A film kapcsán merengtem kicsit, milyen beteg házasságokat láttam már filmen vagy olvastam róluk. Az egyik első, ami beugrott, érdekes, szintén Ben Affleck főszereplésével készült és szintén regény volt az alapja: Holtodiglan. Úgy tűnik, kedvet kapott a másik oldalról is megnézni egy problémás házasságot.

Problémás? Talán azért is érzem annyira különösnek ezt a filmet, mert még abban sem vagyok biztos, hogy jó ez a jelző. Azt nem tudnám biztosan állítani, hogy Vic és Melinda házassága boldog, de stabil. Van egy rendszerük, abban van beteg vonás, és messze van a normálistól. De jó ez a kapcsolat vagy rossz? Fogalmam sincs. Még csak a szabályok sincsenek egyértelműen kimondva, amitől csak még furább érzetem volt. Melinda nyíltan hazavitte a szeretőit, húzta a férje agyát. Amikor egyszer rákérdeztek a férfitól, mit szól mindehhez, éppen csak azt nem mondta, hogy a feleségének szabad lapja van, ha ő nyitott házasságot akar, Vic megadja neki. A thrillert meg az adja, hogy bármit is mond a férfi, iszonyatos féltékenység dúl benne, és a felesége szeretői sorra tragikus balesetet szenvednek.

Játszik a nézővel a film, és ez egyszerre idegesít, de szórakoztatott is. Én szeretek találgatni, és a film teljes első felében lassan haladunk, csak sejtetve vannak dolgok. Melissa mellett ott vannak ezek a férjénél fiatalabb, általában szexi pasik, de bizonyíték nincs, hogy valóban szeretők és nem csak barátok. Vic meg figyel, belül majd felrobban, és nem is tudjuk, mi az igazság.

Majd jön az újabb rejtély, amikor Vic halálkomolyan megjegyzi az éppen aktuális házi barátnak, hogy az előzőt megölte, lecsapta egy kalapáccsal. Igazat mondott, csak ijesztette a pasit? A többség csak nevet rajt, a fiatalember megijed, a néző meg agyal. Mi van?

Ezt fokozzák, ahogy jönnek az újabb fiatalemberek. De már sejtelmes, gyakran álomszerű jeleneteket is látunk, hogy Vic mit tesz velük. Aki különben zseni, mérnök és imádja a feleségét. A férfiakat meg nagyon nem, akik rá mernek nézni.

És újabb zavaros pont: mégis, mit érezzek vele kapcsolatban? Nem tudok együttérezni vele, miközben a féltékenységét érthetőnek találom. Leginkább csak fogtam a fejem, mert a feleségére annyira nem vetít ki semmit. Még csak egy passzív-agresszív játszmába se mennek bele, bármennyire is féltékeny vagy gyilkos hangulata van, Melinda tabu. A szeretőknek el kell tűnni, de Melissának boldognak és mosolygósnak kell maradnia.

A Melissa – Vic dinamika is feszült, és azon is agyaltam. Melissa annyira parádézik a férfi előtt másokkal, hogy annak oka kell legyen. Elsőre azt gondoltam, hogy afrodiziákum neki Vic féltékenysége. De aztán pont azt rója fel neki, hogy nem mutatja ki az érzéseit: se a szerelmét, se féltékenységet, semmit. Akkor már inkább azt gondoltam, valahol az mozgatja a nőt, hogy reakciót váltson ki Vicből. Akár egy veszekedésnek is örülne, csak ne azt kapja, hogy ’teheted, amit akarsz, csak maradj velem és én örülök annak, amit kapok’. Ez magyarázná a végét is. Miért marad, miért tünteti el a bizonyítékot.

Az egész filmnek elég nyomasztó légköre van. Sok a titok, az álomszerű zavaros bevágás, és a ki nem mondott düh. Igazából nincs szimpatikus vagy ártatlan szereplő sem benne. Még az áldozatokat se tudom sajnálni – a házasságtörőket rühellem, ha azért túlzás is, hogy itt milyen büntetés lesz kiróva érte. Pláne, hogy Melissa nem kap megrovást.

Különös attól is, hogy az igazi események a felszín alatt zajlanak. Vegyük csak Vic esetét! Mit látunk? Sztoikusan és beletörődően nézi, Melissa kit hoz haza, hogyan ölelgeti. És a tekintetbe kell belesűríteni, hogy milyen gyilkos gondolatokat rejt a nyugodt álarc. Nem is tudom, hogy a színésztől ez sokat vagy éppen keveset követel. Mert igazából nem kell sok mindent kifejeznie, Vic maszkot hord, de azt azért érzékeltetni kell, hogy ez maszk. Nem is annyira Ben Affleck, akin ezt láttam, hanem az álomszerű bevágások rántották le a maszkot többször is. Ana de Armas meg szinte biodíszlet kell legyen, a szép és fiatal feleség, akire minden pasi rátenné a kezét. Akik között bőven akadnak sorozatsztárok: Finn Wittrock, vagy Jacob Elordi.

Külcsínre meg egy erotikus thrillerben járunk. Gazdagok és szépek, ahol a férjek mellett rendszeresen divatos és csinos fiatalabb feleségek tündökölnek luxus környezetben.

A film miatt a regény is megjelent, természetesen filmes borítóval. Mivel mással? Merengek is, hogy el kellene olvasni, csak hogy Highsmith milyen igazságokat tett a rejtélyek mögé, milyen a hangulata. Mert ez nem egy szórakoztató sztori, de volt benne valami – amit el tudok képzelni, hogy Highsmith megálmodta játszmáktól kapott.

Kezdek megint rákapni a zsánerre. Elkezdtem vadászni, milyen anime és felnőttmese akad éppen a kínálatban. Így bukkantam erre a bogaras történetre, ami most megint előkerült, hiszen elkezdték magyarul is megjelentetni az alapjául szolgáló mangát.

A történet alapozása gyorsabb nem is lehetne: jött egy vírus, és egyes emberekből hatalmas, gyilkos rovarok lettek. (Ezen faj neve a cagaster.) Kido egy Irtó, és éppen egy kereskedőt kísér, amikor észrevesznek egy bogarak üldözte kocsit. A haldokló férfinak Kido megígéri, hogy vigyáz a lányára. Így magával viszi Ilie-t, aki majd a fiú lakta szektorban igyekszik beilleszkedni. Csak éppen a lány származása titkot rejt, felbukkan egy irtókra vadászó sorozatgyilkos és még Kido múltja is utoléri őket. Egyik harc követi a másikat, miközben egyre közelebb kerülnek egymáshoz és Ilie szüleihez.

A sorozat alapvetően lineárisan halad előre, de egy-egy részre megtöri a sztorit, hogy egy-egy szereplője háttértörténetét elmesélje. Van ilyen epizódja Kidónak, Ilie szüleinek és Achtnak, rövidebb jelenetekben mellékszereplőknek is van visszaemlékezős pillanata. Általában úgy vannak időzítve, hogy az adott történethez kapcsolódjanak, és éppen akkor fedjenek fel valami titkot, amikor arra a szereplők is rádöbbennek, vagy az következik. Így elvben a szereplőkkel együtt lehet meglepődni, bár minimális csak az előreutalás, ami esetleg segíteni pár dolgot megtippelni. