Igazából már kedvem is lenne újranézni a filmet – ez egy olyan alkotás, amit a második fele átértelmez, és nagy kedvem is lenne megnézni, hogy mindennek az ismeretében másnak tűnnek-e az eleje. Ezért bírnám nagyon, ha Agatha Christie Öt kismalacát filmre vinnék, mostani sztárokkal – nagyon érdekelne, hogy ugyanaz a jelenet mindig kicsit másképp, hogyan nézne ki. Itt is valami hasonló élményem volt, érik az, hogy legalább az első órát megnézem még egyszer.

A cselekményről ezért nem is akarok mesélni – ahogy elindult, megint nagyon Agatha Christie élményem volt. Nem véletlenül az Öt kismalacon merengek már most, bár ez egy más történet. Egy rejtvényes doboz, meghívás egy szigetre, ahol a házigazda gyilkoskereső játékot szervez – csak éppen az események nagyon hamar valódi bűnügybe csapnak át. Még szerencse, hogy véletlenül ide keveredett Benoit Blanc, korunk legnagyobb nyomozója.

Benoit Blanc – minden résszel kicsit árnyaltabb az alakja. Bírom, ahogy Craig még a vígjátéki vénáját is meg tudja vele mutatni – ahogy látjuk a profi, összeszedett nyomozót, majd a visszatekintésben kiderül, hogy neki is vannak nagyon is emberi pillanatai. Vagy az, ahogy unalmában nem hajlandó elhagyni a fürdőkádat. Kicsit Poirot, kicsit Sherlock, de végül is önmaga. (Azt különben jól értem, hogy Benoit homoszexuális, és Hugh Grant játszotta a pasiját?)

A filmnek ráadásul van egy nagyon különleges atmoszférája. Mai – influencer sztárral, divatikonnal, politikussal és új energiaforrások kutatásával. Ugyanakkor olyan, mintha egy Agatha Christie darabot néznék az ötvenes évekről. Ahogy egyszerre modern is, meg nosztalgikus is, az egyik vonzereje számomra.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének benne túlzások. A vége jókora pofon – nem is a robbanás, hanem a Mona Lisa sorsa. Vagy, ahogy majd ülnek ott a lépcsőn. Elviszi abszurd irányba, és azt nem is hevertem még ki. Igazságszolgáltatás ez is, bár még nem döntöttem el, mennyire vagyok kibékülve vele.

A külcsín különben remek. Elsősorban a ruhákat nézegettem – nagy kedvenceim voltak a Janelle Monae által viselt darabok, de jókat tudtam mosolyogni Blanc ruháin is – az a fürdődressz… Elegáns lett Hahn ruhatára is, míg azon jókat derültem, hogy Kate Hudson hogyan és milyen ruhákban hozta a dívát, és néha visszavonulót kellett fújnia a feltűnő Whiskey miatt, mint a medencés jelenetnél. De jó ki van találva az üveg és a hagyma szimbolikája és megjelenítése is – ahogy tényleg fejtegeti a történet is a réteget, hogy eljussunk középre – az igazság nem véletlenül a hagyma közepében fog kimondásra kerülni.

Döbbenetes a filmbe bekerült sztárok névsora. Daniel Craig, Edward Norton, Janelle Monae, Kathryn Hahn, Leslie Odom Jr. (nagyon úgy tűnik ő a Hamilton után nem énekel tovább, hanem a filmezés felé kacsingat), Kate Hudson, Dave Bautista és még hosszan sorolhatnám. Azokról nem is beszélve, akik személyesen nem szerepelnek, csak a hangjuk vagy a képük egy tárgyon. Az a Renner nevével eladott szósz…

Jó kritikái vannak, mi nézők is szeretjük. Így kit lep meg, hogy már írják az újabb Blac-nyomozás forgatókönyvét is? Várjuk szeretettel!

Nem is tudom, a Bécsi vér (s03e01) mennyire sorozat.

