Szeretem a szörnyes filmeket. Sok újat már nem látni, ha van egy siker, akkor azt nyúzzák a róka már nem is létező bőrrétegéig. Mások meg visszanyúlnak sokszor feldolgozott lényekhez.

Az Amikor leszáll az éj az éjjel megjelenő és pusztító, rovarszerű szörnyekkel jelentkezik. Kicsit olyan az alap, mint a From című sorozatban, annyi különbséggel, hogy itt a lakhelyük nem zárja be a szereplőket. Utazhatnának, mehetnének, csak nem lenne biztonságok. A szörnyek éjjel a szabadban, az úton könnyen elkaphatnák őket. Inkább mindenki a házába zárkózik és kizárja a külvilágot, amennyire csak tudja. Nappal meg igyekeznek mindent megtermelni és nagyobb biztonságba jutni. Az különben nagyon más, hogy a From-ban a közös ellenség szövetségessé tette az embereket. Ők segíteni igyekeztek egymásnak, akár össze is költöztek, közösség voltak. Ebben a filmben viszont mindenki csak magával, illetve a közvetlen családtagjaival foglalkozott és egy elmagányosodott, elzárkózó életet folytattak.

A főszereplők egy család: az apa és a két kamaszfia. A konfliktust az okozza, hogy a nagyobb fiú egyre több időt tölt egy szomszéd farmon, a Rose családnál. Az öccsével és az apjával a semmin is össze tud veszni, mert nekik nagyon nem tetszik, hogy a saját feladatait hanyagolva jár át a másik családhoz. (Nézőként hamar rájövünk, mi vonzza annyira a másik farmra: a Rose családban egy kamaszlány van.) Amikor a fiúknak együtt kellene dolgozni, de Thomas inkább átmegy a szomszéd családhoz, Joseph este nem ér vissza. Az apjuk kénytelen kimenni, keresni, míg Thomas a házat őrzi. A végeredmény szempontjából az a fontos, hogy rájönnek, a lények megtanultak a föld alól is támadni, alagutakat fúrnak. Paul meg tudja menteni a gyerekeit, de nagyon súlyosan megsérül és a fiúknak kell majd kitalálni, hogyan éljék túl.

Ami nekem a legérdekesebb volt a filmen, az ebben a részben volt. Amikor megmutatták, hogy még ilyen halálra ítélt helyzetben is mennyire önző és pusztító tud lenni az emberi természet. Thomas bizonygatja, hogy a Rose farmon majd segítenek nekik, vigyék oda a sérült apjukat. És az a család, akik egészen addig kedvesek voltak vele, mondhatni családtagnak tekintették, mindent megtagadtak. Se gyógyszer, se menedék. Mert nekik sincs elég – amikor a kamaszlány megszólalt, hogy, de van – akkor egyedül a fiúnak kínáltak menedéket. Aztán abban se volt köszönet: a munkásaik este elkapták és meg akarták lőni, mert úgy értékelték, hogy Thomas kifúrja őket a helyükről. Minden ember veszélyben van, a veszedelem halálos: és mégsem képesek összefogni, segíteni egymásnak. Ugyan a végére hagy remény, a fiatal nemzedék majd másképp csinálja.

Elég olcsó akció - a szörnyek ellen nem sok esély van, és nem is nagyon tudnak mivel harcolni ellenük. Arról nem is beszélve, amikor Cage karaktere átment terminátorba. Addig legalább nem szuperembereket mutogattak, sérültek, könnyen meghaltak. De ott felkel a halálos ágyról és mindenkit megment - bár tény, az árát megfizeti.

Nem túl erős a látvány sem. A szörnyek nem éppen ijesztők, ahogy az összecsapások sem. Az sem segített, hogy mivel a lények éjjel jönnek, a legtöbb ilyen jelenet éjszakai.

A kritikái különben nem rosszak, egyszer meg is lehetett nézni. Vannak benne jó ötletek, amit már emlegettem - hogy az emberek mit művelnek egymással. Összességében: nem lesz a kedvencem, de nem is utáltam.

A gyengém a görög mitológia. Nem is volt kérdés, hogy ezt a sorozatot meg fogom nézni. Ugyan olvastam, hogy elég tömény, nem érdemes darálni, ezt nem tapasztaltam. Egy dolog kell hozzá igazából: előismeret.

Állítom ezt annak ellenére, hogy azért felrúgnak pár szabályt. Van egy nagy húzás benne, hogyan keletkeztek az istenek és milyen szerepe van a családjuknak a világban. Mivel különben is bírom az olyan történeteket, amikor az idő és akár manipuláció révén az igazságot elrejtik a mesék és mítoszok, itt már azzal megfogtak, hogy miképpen alakult ki a görög mitológia – és mi benne az igazi. Szóval, nem a klasszikus görög isteneket és mítoszokat kapjuk, miközben mégis.

