvényszerűen meghal minden este, pedig nagyon igyekszik életben maradni. Néha már egészen abszurd, mi történik vele. A lépcsős epizódon szakadtam, az valami nagyon kész volt. Milyen nehéz lehet lemenni egy lépcsőn? Ha a halál vadászik rád, akkor igencsak nehéz.

Jól fel van építve a történet, fér bele dráma és sok nevetés is. A főszereplők múltját is lassan megismerjük, és akad abban bőven feldolgozni való. Ettől lesz drámai, de soha nem mennek el olyan messze, hogy depresszióssá tegyék a nézőt.

Jó a casting. Charlie Barnett és Natasha Lyonne között jó az összehang, és külön-külön is jól hozzák a szerepüket. Attól függően, ki milyen alkat, tudja egyiket vagy a másikat jobban megszeretni. Hiszen alapvetően ellentétes emberek: Nadia extrovertált és nagyszájú, él a pillanatnak. Alan viszont introvertált, csendes, mindent terv szerint csinál és nagyon megfontoltan.

Azért egy dolog akad, ami már szemet szúrt, és nem tudom hova tenni. Az Orange is the New Black sorozatban láttam először együtt szerepelni Lyonne-t és Dascha Polancót. Ebben is itt vannak mindketten – Lyonne játssza a főszerepet, Polanco pedig Alan barátnőjét, aki minden este szakít a fiatalemberrel. A Poker Face-ben szintén Lyonne a főszereplő, és Polanco játssza a barátnőjét, akinek a meggyilkolása majd beindítja a cselekményt. Megjegyzem, ő egyedül a Poker Face-ben volt szimpatikus, és nem tartom jó színésznőnek. El nem tudom képzelni, mi oka lehet, hogy ennyiszer egymás mellé castingolják őket.

De, a lényeg: a sorozat jó, és ötletesen használja az időhurok témát. Még újdonság is van benne, de ezt persze nem mesélem el. Tessék megnézni!

A testcserés filmek már saját alzsánert alkotnak, és mindenféle korosztálynak gyártják őket. Családi filmek, komédiák akár vaskosabb humorral, ifjúsági filmek is bőven akadnak köztük. Láttam már thrillert is, ahogy belegondolok. Talán csak horrorhoz nem volt még szerencsém, de horror komédiához igen.

Ez a könnyed típus, nagyrészt családi, de azért akad benne olyan poén is, ami miatt inkább a nagyobbaknak és nem a kisebbeknek szól elsősorban. Ha jobban belegondolok, a nagy többség ilyen. És sajnos abban az irányban, ami szerintem nem vicces. Egy szekció ki van hegyezve arra, hogy a nagymama a nagyobb lányunoka bőrébe kerül, és látszólag konzervatívan öltözködik, visszafogott, közben meg máson sem mesterkedik, minthogy fiatal testben minél több férfival összefeküdjön. De azt sem tartom viccesnek, amikor a családi testcserék sorába bevonásra kerül egy láma is.

Újdonság nincs benne, arra van kihegyezve az egész, hogy ebben a helyzetben a családtagok megint felfedezik, hogy összetartoznak, szeretik egymást, és mit is jelent igazán családnak lenni. A szülők válságba jutott házassága megerősödik, de azt nem mondhatnám, hogy a gyerekek megjavulnának. A kamasz fiú pl. drogos bajkeverő, és az marad a végére is.

Talán csak abban hozott valami mást, hogy nem a szokott befejezést kaptuk. Itt nem fordul minden vissza a rendes kerékvágásba, hanem ráhúztak egy végső poént, hogy mi okozta igazából a testcserét, amit nem vettek észre.

Látványra semmi különös nincs benne, legfeljebb a láma bevonása igényelt valami pluszt. Ez meg pont az, ami nélkül több lett volna a film. Fárasztó humor, amit igazán kivitelezni sem lehet látványban, mert ki akarja azt nézni, hogy egy láma a családanya? Még szerencse, hogy ez is csak a zárójelenetbe került bele, és nem a film nagyjában vitték ezt az állati vonalat is. Ami már csak azért is gáz, mert ha éppen egér lesz a házban a csere idején, akkor valaki egértestben ébred? De ok, ez nem az a film, amiben ilyen logikát kellene keresnem.