Abban igen, hogy krimi ügyeket oldanak meg, egy-egy esetet egy-egy epizódban. Csak éppen egy-egy rész egyben egy-egy film is, 80-90 perces hosszúsággal. Működne tévéfilmnek is, és az egész évadban, vagy akár az eddigi háromban sincs olyan összekötő elem, ami összehúzná a sorozatot.

A mostani nyitány ráadásul olyan furcsán viszonyul az előző zárlathoz, hogy nem is tudtam mit kezdeni vele. Max elég komolyan küzdött azért, hogy ne csak a szakmában, a magánéletében is a saját döntéseit hozhassa meg. Szakított a menyasszonyával, már elérte, hogy a választottja komolyan vegye. Erre újra a volt menyasszonyával flörtöl, aminek aztán folytatása se lesz, és a másik lány meg említés nélkül eltűnt? Mi ez? Az sem jó jel, hogy az eddig tipikus bécsi előkelő lány most feminista szálakat kapott, saját karriert kezd építeni – ha átalakítják a jellemét ilyen mértékben, valószínűleg a továbbiakban előre tolják és átveszi a másik lány helyét. Akivel mi is lett?

Az ügy viszont szépen összeállt, csavarral együtt. Fiatal lányokat ölnek meg az Elemi ösztönt idézően. Max tulajdonképpen profilozik, ami alapján majd ténylegesen nyomoznak is. Vannak ismerős elemek, csak a korszakra szabva. Ebben is megvan, ahogy a sajtó bevonásával igyekeznek a tettest lépre csalni.

Tetszettek a sorozat egészén áthaladó motívumok: mint Hamupipőke. Mondjuk, azért azt furán viccesnek találtam, hogy éppen azt a mesét kell a felügyelőnek felolvasnia a végén. Máshogy csengett az után, hogy a gyilkosságban milyen szerepe volt…

Korrekt kosztümös a sorozat, a kellő látványelemek megvannak benne. Kosztümök, hangulat. Egy volt, ami azért rossz irányba szúrt szemet. Az 1900-as évek első felében vagyunk – a bemutatott divatszalonban és a ruháikban pedig egy más korszak jelenik meg. Más szabással beugrana Yves Saint-Laurent, és erősen éreztem rajta a bécsi szecesszió hatását is – ami szintén évtizedekkel később jön, ha nem is annyival később, mint YSL. Látványosabb, aláírom, de a korhűség nem stimmel.

Még 2 rész vissza, majd mesélem, azokban mi jön.

Külön bejegyzést nem akartam neki, de felkerült végig a Dalfutár legutóbbi, ha jól rémlik, 8. évada is. 4 újabb rész és dal.

Az elején Hajós fel is vetette, hogy már mindenki annyira ismeri a koncepciót, hogy megpróbálnak valami kis csavart adni minden részben, hogy ne legyenek unalmasak. Így ebben az évadban voltak egymástól nagyon távol álló zenészek, akiknek valahogy közös nevezőre kellett jutni. Azért az kész volt, hogy pl. Péterfy Bori annyira nem szívlelte a neki szánt dal szövegét, hogy konkrétan írt helyette egy másikat a dallamra, és talán csak egy sort tartott meg az eredetiből.

Ebben az évadban készült el az első angol nyelvű dal is – azért itt is jól megnyomták a koncepciót. Ahogy belengették a szerzőnek, hogy írhat angolul. Ahogy olyan énekest kértek fel, aki az Államokban nőtt fel, és kint is, Magyarországon is igyekszik befutni. (Sajnáltam is Zórát, ahogy előre örült, hogy lesz egy jó magyar dala, erre angol szöveget kapott.) Nála talán csak Dés szeme kerekedett el jobban, hogy nem magyar szöveget kapott a dala.

A viták különben is jöttek most, hiszen már eleve úgy lettek összeválogatva, hogy nagyon más világokat képviseljenek. Lovasi András pl. olyan lazán beszólt Major Eszter dalszövegére, hogy nem tudtam eldönteni, sírás, üvöltözés vagy sima sokk lesz a dolog vége.