Azért is kell az előismeret, mert akkor nem lehet elveszni a szereplőkben és a váltásokban. Sok sík, sok szereplő van benne, akik más-más térben mozognak. Nem szó szerint veszi a történetüket, de fel lehet ismerni őket és elég sok minden még passzol is. Csak ebben az évadban megkaptuk Orfeuszt és Euridikét, a Minotauruszt és Minos királyt, Trója is előkerül. Daidalosz, Thészeusz is ott vannak a krétai udvarban. Caenis története – csak itt nem Poszeidon lesz, aki összehozza a nemváltást. Őt különben azért is kiemelem, mert nekem ő volt az egyetlen, akinek nem ismertem a mítoszát. Prométheusz és az ő büntetése – tényleg repked/csipkelődik az a madár. Új verzió arról, miért lett Charon az alvilág hajósa. Variálnak, de olyan szinten rá tudnak utalni az eredetire, hogy pl. leképezik, ahogy Ariadne Thészeusz után epekedik, de Dionüszosz meglátja és szerelmes lesz belé. (Itt még ott nem tartanak, de az eredetiben Ariadne majd a felesége is lesz.) Nagyon sok példát össze lehetne szedni, de az elv a lényeg: veszik az eredeti mítoszt, tesznek bele egy csavart. Valamit, amivel más, mint az eredeti volt és összeillesztik egy kirakóssá.

Egyfajta összeesküvés-elméletként is nézhető a film. Zeusz a diktátor/vezető, akit meg kell dönteni. De mit tehetsz az istenek királya ellen? Prométheusz majd levezényeli az egyetlen esélyüket a hatalom megtörésére, és ehhez kell összeállnia minden kis darabkának. A jó embereknek a jó helyen lenni, és meghozni a megfelelő döntéseket. Ez a film. Ahogy a jóslat szereplőit mozgásba lendítik és nem is sejtik, mennyivel nagyobb dolgok múlnak rajtuk, mint bármikor hitték volna.

A sorozat egy másik trükkje, hogy az istenek közti játszmákat is nyomon követi. Mindenki nem vonult fel, de elegen ahhoz, hogy soha nem látott módon menjenek mindenki és egymás agyára. Zeusz olyan szinten paranoiás, túlkapásai vannak, hogy az egyszerre borzasztó és röhejes. Amikor az elveszett/ellopott óráját keresi és tömegmészárlásba kezd? Héra, aki a nyers erőt leszámítva sokkal erőteljesebb és manipulatív figura, mint a férje. Itt ő sem éppen a családi tűzhely őrzője. Ocsmány, rossz emberek élnek vissza a hatalmukkal és szemétkednek egymással. Ez is lehetne tömény és masszívan ellenszenves, de ilyen körettel elfért. Érzékelteti, miért kell a lázadás.

Több szintű a humora. Vannak a nagyon gagyi, olcsó poénok, mint amikor Poszeidon feltűnik Minos körül. Beül mellé a kádba, vagy azon viccelődik, hogy ha szétnyitja a lábait, a ruhája alá lát-e az elnök. (Mert itt azért nem királynak hívták Kréta urát, a modern környezet miatt. Orfeusz sem lanttal kíséri magát a mezőkön, itt egy rocksztár – és egyelőre nem derült ki, hogy Álom fia lenne.) Elkalandoztam. Van ez az olcsó szint is benne, amin inkább kiakadok, mint nevetni tudok. Ugyanakkor vannak értelmes ötletek is benne, kis geekek, amin tényleg lehet mosolyogni. Nekem pl. ilyen volt, amikor Prométheusz a sassal íratta a homokba a köszönő üzenetét Charonnak. A sassal!

Nagyon ráfeküdtek a szereposztásra is. Fontosabb szerepben szinte nem is került olyan, akinek ne lenne valami sikerszerepe korábbról. A három főistent eleve közismert, jelentős színészek játsszák és szépen pakolták mellé a sorozatokból ismerős arcokat. Vajon Killian Scott maga énekelt? Igazából mindegy is, ami biztos, a Ripper Streetben inkább gyilkolt és nem énekelt.

Látványos, színes, korrekten modernizálva lett az ókor. Megvan az arány, hogy idézze az eredetit, de mellette mai is tudjon lenni. Ez sok mindenben igaz a filmre.

Az egyetlen, amit nehéz elnézni neki, hogy ezt is sikerült tipikus Netflix sorozattá gyúrni. Meglepően sok az LMBTQ szál benne. Transznemű karaktertől kezdve sok melegen át akad minden. Van, ahol ez az eredetit hozza, de olyan szereplőket is megváltoztattak, akik eredetileg nem passzoltak egyik betűhöz sem. És természetesen odafigyeltek a vegyes párok sokaságára és mindenféle náció képviselteti magát. Van, ahol ok. A színész jól játssza, akkor mindegy. De amikor egy családon belül – édestestvérek között – más a bőrszínük? Azt nem sakkozom össze fejben.

Elég pozitív kritikái vannak, folytatható is lenne, de majd kiderül, mire elég ez az első évad. Az biztos, hogy értelmesen nyúltak az alapanyaghoz, több jó színésszel dolgoztak együtt. Én bírtam.

Hát ehhez a filmhez nem is tudom, mit szóljak. Az akciófilm különben sem a zsánerem, ilyen katonai formában. A Sólyom végveszélyben-t a mai napig nem voltam képes végignézni, pedig ebben a zsánerben azt azért illene.