Nem egy sztárparádés film – a történetet látva nem meglepő. A házaspárt alakító Alexandra Lamy és Franck Dubosc azok, akik ismerősek lehetnek más, hasonló színvonalú családi komédiákból is. Bolondozni lehetett azzal, hogy attól függően, éppen ki van a történet szerint a testükben, hogyan öltözködnek és viselkednek, és az jól is sikerült, amikor az anya testében az apa volt, és még a mozgása is olyan férfias lett a lélekkel együtt. De attól még nem ez lesz élete szerepe, egyik színésznek sem.

Talán az a legnagyobb baj, hogy nincs átgondolva. Buta kis film ez, ami helyzeti komikumra épül. Ha már kicsit belegondolunk, szétesik a logikája.

Az idő még mindig pocsék, de legalább az eső lenyomta a pollent is. Nézzük is hamar, mit akartam tegnap mesélni.

A mi kis falunk (s07e12) jelen részében folytatódott a szereplőváltás.

Már múlt héten kiderült, hogy Viki megy. Lesz egy üres állás a hivatalban, meg egy üres szoba Gyuri – Erika házában. Mindkettőre lesz is jelentkező már a héten, és az egyik szál, hogy mindenki beletörődik a változásba, és bosszankodik, hogy milyenné változik a helyzet. Mondjuk, ezek egy része olcsó poén. Az, ahogy a beköltöző új lakó már a nyitányban parancsolni és kihasználni kezd mindenkit – csodálom is, hogy ennyire tűrik neki.

Mellette jött látogatóba a püspök, ami nem sok újdonságot hozott. Valamint, ami a héten legalább mosolygós volt, Bazsó csomagja, és ebből hogyan jutottak oda, hogy a polgármester rákapott a női ruhákra. Ha a pletykagyár egyszer beindul…

Kétlem, hogy bármilyen nagy változás lenne Viki távozása és a helyének pótlása miatt, de most lehet erre húzni a poénokat. Már elkezdték, és az új – nagyobb szerepet kapó szereplők többet lehetnek képernyőn a következőkben.

A Schmigadoon (s02e05) továbbra is szórakoztat, és a heppem is kiélhetem.

Vagyis, keresem, hogy mikor melyik musicalt facsarják ki. A heti résszel feles a találati arányom: megismertem egy Chicago dal átiratot, valamint volt most is egy Sweeney Todd dallamot idéző. Ám továbbra is van, amit nem ismerek meg. Bár, az is lehet, hogy eleve a műsorhoz írták…

A cselekmény lassan halad a végkifejlett felé, és közben van poén a musicalek szerkezetére is. Ebben a részben értünk a kötelező csavarhoz. Hozzátenném, eléggé elő volt készítve, már részekkel korábban volt arra utalás, hogy valami ilyesmi fog történni.

Már csak arra vagyok kíváncsi, összeállnak-e a szereplők a nagy leszámolásra, vagy Josh magára fog maradni?

A szint különben a szokott. A helyszínek, kosztümök, színészek is. A mellékszereplők is kapnak kellő teret, mondjuk, ahogy írni szoktam, jobb is, ha ők énekelnek…

Az All American (s05e17) most utalt vissza arra, hogy Spencer barátnője miért is jött vissza. Egyúttal kezdem elengedni, hogy lesz még Spencer – Olivia páros. Nem mintha Olivia nem sokkal jobbat érdemelne. Csak még mindig szorosabb köztük a kapocs, mint másokkal, de ok, elengedjük.

Különben jött a díjátadó, amire mindenki készült. Helyesek voltak a Baker testvérek, ahogy Jordan igyekezett megnyugtatni a testvérét még a nagy díjátadó előtt. Más szálon Coop kapcsolata kezd szétesni, Layla meg az apjától kapott leckét, hogy a munka ne menjen a magánélete rovására.

Nem egy eseménydús rész, és nem is érzelmi tetőponttal dolgoztak. Mindössze annyi, hogy Liv most megfogalmazhatta az apjával kapcsolatos érzéseit. Jó is lesz, ha kilépünk a gyász szakaszból, ez részek óta állandó téma. Fura is az egyéb dolgaik mellett, mert van itt szerelmi ügyes bonyodalom – Coop – és karrier – Layla – is.