A forma tehát a régi, a tartammal igyekeztek kicsit játszani. Voltak nagy nevek, meg olyanok is, akik a saját ágazatukban nagyon menők, de a széles közönségnek nem olyan ismertek. Pl. Hundred Sins nevét ebben hallottam először. De nekem tetszik is, ahogy játszanak a generációkkal.

A másik ilyen vállalás, ami nem csak zenei szinten teszi izgalmassá a műsort, hogy nekimennek az előítéleteknek. Ebben az évadban Nótár Mary meghívása volt ilyen szempontból a csúcs, és beszélgettek is vele arról, hogy skatulyázzák be az általa képviselt stílus miatt.

Azt is lehetne elemezni, ki mennyire alkalmazkodó, vagy kekeckedő volt. Nem is tudom ki, talán Dés vagy Lovasi jegyezte meg, hogy a műsor közösen írunk számot koncepciója aranyos, de nem valós. A zene nem demokrácia. Meg is lehet nézni, hogy a stúdió nap pl. mennyit volt kamera előtt Lovasi illetve Nótár Mary. Szerintem Lovasi simán többet énekelt, mint Mary, nekem vele is egészen a fülemben van a dal.

Én továbbra is csak ajánlani tudom a műsort, most a 4-ből két dal tetszett, és az Odd One Out szövegét lassan tudom fejből. De nem is igazán a dalokért nézem, hanem a szereplőkért. Jó új arcát látni a már ismerteknek, illetve újabb zenészekkel és irányzatokkal ismerkedni.

Kicsit elmerengtem, honnan ismerem a trollokat. Nem éppen a magyar népmesék visszatérő hősei. Arra jutottam, hogy nekem Tolkien világából ismerősek, és némileg a skandináv mitológiából. Mintha Thor is csapott volna le párat, de ebben kevésbé vagyok biztos.

A Netflix-filmnek ezért egy vetülete volt, amit kifejezetten érdekesnek találtam. Utalnak mesékre, amelyek az én előismeretemben nincsenek meg. Már töröm is a fejem, honnan szedjek norvég meséket, hogy pótoljam. Az egyik pl. három bakkecskéről és egy trollról szól – idegesít is, hogy itt erre nagyon ráutalnak, de mivel nem ismerem a mesét, nem tudom, miképpen.

A film azonban elsősorban akciófilm, amelyben a katonaság, egy politikai tanácsadó és egy paleontológus együtt igyekszik megfékezni a bányászat miatt feléledt trollt. A mérete hegynyi, a teste áthatolhatatlan kő, és egyenesen Oslo felé tart. Visszatérő elem a filmben, hogy a csapat agyal, a troll beér egy városba vagy turistákkal teli rendezvényre, és a katonaság próbálja visszafogni a pusztítást. Lehet sejteni, mennyi eredménnyel, ha lepattannak róla a bombák is.

Mivel akciófilm, a látvány lenne benne a fontos. Nekem nem tetszett – már a trollal kezdve. Drabális, de mivel nagy kőszörny, ez még elmenne. De az arca és a farka… mintha saját maga paródiája is lenne. Eléggé emberire vették, hogy az arca kifejezetten zavaró is legyen. Nekem kb. az jutott róla eszembe, hogy olyan, mintha egy öreg, morgós törpét betettek volna egy nagyítóba, és óriást csináltak volna belőle. A katonaság ötletessége meg kimerül annyiban, hogy más-más fegyverből lövik. Tank és harci helikopter, meg hasonlók. Engem nem szórakoztatott, hogy lőnek, jön a robbanás, a troll meg halad tovább.

De nem ez a legfőbb gond. A történetben is vannak olyan elemek, amelyek rémesek. Az pl. hogy jön össze, hogy nappal is randalírozik a troll, de simán megbénítják pár lámpával? Vagy olyan ő is, mint Meyer vámpírjai? Arra meg nem is tudom, mit mondjak, amikor egy troll koponyával, a királynő különben ronda kocsijával száguldozni kezdenek.