A Maga a pokolnak háromszor álltam neki. Nem is értettem, hogy vagyok képes elaludni egy filmen, amiben szinte folyamatosan lőnek, robbantanak és harcolnak. De egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a lineáris, bődületesen egyszerű történetével, amit a végére sikerül a gagyi felé elvinni.

A kiindulásban még láttam az ötletet. A speciális egységet lemészárolja a nem várt, nagyszámú ellenség, csak az újonc marad, akinek műholdon a drónpilóta nyújtja a lelkisegélyt és szükség esetén egy-egy rakétával is megtámogatja a túlélését. Juss el a kimenekítési pontra, maradj életben! Nem volt ez sem annyira izgalmas, hogy igazán lekössön. Nagyon távirányított, ahogy a drónról meg tudják neki mondani, merről és mennyi üldöző van a közelében és a mozgását is koordinálni tudják éles helyzetben. Nem egyszer a videójáték jutott a filmről eszembe.

Csak aztán kiderül, hogy mégsem ’Szépfiú’ az egyetlen túlélő, és mire észbe kap, már egy lehetetlen mentőakciót indítanak Sugarral Bishop megmentésére. Onnan aztán már teljesen elvesztett a film. Addig még minimális érdeklődésem volt, de azt már nagyon nem vette be a gyomrom, hogy két sérült, alig valamennyi felszereléssel rendelkező katona le akar rohanni egy ellenséges bázist, ahol fel sem tudják mérni, egyáltalán milyen és mennyi erővel kellene harcolniuk.

Van hősi helytállás és a film szépen hozza, milyen tökösek az amerikai katonák. A társuk nem hagyják hátra. Ha meg kell halni, azt büszkén teszik és a társukat nyugtatva. Őket lőhetik gépfegyverrel tucatnyian, ők többeket leszednek náluk két pisztollyal. Szinte vártam, hogy milyen sikertörténet lesz, így azért meglepődtem, hogy fogságba esnek. De az is csak esély, hogy ne csak a társuk, hanem az eredeti célpontot is kihozzák a veszélyzónából.

A film alapján nem nagyon látom, miért olyan fontos a drónpilóta szerepe sem. Nem bírálja felül a terepen levő katonát, tulajdonképpen segít neki a feladatában. Nem ő a döntéshozó, Kaszás is fontosabb volt Szépfiút lelkileg egyben tartó támaszként, mint drónpilótaként. Nem sok derült ki arról, hogy miért olyan fontosak a drónok és mire is használhatók. A fegyverek egyértelmű, de valahogy többet vártam, ha már ilyen témát választott kiemelten a film.

Barátkozóban vagyok a szereposztással is. Liam Hemsworth egyértelműen elirigyelte a fiatalabb bátyja akciósztár státuszát, és most nagyon próbálkozik. Még testvéri megerősítést is hozott, ha nem is Chris, de Luke beugrott mellé mellékszereplőnek. (Neki is van már pár akciófilm a szerepei között.) Hát igen, ez azért B listás film és nem olyasmi, mint a Furiosa… Meg kit is játszana ebben a filmben Elsa Pataky, mert újabban nagyon olyan érzetem van, hogy a férje mellé csatolt áruként ő is jár. Különben látszik az ifjabb ausztrálon, hogy kezd belenőni az ilyen szerepekbe is. Már sokkal hitelesebb, mint amikor Katniss mellett gyártotta a csapdákat – mondjuk ott kamaszt játszott, szóval azért annyira nem is kellett férfiasnak tűnnie.

Hemsworth mellett Russell Crowe neve a nagyon kiugró, de értelemszerűen őt már az asztal mögé ültették, és ő volt a pilóta, aki átsegíti a küldetésen a Szépfiút. Már megszokhattam volna, hogy az egykori Gladiátor most már más súlycsoport, de még mindig ledöbbent, hogy mennyire nem előnyösen öregedett. De a jelenléte még megvan – az egyik legjobb jelenet az övé, amikor a katonák viselkedésén és telefont figyelmen kívül hagyó tendenciájuk miatt kiakad és tombolni kezd a közös helyiségben. Azt még nem tudtam hova tenni, hogy Milo Ventimiglia is jött katonát játszani. Ő az 50-hez közel kb. olyan benyomást tett rám, mint a Seal Teamben visszavonulni képtelen David Boreanaz. Ő különben pár évvel idősebb, mint Ventimiglia, de alkatánál fogva jobban elhiszem katonának.

A filmnek különben erős közepes kritikái vannak, én kevésbé szerettem. De tény, hogy az ilyen fajta katonai akciók ellenséges területen ritkán tudnak lekötni.