Újfent igaz, hogy gazdagok környezetét ábrázolják, és meg lehet nézni, hogy kicsípte magát újfent mindenki a díjátadóra. Hol van már a gettó, ahonnan elindultak…

A The Good Doctor (s06e21) kapcsán nehezemre esik az emlékeim előkaparni, pedig csak pár napja láttam a részt. Nem bírom, amikor ugyanazokat a köröket futják, és ez nem sok újat hozott az előző részhez képest.

Morgan gyötrődése, mint új anya és egy sokat síró baba. Természetesen Alex mindig felbukkan játékkal, pelenkával, mikor mi kell. Túl sok volt ebből, pláne, ha Shaun gyereke is megszületik, és akkor az állandó szereplők közül már ketten is babázni fognak.

Folytatódott Shaun és Glassman esete is, és az agysebész nagyon nehezen törődik bele, hogy le kell tennie a szikét. Egy konkrét esetet kísértek végig, és mindketten a maguk igazát hajtották. Újra. Más eset, de túlzottan ismerős a dinamika.

Az orvosi esetekről nem is maradt meg sok. Leginkább a szülők drámája, akiknek el kellett fogadni, hogy a rákos kisfiúknak itt a vég. De ez nem is a fentiek esete volt – Harper Hill karaktere próbálkozott a lehetetlennel.

Végül, A galaxis őrzői (s03e22-26) zárlata.

Azzal mindenképpen megleptek, hogy nem távoztunk Asgardból. Visszatért a Kígyó, és ő lett a sorozat utolsó ellenfele. Keresték a legyőzésére alkalmas eszközt, ehhez összehívták a barátaikat, volt mini szökés – Hella bolygójáról – és még Thanos is felbukkant egy kis időre. Egy all in, sokakat felvonultató és jellegzetes eseményeket összedobó zárlat.

Ami üde színfolt volt: Loki ideiglenes csatlakozása a Bosszúállókhoz. Mondhatni, emberségesebben bántak vele, mint a saját családja. Jól is illett közéjük: rosszfiú, trickster, de mellette hős is lehet.

Volt lopás, szökés, nyílt harc és robbantás. Volt elköszönés, egymásra találás.

Vagyis, a vége jól megjelenítette, milyen is volt ez a sorozat.

Anjelica Huston projektje volt ez a film. Nem csak a főszerepet játszotta el, de producer és rendező is volt egy személyben. Éppen csak az eredeti regényből átírást nem ő végezte el.

Az eredeti történetet nagyon szerettem, így érdekelt is, mivé formálták át filmen. A regénynek volt egy epizodikus jellege, ahogy a Browne család életét életre keltették. A filmben törekedtek arra, hogy legyen egy lineáris történet, nem csak epizódok sora. Ezzel együtt hagytak ki dolgokat – mint Agnes kislányának hajvágását az apácáknál -, másokat meg beletettek, mint az egyik fiú szerencsejáték adósságait és ennek következményeit.

A fontos azonban az, hogy a hangulatot meg tudták őrizni. Van egyfajta keserédesség benne: ahogy nehéz az életük, szegények, és a mindennapi megélhetésért kell gürcölni, mégis, vannak olyan emberi értékeik, amiért megéri. Boldogok tudnak lenni akkor is, ha komolyan belegondolva sírni kellene azon, hogy milyen terhek vannak rajtuk minden egyes napon.

Agnes életének fix pontjai: a gyerekei, a standja a piacon és a barátnője. Ezekkel történik valami, a cselekmény megy előre. A fő konfliktust a filmen az uzsorás jelenti, aki többféleképpen is nyomorítja az asszony életét. Az kifejezetten alávaló, ahogy a gyereket használja arra, hogy a nőnek keresztbe tegyen. Még csak igazi feloldás sincsen, hiszen a film végére Agnes nyer, de ha továbbgondoljuk, akkor megint csak a nő lesz vesztes helyzetben.

Humoros lett a film, szép emberi pillanatokkal, miközben ott vannak a drámának is a darabkái benne. A család- és életszeretet, ahogy egy anya tud küzdeni, az mind belekerült. Marion, a legjobb barátnő esete jól példázza, hogyan lehetett ez egyszerre tragédia és komédia. Az egyik pillanatban még nagyokat nevetnek, jól érzik magukat és komédiát nézünk – hogy a következőben már a sírnál álljanak, sírjanak és nagyon fájjon.