Hogy legyen dráma is, Nora és néprajz-kutató édesapja elég rossz viszonyban voltak, amit majd ez a felfedezés old meg. Jön az önfeláldozás, könnyes búcsú, meg hasonlók. Még azt is kiéreztem belőle, hogy a politikai tanácsadó meg Kris százados is flörtölnek a hősnővel. Hála égnek nem jut idejük romantikázni a troll elől futva, de így is zsibbasztó volt, ahogy össze-összemosolyogtak, a tanácsadó meg közben olyan volt, mint egy gyerek, akinek elvették a játékát.

Nem is akarok jobban belegondolni, mert ha elkezdem fejtegetni, mennyire ostobák benne a politikusok, eljutok a film összeesküvés-elméletéhez és a királyi család titkához, ami meg már egyenesen gagyi.

Vagyis, ez az a típusú film, amit az agyunkat lekapcsolva egyszer meg lehet nézni.

Az ünnepekre hozták ki ezt a filmet – már, ha hívhatom filmnek. A Netflixen már láttunk ilyen formátumot, nálunk azért nem annyira megszokott. Film, sorozat, dokumentumfilm – ezeket keverték össze nekünk.

Nézzük is sorba!

A sorozatot a legkönnyebb magyarázni. Több 20-30 perces részben mondták el II. András és az Aranybulla történetét. Átfogták a teljes uralkodását az Árpád-házi királynak, és szerencsére váltogatták a szereplőket is. Nem a fiatal énjét játszó színészre adtak parókát, meg kilónyi sminket, hanem az idősebb Andrást más játszotta. Határozottan jó ötlet volt.

Film is, mert lehet tudni, hogy eredetileg filmnek szánták. Ha összeadjuk a részek hosszát, egy hosszabb történelmi filmet kapunk belőle. Gyanítom, azért szedték darabokra, mert filmként még furább lett volna az a szerkezet, ami miatt a dokumentumfilmet is be merem dobni.

Ugyanis a történetet nem teljesen filmként nézzük. Megszakítják történészek magyarázatai, akár térképekkel és egyéb szemléltető anyagokkal. Folyamatosan magyaráznak, és a mozgókép mintegy csak életre kelti és dramatizálja, amit elmondtak.

Iszonyat rosszakat hallani róla – jó műsornak én sem nevezném, de azért nekem A kis Vuk nem jut róla eszembe. Szerintem megosztó a formátum, ha nem láttam volna már ilyet, biztosan fura lett volna nekem is. Ugyanígy formában készült különben Boleyn Annáról is műsor, arról mégsem hallani ennyire rosszakat. Csak dokumentumfilmnek, vagy csak történelmi filmnek valóban gyenge – filmként túl megszakított, epizodikus és nem elég történetmesélő. Dokumentumként meg keveset mond, és nem is mélységben. Elég felületes a műsor.

Sok pénzből készült, de nem mondanám, hogy látni rajta. A kosztümök azért jobbak egy színházi, eldugott és most előkerült kelléknél, de egyéb dolgok igencsak bökték a szemem. A mélypont nálam a Jordán és az ottani csata volt – kb. egy bakonyi patak jutott róla eszembe, nem egy jelentős folyó. Az ehhez képest semmi, hogy olyan vértelen harcot kaptunk, hogy a testből kihúzott kard éppen olyan tiszta volt, mintha éppen fényesítették volna. Több szereplő nem tetszett, Bánk bánnal még mindig nem is tudok mit kezdeni.

Ha már szereplők – casting. Azzal még ki lennék békülve, telepakolták ismert arcokkal, és vannak érdekes megoldásaik is. Veréb Tamás lett a fiatal II. András – néha merengtem rajta, hogy milyen könnyen lehetne musical betét is a filmben, lehet, nekem úgy még jobban is tetszett volna… Az lett volna az igazi mix – történelmi musical, dokumentum. Gertrúd Törőcsik Franciska, a testvérei között ott van Simon Kornél, az ország főpapja meg Rátóti Zoltán, de még szemezgethetnék bőven. A mi kis falunk jó része itt van, meg olyan színészek mellettük, mint Fenyő Iván. Sajnos, a színészi munka minimum fura. Erőltetett, túlzott az egész. Mű – a jelenetek és a karakterek is, talán ez a másik, ami nagyon rontotta az élményt.

Többet tudok az Aranybulláról, mint a sorozat előtt? Valószínűleg. Az is új volt, hogy II. András elment keresztes hadjáratra. Vagyis, tanultam is valamit belőle, elnéztem. De tény, a Toldi feldolgozás pár hónapja jobban tetszett.

Tovább a mese vonalon, de a változatosság kedvéért ez nem Disney feldolgozás. A dánok is elkészítették a maguk Hamupipőke meséjét, amiben ott vannak a mese elemei, de van egy középkori hangulat is benne. (Ilyen szempontból az Örökkön örökké, amit megidéz, csak francia királyi udvar és Leonardo da Vinci nélkül.)

Amit értékeltem a filmben, hogy igyekszik az alapmesét bővíteni és hihetőbbé tenni a szálakat. Pl. a királyi pár országjárása, ami a középkorban szokás volt. Ugyan annak nem sok értelme van, hogy miért így keresnek a hercegnek menyasszonyt, de legalább többször találkoznak és ismernek a fiatalok, nem csak egy bál és egy tánc jut nekik. Egymást nem ismerve, véletlen találkozástól kezdve közös vadászatig terjed a program.

Tetszett az is, ahogy a tündér keresztanyát kiváltották. Itt mágikus magvakból terem majd elő két öltözet ruha, meg egy kis tanulság a harmadik próbára. Az állatokból ugyan hagytak meg valamennyit, de messze nem úgy, mint a Disney történetben.

Összességében mese maradt így is, de igyekeztek közelíteni egy hihetőbben középkori történethez. Ennek megfelelőek a ruhák is – a vadászöltözet, de a báli öltözetek is. Azon még mosolyogni is lehetett, hogy Hamupipőke mostohája miképpen kezdte beöltöztetni a lányát a bálra. Szintén szimpatikus vonás volt, hogy itt a mostoha az egyedüli rossz, a saját lánya életét éppen annyira megkeserítette, mint a mostohalányáét. Rendben, őt azért nem dolgoztatta, de jó szót ő sem kapott. Ennek ellenére kedvesebb volt, mint az anyja.

A látványvilága egy fokkal jobb, mint egy tévéfilmnek. Késztetésem lenne a németek Grimm meséihez mérni, de annál több munka van benne. A ruhák nem tűnnek színpadi kelléknek, mint a Grimm mesékben. A kevés helyszínt kidolgozták, bár néha képesek eltúlozni a dolgokat. Ahogy Hamupipőke bemegy a várba, a bálra, még az északi fény is felragyog.

A casting messze van a Disney előszereplős feldolgozástól. Bár, belegondolva, a színeket meghagyták – Hamupipőke szőke, a herceg barna, de ennyi. Ők a kevésbé szép pár – főleg a herceg az, aki messze van az eye candy faktortól. Elsőre el sem akartam hinni, hogy az a fiatalember a herceg, annyira átlagosnak tűnt.

Összességében még így is jobb volt, mint amit vártam. A történet szépen kerekedett, jól állt neki a középkori színezet is. Annyira látványos is, hogy könnyen nézhető legyen.

Rászántam magam, a Resident Alien 2. évad végét is megnéztem.

Meglepetés: sokkal jobban tetszett, mint eddig az évad. Visszaköszönt a humora is, és a cselekmény is elkezdett értelmes lenni.

A végére kötötték össze a pontokat: Harry már rájött, hogy kik fenyegetik a Földet, milyen szerepe van, volt és lesz a szürkék elleni háborúban. Új szereplőként jött a szürke hibrid, visszatért az űrlény vadász és feltűnt a fia is, meg a kisvárosaik között is megkezdődött a szürkék ügyködése.

Talán ez volt az, ami annyira elvitte a végét – volt meglepetés, és tartunk valamerre. Azt ugyan még nem tudom hova, de egyre többen tudják Harry titkát és egyre többen kerülnek valamiképpen kapcsolatba az űrlényekkel. A végén sokkolt is, hogy már kiket és hogyan be nem gyűjtöttek ebből az isten háta mögötti helyről is.

Ezek és Harry közel sem emberbarát attitűdje, amik tetszettek. Mellette volt szappanopera is, anyákkal és eldobott lányokkal, gyógyszerfüggőséggel és párkapcsolati hullámzással. Még mindig olyankor veszít el a sorozat, amikor nincs sci-fi elem.

A maszkok is megosztók: Harry űrlény formája továbbra is pocsékul néz ki, a teljesen digitális baby jobban nézett ki és aranyos is volt. A szürkék, akik szintén digitálisak, szintén jobban néznek ki. A legrosszabb részek, amikor Tudyk fejére kerül a maszk és átvált pösze beszédre, mi meg látjuk az űrlényfejet.

A színészek jobbak: bírtam Terry O’Quinn űrlényvadászát, most esett le, hogy a tábornokot Linda Hamilton játssza. Új szerzemény Enver Gjokaj, egyelőre még csak fel-feltűnik, de az évad vége alapján a későbbiekben neki is több szerepe lesz.

Be van már rendelve a folytatás, kiderül, merre kanyarodnak majd az események.

2 részt haladtam a Gangs of London (s01e02-03) évaddal is.

Van már egy mintám. A sorozat védjegye az erőszak – minden részben legalább két olyan jelenet van, amikor valami elképesztően kegyetlen vagy véres történik. A bandák közti viszony egyre mérgesebb, és ez vizuálisan is megjelenik.

Tipikusnak tűnik az is, hogy az egyik szereplő beépített rendőr. Attól félek is, hogy már a kezdő részekben belengettek neki egy szerelmi szálat is: az egyik maffiavezér lánya kezd közelebb kerülni hozzá, már most. Vajon a jövőt vetíti előre, hogy a felettesei tartanak attól, hogy megtetszik neki a gengszterélet és oldalt vált?

Az erőszak mellett a titkok, amelyek viszik előre. 3 rész után még mindig nem tudni, ki mit üzletel titokban és melyik oldalon is áll. Sokak esetében abban sem vagyok biztos, hogy milyen képességei vannak. Billy-t gyorsan leírtam használhatatlan drogfüggőnek, erre kiderül, hogy már gyerekként hidegvérrel ölt és most is fenyegető, ha valakire rá akar ijeszteni. Sean elsőre erőszakos erőembernek tűnik, erre Lale-t nagyon átverte, aki kicsit sem vette komolyan a férfit.

Az erőszakossága miatt nem darálom, de elnézem, és az nagyon húz előre, hogy mi is folyik itt, és ki mit akar igazából.

Pont egy ilyen kis mosolygós, zenés Disney-film kellett most nekem. Könnyed, szórakoztató, igazából klisés is, de hangulatos, családi, könnyen fogyasztható is.

A történet hőse egy indiai gyökerekkel bíró amerikai lány, aki egy új iskolatárs segítségével fedezi fel a DJ szakmát. Természetesen van családi történet, természetesen megtetszik neki a fiú és természetesen verseny is lesz, ahol majd megmutathatja az apjának is, mit tud és emléket állíthat az anyjának. Rhea története sok tekintetben pont az, amit minden hasonló film hoz.

Ám, ebben azért volt egy kevésbé megszokott elem. Ha minden az átlag forgatókönyv szerint készült volna, akkor Rhea és Max a végére pár is lennének. De a fiú történetébe bevittek egy elemet, ami borítja ezt, és érdekesebbé tette a filmet. Nekem jól is esett, hogy Rhea nem a szerelemben találta meg a válaszokat. Arról nem is beszélve, hogy a történet szerint 15 éves, nem is tetszett volna, ha nagy szerelmi történetet kerekítenek.

Ha már a kor – ezzel kapcsolatban volt egy kis gondom a szereposztással. Avantika tényleg 15-16 éves volt a forgatás idején, de nem annyinak néz ki. Simán kizökkentett filmnézés közben, hogy végzősnek is elmenne, nem alsóbb évesnek. Különben szimpatikus a színésznő, más bajom nem is volt vele.

Tetszett az is, hogy egy nagyon sokszínű baráti kört tettek a lány köré. Van egy túlbuzgó, ételekkel foglalkozó öccse. Van két barátja, akik a technika és informatika megszállottjai. És itt simán benne van, hogy velük lóg és jó barátjuk az iskola legmenőbb lánya. Jó a kémiájuk, ha a valóságban nem is tudom elképzelni, hogy Ginger ilyen barátjuk lenne. Túl mások.

Igaz, más mesés elem is van benne. Rhea mondhatni teljes állásban dolgozik az iskola mellett a családi étteremben. 15 évesen annyi felelősséget pakolnak rá, hogy az 17-18 évesen is sok lenne. Lehet koraérett, de az apja az, akinek gondolkodnia kellene. Hol normális az, hogy a 15 éves lánya vezényeljen le egyedül egy fogadást az étteremben?

A zene az, amiről még szót lehet ejteni. Azt szépen hozza, hogy a DJ és a zeneszerzés milyen kapcsolatban lehet, és pontosan mit is csinálnak a keverőpulton. Nyilván nem szakmai továbbképzés, de annyit átad, hogy értsük, milyen munka van benne, milyen készségek kellenek hozzá. Az már más kérdés, a film zenéje mennyire tetszett. Maradtak a pop vonalon, vagyis fogyasztható. Rhea származása miatt belekerült egy is indiai hangzás, de csak finoman. A filmben elhallgattam, de csak úgy nem hallgatnám az OST albumot.

Jól esett, helyes volt és zenés – ennyit vártam, ennyit kaptam, ennyi most elég is volt.

Amikor nem tudom, mibe kezdek bele, aztán a végére minden bajom van. Megrázó egy film, és utána igencsak nehezemre esett elaludni. Hát, ha kicsit előre olvasok, mi is ez, nem lefekvés előtt nézem meg.

Ugyanis a Mr. Jones egy életpálya egyetlen, ám annál fontosabb részét emeli ki. Gareth Jones több nyelven, oroszul is beszélő, kiemelkedően intelligens újságíró, aki eredetileg külügyi pályára készült. Azzal lett ismert, hogy interjút készített Hitlerrel, és most kampányol, hogy Anglia vigyázzon, mert Hitler sokat akar, háború lesz. Sztálin és a fejlődő Szovjetunió, amiben a megoldást látja. El is éri, hogy kiküldjék Moszkvába. Ott már felfigyel a jelekre, hogy valami nem stimmel. Amikor elszökik az ukrán területre, ahonnan az anyja is származott, első kézből tapasztalhatja, mi van Sztálin propagandája mögött.

Megrázó a film. Sima, langyos politikai történetnek indul, egy kis irodalmi felhanggal. A háttérben ugyanis Orwell írja az Állatfarmot. Nem véletlenül, először az van kihangsúlyozva, mr. Jones farmján indul a történet. Majd a történetben ki is derül, hogy hatott Jones Orwellre, aki szintén Sztálin és a szovjet módszer embere volt, míg a hazatérő Jones nem vállalta fel, hogy elmondja az igazat, és Orwell az egyike volt azoknak, akik hittek neki.

De, elkalandoztam. A film onnantól több mint fájdalmas, hogy Jones elszökik a felügyelő tiszt elől, és bolyongani kezd Ukrajnában. Nem akarom elmesélni, mi mindent lát, de közben már nem tudtam, hova nézzek. Ami borzalom elképzelhető, arra ott lesz példa. Utána már hiába van azzal játszma, hogy a szovjet hazugságot terjesztő, Pulitzer-díjas Duranty és Jones hogyan kerül szembe az újságokban, az ukrán részek az ember minden életkedvét elveszik, és valami elképzelhetetlen, hogy ez megtörtént és a világ hogyan szemet hunyt. Van szónoklat, hogy a békének ára van, de azt könnyű mondani a jólétből, fűtött szobából, biztos távolságból.

A film vizuálisan is rátesz egy lapáttal. Tévés kosztümösnek tűnik, semmi extra, hogy aztán az ukrán térbe csöppenve minden színt elvegyenek, és mintha egy nyomasztó, fekete-fehér filmet néznénk. Talán egyszer tűnt fel benne szín: amikor egy viskóban feltesznek levest főni, és a tűznek volt valami színe. De az a leves… Az egyik legborzasztóbb dolog, amit mutatnak, és az külön borzalmas, hogy végignézhetjük, ahogy Gareth is felismeri, mit kapott enni a gyerekektől. (Mert abban az otthonban már felnőtt nem maradt, csak éhező és fázó gyerekek.)

A stáb is korrekt – James Norton játssza a fiatal újságírót, és annyira átjött a szenvedés, amit végigél, hogy pluszban hozta azt a rettentést, ami amúgy is a film sajátja. Peter Sarsgaard remek ellenpont lett a megalkuvó újságíróként, és kellően dekadens figurát teremtett belőle, néha egy kis plusz színnel, mert sejteti, hogy abban a történetben is kell lennie tragédiának. Talán Vanessa Kirby, aki nem kapott rendes szerepet. Egy jelenete van, ami hatásos, de különben ő csak díszlet a filmben. Amikor Duranty az ő neve alatt akarja a hazugságait megírni, de Ada megtagadja. Belengetik Jones szerelmi szálának, de annyira nem tértek el a történelemtől, hogy valódi szerelmi szálat írjanak nekik.

Most pedig nyomom be a Disney-t, mert ki kell mosni az agyamból, amiket itt láttam. Max Irons Holodomor filmje is megrázott, de ez sokkal durvább.

Ma nem nagyon tévéztem, csak elkezdtem pótolni ezt a maffiás sorozatot. A 2. évad megy már, én meg belenéztem, érdemes-e behoznom az eddig részeket.

A benyomások röviden: 1 rész nagyon kevés eldönteni, hogy nézzem-e.

A londoni maffiafőnököt megölik, a helyét átvevő fia bosszút akar. Minden bűnszervezet a tettest hajkurássza, mert Sean minden tevékenységet leállít, amíg nincs meg a gyilkos. Egy beépített rendőr meg kihasználja az alkalmat, hogy feljebb jusson.

Rengeteg a nyitott kérdés, és inkább csak rejtélyeket kapunk a kezdésre, nem válaszokat. Miért van rosszban Sean anyja és a lánytestvére? Most akkor ki is a gyilkos és miért? Sokak titkolóznak, üzelmeik vannak, vagyis kellően bonyolult lehet a sorozat, és az ilyesmikre rá bírok kattanni. Tudni akarom a válaszokat, de ahhoz néznem kell.

A másik, a látvány. Nyers és erőszakos. Már a nyitányban élő embert égetnek, és tudják fokozni. Tévében nem is tudom, milyen korhatár karikát nyomnék rá. De ízléssel, nem undorít, csak bűnszervezetről szól, és ezek az emberek nem mennek a szomszédba némi erőszakért. Nekem az átverések és titkok adják el, de ezektől lesz látványos.

A szereplők, színészek kapcsán 1 rész után nem nyilatkozom. De majd nézem tovább, és eldöntöm, van-e szimpatikus alak és jó alakítás. Azzal különben szerintem nem lesz gond - Joe Cole már ebben a részben úgy nyomta a szociopata gyászolót, hogy öröm volt nézni. Amikor nem tudod eldönteni, hogy nyakon szúr vagy elbőgi magát.

Vagyis, kaszálni biztos nem fogom, nézem az első évadot.