Csúnya leszek, de idén képtelen vagyok együtt rezegni az Only Murders in the Building (s04e02) gyilkossági esetével. Sazz eddig is fura volt a csapatban és most ő az áldozat. Még annyira sem értem a sztorit, mint eddig. Az most megvan, honnan jött neki, hogy kaszkadőr lesz. Az apja is az volt, abban nőtt fel. De miért pasikat helyettesített a vásznon? Nem is hasonlít Steve Martinra. Olyan fura, ahogy Jane Lynch karakterét egészen eddig építették ebben a sorozatban - az öltönyeivel, a poénjaival és azzal, hogy ő volt Charles kaszkadőre. Ez a rész elvben neki állít emléket, kicsit jobban felépíti az alakját. Az lejött belőle, hogy a szereplőknek mennyire jó barátja volt, és mit jelentett Charles számára. De nem vette el annak az élét, mennyire különös volt ez a szerep mindig is. Közben meg ment az ökörködés, Charles rabságával a szobában és a szemközti tömb lakóinak bemutatásával. Megint jött jó pár különc, különös szereplő, akik után nyomozhatnak. Szépen építkeznek, jó komédia elemek vannak benne és abszurd figurák. Csak - Sazz. Nekem ő még mindig zsákbamacska.

Nagyon fura ebben a nyári melegben így All American Homecoming (s03e08) részt nézni. Ebben a részben konkrétan KARÁCSONY volt. Értem én, hogy most nem adták az alapsorozattal párhuzamosan és így nagyon el van csúszva, de ez akkor is gáz. Pláne, hogy ez a rész csak arról szólt, hogy Simone összekapja magát. Lelkileg megzuhant, és Lando kicsit összekapta. Barátság, kitartás, belső erő. Tulajdonképpen pozitív dolgok vannak benne, csak éppen nem tudom komolyan venni, hogy Simone mennyire rosszul van a kezeléstől, és amikor arról panaszkodik, hogy a torz a teste, meg hasonlók, amikor a sorozat ebből annyit vállal be, hogy a színésznő morcosnak és fáradtnak nézik. Amikor Lando fotózza, akkor meg simán visszaengedik olyannak, amilyen mindig is volt. Mintha egyszerre akarná túldramatizálni és könnyebben is venni a Simone rákos vonalat. De azt értékeltem, hogy nem kezdték megint, hogy Lando - Simone összejön-e.

A helyzet megértése után ott vagyunk a Bad Monkey (s01e05) évadban, hogy Yancy összerakta már a történetet, csak be kellene bizonyítania. Ezen ügyködik most, és egy lépéssel közelebb is jut a leleplezéshez. De ezen túl inkább humorizált most a sorozat: hogyan reagált Rosa családja a lányuk majdnem barátjára, hogyan ásott Yancy sírt vagy éppen Eve miképpen ugráltatja a férjét. Azt még lebegteti a sorozat, hogy a Sárkánykirálynő igazából mit tud csinálni, és van-e bármilyen ereje. Én egyre inkább arra szavazok, hogy ez inkább hagyomány náluk, amit a nagyanyjával tartanak, és életben tartják a hitet, de tényleges nem is csinálnak semmit. Gracie már meg is fogalmazta, hogy csak ki akar innen törni, de a nagyanyja annyira ide kötődik, hogy a megbántása nélkül erre esélye sincs. És ezt már ő is látja. A hangulata, egy-egy jó színészi pillanat eladja, de azt kívánom, bár izgalmasabban pörögnének az események. Mindig csak kis lépések, minimális haladással. 

Köszönöm! Végre valaki felismerte, melyek korunk legsötétebb állatai! Évek óta mondom, hogy a tyúkok gonoszok és sötét árad a szemükből. Most a Kite Man (s01e09) el is szórakozott azzal, milyen is lenne, ha egy tyúk szinte korlátlan erőt kapna. Ok, nyilván poénnak kellene venni, hogy egy szimpla tyúk kap Godzilla erőt és képességet, a két főszereplő meg nem bír el vele. Csak éppen egy madárfóbiásnak, akinek ráadásul éppen ez a baromfi volt a fóbiájának alfája, ez kicsit mélyebbre megy. Ha ezt leszámolom, akkor szimplán kreténség volt ez a rész. Mindenki harcolt. Glinder és Kite Man a szörny tyúkkal, aki még a cuki szörnycicát is elintézte, Lex emberei meg azzal szembesültek, hogy a gagyi gonoszok is mennyire szét tudják őket verni a kedvenc kocsmájuk védelmében. A Mesék Királynője révén volt gonosz humor, de maga a tyúk is az. Jött Darkseid is, és egyre idegesítőbb a kórusa. A grafika a szokott, a vér még mindig folyik. Előre keveset mentünk, de ahogy írtam is, ez egy verekedős rész.

Még egy lépés, hogy több legjobb film Oscar-nyertest lássak. Ez a film a 30. legjobb film a díj történetében. És még ma is teljesen jól nézhető és értékelhető. Hiába, az ötvenes években nem egy olyan háborús filmet készítettek, amelyek ma is aktuálisak és nézhetők tudnak lenni.

A Híd a Kwai folyón különben filmadaptáció. Egy regény az alapja, és a döbbenetes az, hogy egy vékony kis kötet. Abból faragtak egy közel 3 órás epikus filmet. Miközben nem sok plusz dolog van benne, lényegében a regény szellemiségében forgott a történet. Csak a vége más – itt elég sokan meghalnak, de a híd le lesz rombolva. A regényben Nicholson megakadályozza.