Nem látványfilm, és nem is kell annak lennie. Egy nagycsalád története, egy városrészből. Az életük fix pontjai kerülnek elő: a tömbház, a piac, az utca. Ruhákkal se kellett sokat játszani. Kifejező például, hogy a segélyszervezettől kaptak a gyerekek pulóvereket, és amikor komolyabb helyre kellett menniük, mint a hivatalba, mindig ez volt rajtuk, mert más nem volt.

A színészek teszik bele azt a pluszt, amiért jó nézni. Huston és O’Dwyer barátnői párosa, Ray Winstone karakterének könyörtelensége. A gyerekek leginkább cuki mellékszereplőknek kellettek, de azért ketten kiemelkednek a tömegből. A nagyfiú, aki segíteni akar otthon, az iskola mellett szakmát tanul és kis felnőttként viselkedik 13 évesen. A második fiú, akiben mr Billy meglátja az apja szellemét, akit könnyen rosszra lehet csábítani.

Ahhoz nem tudom, mit szóljak, hogy beletették Agnes koncertre készülését. Az eredetiben Cliff Richards volt vágyai tárgya, a filmbe aztán Tom Jones került bele. Van ennek egyszerű magyarázata: annyival a regényben leírtak után forgatták a filmet, hogy azt a zenész/énekest legfeljebb digitálisan szerepeltethették volna, és akkoriban még nem tartott ott a technika.

Az eredeti történet talán helyesebb, de a film is őrzi azt a hangulatot. Megvannak a maga pillanatai, kellemes volt megnézni is.

Ha már tegnap a Vatikánba látogattunk, maradjunk is a papoknál. Különben, az utolsó részben Maik is a Vatikánba látogat, de ez már egy más történet.

A történet attól lett érdekesebb, hogy a 2. évad végén Eva előtt is kiderült Maik titka. Frissen le is csukatta a férfit, nem törődve azzal, hogy mit éreznek egymás iránt. Maik szerencséjére – balszerencséjére egy régi ismerős, egy maffiavezér meglátja a lehetőséget abban, hogy egy templomban rejtegesse a drogját. Így Maik visszakerül a helyére, Eva meg szövetkezik vele, hogy elkapják a bűnözőket, miközben a kisvárosaiknak is segítenek az ügyeikben. Határozottan jót tett neki, hogy már nem arra épülnek a poénok, hogy mit tud a nő vagy sem. Azt sem tolták túl, hogy megbocsát-e a férfinak, vagy a kapcsolatuk végét is jelenti az igazság. Nem lett romantikus, megmaradt komédiának, némi krimis elemmel.

A másik újítás, és szintén tetszett, hogy kevesen szerep jut Kevinnek, több Mariának. A házvezetőnő egészen belevaló teremtés, és sok mindenben tud segédkezet nyújtani. Kevin a magánélete miatt nyüglődik, és továbbra is őt tudom a legjobban rühellni az egész sorozatban. Szerintem életképtelen, szerencsétlen és semmirekellő. Nem is tudom, mit képzelt, mi lesz Simone sorsa mellette. Ok, szereti a nőt és a kislányát is, de nem tud semmit, és azon túl, amit Maik nála hagyott pénzt, se bevétele, se semmije. Családot akar, ok – de a családról gondoskodni is kell. A szeretet nem elég, és Kevin még bűnözőnek is selejtes, ha azt gondolta volna megoldásnak. Nem lenne az. De ezzel a sorozat nem foglalkozik, Kevin számára Simone mellett a család a cél, amiért az egész évadban küzd.

Humorforrásnak érkezett egy segédlelkész, aki mindenbe beleüti az orrát, és vallásos szentfazék. Le kell rázni, próbálják nevelni, de pont az a humor forrása, hogy mennyire nem jó ember annak ellenére, hogy mennyire a vallási előírások embere. A saját unokahúgáról is lemondana, pedig a lánynak csak egy ember kellene, aki meghallgatja és tanácsot ad, nem elítéli a külseje alapján. (Amire különben jól rá is játszik, pont azért, hogy elijessze az embereket. Erős smink, fekete ruha és paróka, stb.)

Ezzel eljutunk oda, ami továbbra a szerethető a sorozatban. Maik segít az embereken, és olyan történeteket kapunk vele és a helyiekkel, amelyekkel elképzelhetők, nem mesebeliek. Nem is kell hozzá vallási színezet, inkább arra megy ki az egész, hogy mennyire könnyen lehet segíteni másoknak, csak egy kis figyelem kell. Jószándék. Igazából ebben látszik meg, hogy annak ellenére, hogy Maik ügyeskedik, és pl. korábban egy kisebb vagyont kicsalt az egyházból, hogy látszólag felújítsa a templom tetejét, ő jó ember. Segíteni akar és tud, nem papi személyként, hanem csak egy olyan félként, aki törődik a másikkal. A papi gallér igazából azért kell ezekben a helyzetekben, mert továbbra is ez az, ami megnyitja előtte a többieket. Egy papnak elmondanak olyasmit is, amit mások előtt magukban tartanának.

A maffiás szál az, ami átível az évadon. Ebben is van humor – mint a Maikra állított izomember lerázása, de hoznak be komolyabb színt is vele. Színre lép Maik és Kevin apja, akinél rosszabb alakot keveset mutattak ebben a sorozatban. Amit és ahogy ő tesz a saját fiaival, azzal alábbvalóbbnak bizonyul, mint a droghálózatot építő maffiakirálynő.

Egy-egy rész ismerős komédia klisére épül. Az egyik kifejezetten szerethető alak a sorozatban Sven, a doktor, vagyis Eva volt vőlegénye. Róla kiderül, hogy van egy eddig nem ismert ikre, aki messze nem olyan jó ember, mint a doktor. Lehetett volna klisés, fárasztó is az a rész, de a sorozatnak van egy olyan hangulata, szíve, hogy még az ilyen részek is fogyaszthatók benne.

A végére elvarrnak szépen mindent, és mosolyogva lehet elengedni a szereplőket. Azért van, amin felhúztam a szemöldököm – ez egy katolikus közösség, szóval nem értem, hogy kerülhetett Maik helyére az, aki odaállt. Emberileg megérdemelné, különben, de az egyházi dogmákkal összeegyeztethetetlen.

Látványra nem sok, és megvannak a kínos visszatérő elemek is benne. Pl. Maik pár részenként póló nélkül kerül elő, hogy valaki megjegyezhesse, hogy kár a papok önmegtartóztató életmódjáért. A kisváros meg helyes, és elég sok helyszínt is használnak belőle, így nem volt olyan érzésem, hogy mindig ugyanott járunk, noha a templom és a lelkészlak visszatérő helyszínek benne.

Kellemes volt a záróévad, szépen tudta hozni azt, amit az elejétől szerettem a sorozatban. majdnem családi sorozat, csak pár elem van benne, amiért azért nem kisgyerekes családoknak van kitalálva.

Több ismeretterjesztő filmet kellene néznem, ennek jegyében néztem meg Alberto Angela Vatikánt bemutató történetét.

Még keretet is adtak neki, ami természetesen passzol a címhez. A film úgy van leforgatva, mintha egy este Angela be lett volna engedve a Vatikánba, és annak legismertebb részeit bejárta volna. Gondolom, hogy ennél sokkal több idő kellett a forgatáshoz, de az igazából nem is számít.

Alapvetően Angela sétál, a kamera követi és közben rengeteget mesél az épületről, a benne levő látnivalókról. Ritka, ha van mellette kísérő, noha a bazilikában még egy püspökkel indult el. Helyette más módszert találtak, hogy ne csak a műsorvezető beszélje végig az egész történetet.

A nagy alkotók szellemeit megjelenítik, és ők is tesznek megjegyzéseket, néha feltűnik az alakjuk. Ezzel mindössze annyi volt a bajom, hogy gyakran a színészeket meg sem próbálták eladni az eredeti alaknak. Mit ne mondjak, nem voltam lenyűgözve attól, hogy Bernini alakja pl. egy mai építésznek sokkal inkább tűnik, mint 16. századinak. Pedig közben kifejezetten jó szövegük volt. Bernini kapta a kedvencemet is – hogy a középszerűek után csak a kritika marad, de a mesterek után a műveik maradnak fent.

Ehhez jönnek hozzá a filmjelenetként felvett, múltat megelevenítő jelenetek. Kevés ilyen van, és nem is lett volna hiányérzetem akkor sem, ha ezek kimaradnak a műsorból.

Megjegyzem, nem az a cél, hogy a Vatikán szakértői legyünk, vagy azokat a részeket is bemutassa, ahova az emberek nem járhatnak be. Egy kisebb vatikáni túrát tesz, és rengeteg ponton egyezik azzal, ahogy az idegenvezetők az embereket végigviszik a helyszínen. Látjuk a szoborkertet, a térképek termét, Raffaello termeit, a bazilika főhajóját, a Piétát, a Sixtus-kápolnát, és természetesen a híres térre is kilépnek a végére. Így kiválóan alkalmas arra, ha valaki Rómába megy és tervben van a Vatikán, akkor előtte ezzel a filmmel fel lehet készülni, hogy mit érdemes ott megnézni.

Nem rossz műsor, informatív és a képanyaga magáért beszél. De azért nem is annyira maradandó, hogy bárkinek azt mondanám, ha ezt megnézni, már be sem érdemes mennie a Szent Péter Bazilikába.

Nem volt sok kedvem sorozatot nézni a héten, így most gyorsan összefogom csak, mit láttam az utóbbi napokban.

A mi kis falunk (s07e11) a szokott kreténség, csak most éppen olyan szerencsétlenkedéssel, amit viccesnek találtam.

Vagyis, Baki és Szifon kitalálták, hogy biztosítást kötnek és lesérülnek a pénzért. Megindult a játszma, ki és hogyan törje össze Szifont. Ha még egy kicsit tovább mennek, szinte fekete komédia lett volna. De így is jót mosolyogtam, amikor Sváb kezdte elővenni a balesetet okozó eszközeit.

A két másik mellékszál közül az egyikben Stoki esett depresszióba, és zenével igyekezték kezelni. Nagy Sándor karaktere ilyen téren nagyon el van túlozva, de szerencsére belőlük kaptuk a legkevesebbet.

Viki távozása pedig tipikus – semmi végleges, csak egy időleges távollét, amit könnyen lehet hosszabbítani vagy rövidíteni, valószínűleg attól függően, hogy Törőcsik Franciska számításai másban mennyire jönnek be. Még kapott egy csörtét a polgármesterrel, de itt nagyon érezni lehetett a helyzet túltolását. Vagyis, ők is voltak már jobbak.

Vagyis, a szokott ’nevessünk magunk nem kicsit parodisztikus képein’ felállás.

Pepe (s02e02) a héten túlzsúfolt volt némileg, a nyitányban megkezdett szálakat vagdosták vissza, hogy megint mehessenek a részenkénti kalandok. Vagyis, Gábor eljutott odáig, hogy felvállalja a kapcsolatát Fannival. Laura rájött, hogy milyen ember a volt férje és megint hagyta magát átverni. Vagyis, kezdődhet Vince újabb futása, hogy ne csak barátok legyenek, noha olyan szikra nincs köztük.

Nem lenne ezzel gond, ha nem ennyire kiszámíthatóan intézik. Még szappanoperában is túl gyermeteg lett volna, ahogy a titkok kiderültek, vagy rövid ideig félreértések estek meg.

Mellette Pepe kapott egy saját történetet: Gábor nem akar Gyula főzőműsorában szerepelni, Pepe elmegy helyette. A siker meg a fejébe száll, hogy aztán nagyon pofára essen. Mondjuk, ezt is sikerült családi csomagolásban tálalni, sokkal nagyobb dráma lehetett volna, hogy nem szeretik, csak röhögnek rajta.

Egyre kevesebb az éttermi rész, inkább a szerelmi szálakat kavarják. Azért a főzés még jelen van, de nagyon nem látom jelenleg, hogyan akarnak Michelin-csillagot szerezni. Noha az az évad témája…

Feltűnt az is, hogy Kovács Panka továbbra is eye candy alakként van kezelve. Ugyan volt egy komoly beszélgetése Bencével, elmondogatták, hogy milyen jó fej, de a hangsúlyos része az volt a színésznőnek, hogy milyen ruhában megy a randira, és mennyire nyári, rövid darabokat adnak rá. Az előző évadban sikerült ugyanezt előnyösebben hozni, nem feltétlenül jó, hogy ennyi nagyon passzos minit adnak a színésznőre.

A Rabbit Hole (s01e06) viszont tetszett. Mert most nem a szokott hajszát kaptuk, értékeltem is.

John és a csapat egy széfbe törtek be, míg a gyakornok srác – akit lehet jól álcázott gyilkosnak/megoldóembernek kellene neveznem a jövőben – újabb lépést tett meg Crowley Amerika uralmi terveiben. Az valami kegyetlen volt – és sajnos olcsó James Bond gonoszos is –, amikor az éppen haldokló barátnőjének elmesélte, egyáltalán miért járt vele és hogyan talált rá. Rendben, én szívesen nézem a gyilkos szociopaták történeteit, így nekem azon a szálon is el lehetne adni a sorozatot. Csodálom is, hogy Johnéknak még nem jutott eszébe őt levadászni, pláne, hogy már John is tudja, mi történt a csapatával.

De a rablás, a kis heist movie jelleg is feldobta. Volt tervezés, váratlan zavar meg kis humor is benne. Az egyetlen, ami nem tetszett, hogy megint kezdenek romantikát behozni John és Hailey közé. Jelen pillanatban tisztán felesleges szál – azt is szívesebben nézem, ahogy John odamondogat az apjának, hogy már nem tud bízni benne.

A végére meg jutottak fordulatok is. Ahogy Ben megértette, de túl későn, hogy mit is játszott itt meg Crowley, és hogyan maradtak le megint két lépéssel. Ahogy John megkapta azt az üzenetet, és megint át kell értelmezni, mit tudunk és mi is folyik itt valójában.

Peter Weller pedig jött és kemény Crowley lett. Külcsín, hanghordozás, kegyetlenség: a Westworld Fekete Kalaposára emlékeztetett, nem is kicsit. Mivel azt a karaktert is bírtam, így itt is működött Crowley alakja.

Ilyen részt szívesen néznék többet is, de sejtem, a 7. Valence történetére lesz kihegyezve.

Már a címről beugrott egy másik film – abban is volt erdő, faház, meg áldozat, hogy megmeneküljön az emberiség a világvégétől. Az a film jobb, és nem csak azért, mert annak emberileg hihetőbbnek érzem a végét.

Mert mi is van ebben a filmben? Egy meleg házaspár és az örökbefogadott lányuk, akik nyaralni próbálnának. Csak éppen 4 idegen betör hozzájuk, és előad egy monológot arról, hogy nekik kell megmenteni a világot. A módja: a család egy tagját meg kell ölniük, és öngyilkosság nem elfogadott. Ha nem teszik, ők túlélik, de a világ és mindenki más nem. Elég egyedi módszerük van a meggyőzésre, de azt már nem mesélem el. Kb. az a szint, hogy nem tudtam, az röhejes vagy csak tragikus.

Két rétege van a filmnek, és ahogy megy előre a történet, váltják egymást. Thrillerből indulunk – ahogy betörnek, ahogy a család az életéért fél és szökni próbál. Még az is beleillik, hogy az egyik betörőben Andrew felismeri azt a férfit, aki évekkel korábban bántalmazta. De, amiért jöttek, és ahogy ezt bizonyítják, egyre jobban sodor a misztika felé. Igazat mondanak, őrültek, mit akarnak? Amíg a szereplők erre keresik a választ, és kevesebb a természetfeletti, jobban is tetszett a film. De eljutunk oda, hogy azt nézzük, ahogy kételyek születnek. Hinniük kellene ezeknek az embereknek?

Erre rátesz egy LMBTQ réteget is a film. Hiszen Andrew és Eric kapcsolata nagyon stabil, több évnyi házasság után is nagyon szeretik egymást, de a környezetükkel meg kellett küzdeni. Visszapörög a történet, és kettejük történetét is megkapjuk: hogy Andrew családja mennyire nem tudta elfogadni, hogy a fiatalember a saját neméhez vonzódik és férje, nem felesége lett. Hogy még inni se tudtak nyugodtan beülni valahova, mert volt egy részeg, aki beléjük kötött. Hogy még az örökbefogadáskor Kínában is azt kellett hazudniuk, hogy testvérek és nem házasok. Együtt, egymásért kitartottak és boldogok. Van benne érzékenyítés, de nem simán annyi a célja, hogy burkoltan közölje, hogy a melegek még mindig ki vannak téve gyűlöletbűntényeknek és nehezebb az életük. Egy erős szerelmet mutat be, amely van annyira tökéletes, hogy valóban áldozat legyen feladni a világért. Az különben senkiben nem merült fel a történetben, hogy mindegy, melyik családtagot áldozzák be. A kislányt is simán le lehetett volna lőni – nekem eszembe jutott, de értem, a párnak miért nem. Ők nevelték, a szülei voltak, ha nem is vér szerint. Mivel jó szülők, naná, hogy nem merengenek azon, hogy egymás helyett a gyereket öljék meg. Inkább ő az, akinek érdemes a világot megmenteni.

Bár alapvetően ökörségnek találtam a történetet, minél inkább misztikus lett, azért egy-egy ötlet volt benne, ami tetszett. Ahogy a négy idegenben a fordított apokalipszis lovasait rejtették el. Az egyik nő szakács, akinek ez nem csak munka, de hivatás is, szereti etetni az embereket. Ő az anti-éhínség. A másik nő szakképzett és lelkiismeretes ápolónő – az anti-kórság. Azzal inkább bajban vagyok, hogy a két férfi közül melyik a halál és a háború ellenpárja. Talán Redmond a háborúé, mivel ő maga erőszakos és kötekedő volt, de már szembefordult ezzel az énjével. Leonard meg annyira az életet akarja menteni, annyira napsugaras jellem, hogy bele tudom magyarázni az anti-halált.

Látványra viszont sovány a film. Ahogy jönnek a csapások, az jutott eszembe, hogy tipikus kis költségvetésű megoldások. Egy cunami, ahol lecsapni se látjuk a hullámot, mert a kamerát is viszi a víz. Járvány – tizenkettő egy tucat kórházi bevágás, amiből millió meg egyet láttunk, amikor az orvosos sorozatok elkezdték a COVID-ot témává tenni. Eleve az, hogy a film abban az erdei házban játszódik, csak a tévé jelent kilépést, amit majd el is törnek a végére. Mondjuk, dramaturgiában oka van a bezártságuknak, de így olcsóbban lehetett kivitelezni is. (Színházban is mehetne, pont ezért.)

Az egyetlen, amin látszik, hogy nem annyira B-film, vagy rosszabb, az a szereposztása. Ha nem is sztár, de közel sztárszereposztás. Dave Bautista a galaxis egyik őre, Jonathan Groff hangját rengetegen ismerik a Jégvarázsból – a hozzám hasonló musical szeretőknek meg ő az eddigi legeredetibb György király. Meg sem lep, hogy itt is énekel egyet. Ha van egy Tony-ra jelölt énekes színészed a szereposztásban, legalább a rádióval kell egyet dalolnia. Ben Aldridge 3 évadnyi Thomas Wayne alakítás miatt ismerős – különben őt jobban bírtam a sorozatban, mint az elvileg főszereplő Alfredot. Rupert Grint a HP óta közismert, és ő az, akit Shyamalan hozott magával a sorozatából. Változó, kinek mennyire tetszett az alakítása. Bautista nem, de Aldridge megfogott.

Igen, M. Night Shyamalan film, de inkább van a Servant, mint a nagyobb sikerek lábnyomában. Pedig már nem várom tőle a film végi nagy csavart, és itt is az elejétől tudjuk, hogy mire megy ki a játszma. Őrültek, vagy tényleg meg kell állítani a világvégét.

Zárásul, megjegyzem, regényből készült, ráadásul díjnyertes történetből. Kicsit utánajártam, és nagyon átírták a végét. A filmben sokkal több az emberiségbe vetett hit, mint a regényben. Nekem az eredeti jobban ütött volna – és maradjunk annyiban, hogy Paul Tremblay megoldásai jobban emlékeztetnek arra, ami nekem eszembe jutott a film közben, mint amit Shyamalan forgatott.