Mert több szintje van a történetnek és a film ezt meg is tudja mutatni. Egyrészt, képet ad arról, hogy a japánok miképpen bántak a foglyaikkal. Igaz történet az alapja, hiszen Burmában így épült a vasút ebben az időszakban. Elég hírhedt is, hogy mennyire belepusztultak és több filmben fel is merült az emléke. Ez a film különben még a visszafogottabbak között van: ugyan látjuk, hogy ássák a sírokat és szóban elmondják, hogy az embertelen körülmények miatt hullanak az emberek, de ezt a film nem mutatja. Ami a vásznon van, az a gördülékeny munka és nem a halálok. Nincs is olyan jelenet, hogy valaki annyira rosszul lesz, hogy belehalna.

A második, hogy kalandfilm is. Shears megszökik a táborból, de majd egy kommandós osztaggal visszatér, hogy lerombolja a hidat. Neki konkrétan kalandjai vannak, és ez a történetszál hozza a filmbe az akciót. A titkos haladás, az úton levő nehézségek, majd a rajtaütés a hídon, ahol Nicholson elköveti a nagy és tragikus vétségét. A film ezzel önbeteljesítő is, mert Shears már a történet elején kijelenti, hogy az a fajta bátorság, ami a tábornokban megvan, sokak halálát okozhatja. Igaza lesz.

Végül, Nicholson története. Aki a nagybetűs brit katona, akinek a becsülete a mindene. Brutális, hogy mennyire félreértelmez dolgokat és néha olyan, mintha tébolyult lenne. A doki ugyan próbálkozik, de képtelen a férfi nézőpontjára hatással lenni. Szavazhatnánk, melyik a top3 bűne. Én biztos feltenném, hogy a saját embereit is kínozza, hogy elkészüljön a híd. Pl. a betegeket is kirángatja dolgozni, vagy éppen elveszi a pihenőjüket, növeli a napi kötelező munkát. Az, ahogy lelkesen dolgozik a hídon, mert komolyan azt képzeli, ezzel bemutat a japánoknak, hogy micsoda teljesítményre képesek az angolok. Nyomorult doki próbálja neki felvezetni, hogy ez az ellenség segítése és inkább akadályozni kellene a munkát, de a férfi fel sem fogja. Neki a szabotázs eszébe sem jut, pedig mindenki abban mesterkedik körötte. Amikor nagy kacsingatással magyarázzák neki, hogy 1 sérültet 4 ép kísért vissza a táborba? Gőze sincs, hogy mi történt és miért a kacsintás. Míg a tisztjei pl. egy rosszul feltett kapocs láttán valakit kitüntetnének, Nicholson trehány munkát lát, amit javítani kell. Még veszélyesebb attól, hogy másokat is megfertőz és tényleg munkára tudja ösztönözni a többieket. Tényleg olyan, mint egy kollaboráns.

A regény nem menti fel, a film azért valamit visszaad neki. A filmben a legvégén rádöbben, mit csinált és megbánja. A regény ezt nem adja meg neki, az lényegesen súlyosabb befejez, mint a filmé.

Dinamikát ad a filmnek, ahogy váltja a helyszínt és a szereplőket. A híd épül, a szökevény katona lassan halad a cél felé, majd a kommandóval jön vissza. Remek pszichés játszmák vannak, Nicholson és Saito között nagyon is.

Látványra, amit abban a korszakban várni lehetett, megkaptuk. Sok ember, dzsungelt idéző környezet, a híd. A katonai akció a végén mai szemmel nem szól akkorát, de a híd összezuhanása azért ma is elég erős zárókép.

Sztárok is bőven szerepelnek benne. Igaz, ma már nem olyan a nevük csengése, de a korszak nagy színészei vitték a hátukon a történetet. William Holden, aki remekül hozta az amerikait, aki egyfajta életművész. Alec Guinness Nicholson kapitánya, akit az ember néha legszívesebben megrázna, hogy fogja már fel, hol van és mit csinálnak.

Összességében ennek a filmnek nem ártott az eltelt lassan 70 év. Ma is élvezhető és értelmes, egyszer sem merült fel bennem, hogy kellene egy feldolgozás, hogy ma is értékelhető legyen.

Most kezdtem el azt érezni, hogy a szappan kezdi átvenni a főszerepet a sorozatban. Még nem teljes az irányváltás, de egyre kevésbé az esetek és a műtétek, sokkal inkább a magánélet lesz a fontos.

Ezt részben magyarázhatnám azzal, hogy a szereplők már önálló orvosok, rezidenseik vannak, kísérleti témát választanak és egyre többen családosak. Még Alex is belekezd egy hosszabb, stabilnak tűnő párkapcsolatba, noha eddig azzal nagyon volt szerencséje. Már nem csak annyi az életük, hogy versengenek a műtétekért és hajtják magukat a kórházban. Arra ott vannak a fiatalok, akikre különben partnerként is tekintenek. Döbbenetes is valahol, hogy mennyien gabalyodtak össze valakivel a frissek közül. Még Christina is egy tanulóját használta búfelejtőnek...

Megjelent az is, hogy az orvosi eset segít a szereplőnek egy magánéleti döntés meghozatalában. Innentől szoktam egy orvosi sorozatban azt érezni, hogy indul a lejtőn. Mert akkor már alárendelik a gyógyítást, az orvos voltukat is annak, hogy a magánéletüket kezeljék.

Öröm az ürömben, hogy azért be tudnak hozni más témát, ami orvosi és pótolja, ami korábban volt. Most pl. Christina és  Meredith is orvosi kísérletet végeznek. Christináé annyira jól sikerül, hogy jelölik a Harper Averyre. Bejön a kórházi politika és kiosztanak pár pofont, hogy mennyire igazságtalan a világ és a Harper Avery is, többek között. A más világon túl ez arra is jó volt, hogy előkészítse az egyik újabb MAGIC távozását. Már az gáz, hogy ebben az évadban már csak hárman voltak az eredetiek közül, de 11. ez még jobban csökken. Mondjuk, a színész szempontjából meg tudom érteni. 10 éven át vitt egy figurát, és a most távozóról konkrétan tudom, hogy egy másik sikersorozatba került be, ahol kevesebb szereplővel kellett a főszereplő poszton osztoznia, mint ebben a műsorban.

Különben más nagy mozgás ebben az évadban nem volt. Nincs új doktor, de a távozó is benne van az egész évadban, csak az utolsó részekben készítik elő, hogy hova és miért fog elmenni. Plusz, jut eszembe, a helyére már bekészítettek mást. Egy nagyon szappanos húzással, amit még nem bocsátottam meg. Elért oda a sorozat, sajnos, hogy megjátsszák az örökbe adott gyerek, akiről senki nem tudott, de most visszatér történetszálat.

Az viszont biztos, hogy ebben a sorozatban jól zsonglőrködnek a sok szereplővel. Sokféle történetet mesélnek, mindig másra teszik kicsit a hangsúlyt, így nincs olyan érzetem, hogy valakinek megfeneklett volna az élete. Valami dráma mindig akad. Ok, vannak ismétlődő körök, de van, ahol egy kapcsolat fejlődési szakaszait szépen be tudják fogni. Meredith és Derek a legjobb példa, ahogy jó nézni, hogy működnek kétgyerekes családként. Igaz, nekik is készül most egy dráma, de annak is megvan a maga oka. Dempsey betegsége.

De azt majd inkább a 11. évadnál vesézzük, mert sajnos tudom, a sorozatban mi lesz a következménye.

Az 'újak' közül különben még mindig Averyék a kedvenceim, az anyját is beszámítva. Catherine nagy karakter, ha a kórház orvosának nem is, de gyakrabban előforduló mellékszereplőnek szívesen látnám.

Azt lehetne ecsetelni, hogy tetszik, kinek merre halad a magánélete és az mennyire tetszett vagy sem. Helyette inkább azt emelném ki, hogy nem semmi, mit találtak ki, hogy könnyebben forgassák, hogy Arizonának egy lába van. Kb. mint Michael, amikor már nem volt tetovált a Prison Breakben.

Egyelőre annyi, aztán majd folytatjuk. Mert biztosan nézem tovább is.

Ezt el se nagyon hiszem. Ha tippelnem kellett volna, melyik meséről lehet a legtöbb bőrt lehúzni, a Shrek lett volna a tippem. Maga az ogre is sok szerepet kaphat, meg a mellékszereplőket is ki lehet emelni külön történetekre. Csizmás, a Kandúr meg is kapta a maga filmjeit. Így most kicsit sokkolt, amikor rájöttem, hogy az Illumination összehozta a maga Shrek – sorozatát.

Igen, mert már ez a 4. Gru mozi, miközben trilógia felé közelítenek a Minions-filmek is és talán sorozatuk is lenne, ha Steve Carell bevállalná a szinkront. Szóval, kicsit keresem az állam, hogy mióta megy ez a mesefolyam és még mindig milyen sikerrel. Mert bizony Gru ezen gonoszkodása is bődületes bevételt hozott. Meg is lep valakit, hogy legközelebb a Minions rész jön? Így engem már nem. De akkor is – a 4. rész? Nem bírom megemészteni.

A történet különben ártalmatlan. Gru felhúzza a középiskolai nemezisét, aki megszökik a börtönből és bosszút forral a kopasz ellen. Mit tehet erre a közben egy kisfiúval bővült család? Tanúvédelembe vonul és mindenki megpróbál ártalmatlannak látszani. A poén az, nem is Gru az, akinek ez a legnehezebben megy. Lucy lesz az, aki fodrászként bemutatja, hogy mit nem szabad hasonló helyzetben csinálni.

Hogy valami akció is legyen, míg Maxime és a csótányok – az megint kegyetlen egy ötlet. Ahogy Gru mellett ott vannak a minyonok, Maxime mellett egy sereg csótány dolgozik. Sikerült őket aranyosra animálni, az külön kész. – megérkeznek, Gru egy kertvárosi zsarolóval néz farkasszemet. Poppy, a szomszéd kamaszlány egy rablásba vonja be főszereplőnket, és egy újabb állatkával bővül majd a sorozat, akinek rossz a híre, de annál cukibban néz ki. Avagy – vigyázat, érkezik a méhészborz!

Más szálon a minion sereg igyekszik hasznossá tenni magát, és Lucy kollégái a rendszeresen feltűnő minyonokból igyekszik szuperkatonát nevelni. Szérum, új képességek és továbbra is a pincében az IQ. Ez egyenes út a katasztrófához, a csapatot ki is selejtezik az első küldetés után. Persze, addig még maradnak az erőnél, amíg a film végére segíthetnek vele a főnöküknek.

Maxime, Poppy története még el is megy. Így, hogy a minion sereg nincs Gru mellett, csak a babát cipeli magával, sokkal jobban szórakoztam. Mert nekem továbbra is ezek a sárga vacakok az idegesítő elemek ebben a műsorban. Most sem nevettem, hanem bosszankodtam miattuk. Egyszer megnéznék már egy olyan ellenséget is, aki, mondjuk, bedarálja őket. Felrobbantja. Vízbe fújtja. Igen, ennyire nem bírom ezeket a lényeket.

Még egy, ami bántotta a szemem. Gru baba. Szó se róla, cuki jószág és nagyon az anyja színeit hozza. Csak éppen annyira a Hihetetlen család Furi babáját formázza, hogy elsőre el is gondolkodtam, mit keres itt a Pixar figurája. Ok, némileg túlzok, de nem nagyon. Gru baba képességgel nem bír, Furi igen, de a vörös haj, a nagy élénk szemek, a mosolygós és a morgós arcuk is hasonló. Értem én, cuki és jópofa, mondják azt is, hogy minden baba egyforma, de ennyire?

A humora változó. Gru, a baba, Poppy, a család beolvadása még tetszett is. A minion figurák viszont egy más szintet képviselnek, és buták. Hűségesek, ez igaz, de annyira buták, hogy az már ki se számolom, hány történet óta irritál.

A grafika szép, a gyerekek és az állatkák terén nagyon aranyosak. A felnőttek már sarkosabbak és karikatúrát is idéznek, de már megszoktam őket ilyennek. Összességében el lehet nézni anélkül, hogy azon akadna meg az ember szeme, hogy valami nagyon fura vagy zavaró lenne.

Jobban szeretném ezt a mesevilágot, ha nem lennének benne a sárgaságok, de attól tartok, ilyen nem mostanában lesz. Túl sokan szeretik őket. Sajnos. Mindegy, vigasztal a méhészborz. Az cuki!

Több regény foglalkozott azzal a témával, hogy Európából vonattal mentették a kisgyerekeket a nácik elől Angliába. Ezek alapján nekem nem tűnt úgy, hogy ez olyasmi téma lenne, ami ismeretlen, távol van a köztudattól.

Így nem is értettem, hogy miért alapkoncepció ebben a filmben, hogy a csehektől vonattal mentett gyerekek is léteztek. A történetben, amikor Nicholas a naplójával elviszi az adatokat egy történészhez, az teljesen ledöbben, milyen mértékű szervezkedés volt ez. Így azért átértékeltem az előzetes gondolatom: ez nem pont az a gyerekvonat; ez kifejezetten Prágából indult és csak onnan hoztak gyerekeket, helyezték el őket angol családoknál. Nem volt hivatalos szerv mögötte, csak pár lelkes fiatal a családjaikkal, akik szerveztek mindent. Bőven volt mit: a film Nicholas Winton nyomába ered, aki a bejutáshoz szükséges dolgokat kezdi intézni Londonban. A hibátlan úti papírok csak egy dolog, de eleve rendelkezni kellett családdal, aki fogadja a gyereket. Pénzt kellett letenni előlegbe – nem is keveset, amelyet majd a háború után a gyerekek hazaútjára szántak. A filmet elnézve minimális lehetett az a gyerek, aki visszakerült a hazájába a történet után. A kiderülő történetekben inkább az hangzik el, hogy az otthon maradt családtagjaik hogyan haltak meg a gettóban betegen, vagy melyik táborban gázosították el a németek, vagy lőtték agyon egy menetelésben.

A múlt jelenetei ezt a munkát és azt a veszélyt mutatják be, amit a fiatalok vállaltak a családokért. A jelen azonban egy egészen más szempontból közelít a témához: a jelenben az idős Nicholas még mindig szenved a történtek miatt. Nem is szereti, ha szóba kerül a háborús munkája – ha valaki mégis ismeri a történetét, a saját szerepét szinte semmire se tartja. Bűntudata van, tömören megfogalmazva. Ő nem azt látja, mennyi gyereket mentettek meg, hány élet folytatódhatott Angliában. Őt azok kísértik, akiket hátra kellett hagyni. Hopkins ezt domborítja ki, és ez a film jelenének mozgatója is: ahogy szerényen, az élete vége felé rendezné a papírjait, és keresi, ki venné még valami hasznát, nem csak porosodna egy múzeum szekrényében. Csak aztán a történet robban, amint megfelelő emberek tudomást szereznek róluk és a gyerekekről. Kiszámítható, de akkor is hatásos jelenet, amikor a tévéstúdióban a műsorvezető a közönség felé fordul, ahol első sorba be lett ültetve Winton, és megkéri őket, álljon fel, aki neki köszönheti az életét. Lehet tippelni, mi történik.

Nem nagy film, amit reklámoznának a moziban. Nincs benne olyan látványelem vagy sokkoló képsor, ami miatt emlegetnénk a háborús filmek között. Minimális helyszín, irodák és magánházak, a vonat. Az, hogy mégis valami több van benne, nekem a szereposztás miatt egyértelmű. Tele van pakolva kisebb-nagyobb sztárokkal, és még kis mellékszerepre is beugrott egy olyan név, mint Jonathan Pryce. Hopkinstól már láttam hasonló belső dilemmát filmen, de attól még jól hozza itt is. A nagy kedvencem különben a múltban az anyját játszó Helena Bonham Carter volt. Annak a nőnek olyan energiái vannak, hogy teljesen mindegy, hogy gonosz banyát, mellőzött hercegnőt vagy a főszereplő anyját játssza, ellopja a rivaldafényt. Johnny Flynn a fiatal Nicholas, amit még mindig nem emésztettem meg. Nagyon más karakter, mint a színésztől megszokott, nehezemre is esett ráismerni. Ami a film szempontjából nem baj – inkább láttam Nicholast, mint Johnnyt a jeleneteiben.

Mivel friss élményem az Érdekvédelmi terület is, nem tudom nem egymás mellé tenni, hogy ugyanaz az élethelyzet, mennyire mást hoz ki emberekből. Az egyik képes piknikezni a krematórium mellett, míg a másik évtizedekig rosszul érzi magát attól, hogy nem mentett meg elég embert. Ez a brutális.

Az első terminátor-film még nem robbantott kasszát, a második már annál inkább. Be is indult úgy a szekér, hogy pár évente kijön egy újabb film. Volt, amikor az eredeti történetet folytatták, jártunk már a jövőben a gépek háborújában, de teljesen átvariált idősíkok is megelevenedtek már.

Most itt az újabb bőr, és ez egy huszárvágással már helyszínre, más problémára koncentrál. A helyszín nem az Egyesült Államok, bár ez a franchise szeretett úgy tenni, mintha az USA lenne a temrinátorok elleni küzdelem melegágya. De mivel ez anime, nem meglepő, hogy a helyszín Tokio lesz. Az Ítélet Napja a nyakunkon, és a gépek visszaküldenek egy terminátort, hogy végezzen Malcolm Lee vezető tudós gépevel, aki a Skynettel felérő MI-t fejlesztett ki. A cél érdekében a doki gyerekei is céltáblába kerülnek, akiket véd egy saját identitását sem ismerő dada, és akik összetalálkoznak és szövetkeznek a terminátort megállítani jött nővel is a jövőből.

Nem fogom tudni sokkal értelmesebben elmondani, mert ezeknek a filmeknek a fő baja ebben is megvan. Ha elkezdessz időutazni, úgy keverednek a szálak, hogy abba bele lehet bolondulni. Egyesek ezt a párhuzamos univerzumokra szakadással oldják meg, itt azzal próbálkoztak, hogy minden múltba utazás letörli a táblát és egy új jövő kezd el létrejönni. Akkor már csak azt nem értem, Eiko hogyan beszélhet időhurokról az egyik utolsó részben, de nem is akarom megfejteni. Az alap megvan, értelmezhető úgy a történet, különösebben meg nem kell belegondolni.

Terminátor-sorozat, az akcióra van kihegyezve. Kb. mindenkinek van valamilyen speciális képessége, amit majd a Terminátor ellen be tud dobni. Vannak jó harcosok és nagy elmék is. Nem is érzem véletlennek, hogy Lee gyerekei között van egy, aki az apjánál sokkal többet szerepel és már most olyan kapcsolata van a gépekkel, annyira ért hozzájuk, hogy simán csodagyereknek mondanám. Kenta tipikusan az a karakter, akivel majd lehet tovább vinni a sorozatot. De elkalandoztam - akció. A gyerekek és a védelmezőik menekülnek, néha összecsapnak a terminátorral. Az Ítélet Napja után pedig a robotok lendülnek támadásba. Ezt szakítja meg néha Malcolm munkájának mutatása, aki a saját MI gépét igyekszik az emberek mellé állítani. Az az unalmasabb rész, de az összképet nézve kellett az is.

A végére, az utolsó részre hagynak két nagy leleplezést is, amelyek mássá teszik a történetet. Addig nem sok agy kellett hozzá, hogy ismételjem magam, sima harc és menekülés. A végére a magyarázatokkal, a jövőbéli titkokkal ez árnyalódik, és azzal érdekesebb lesznek a karakterek is. Csak éppen, ez eléggé megkésett a végére. Addigra már besoroltam sci-fi akciónak.

Anime, így rajzolva/animálva sok mindent meg tudtak csinálni. Gépseregeket, a jövőbéli háború kemény képeit és a jelenben is voltak nagy hajszák. Nem a tipikusan szép grafika jellemzi, de akciósorozatnak bőven megteszi. A gépek nagybani terrorja meg kifejezetten jól is nézett ki.

Egy más kezdet ez az évad, van benne ötlet és simán folytatható is. Azt meg talán nem is bánom, hogy most békén van hagyva a Connor család.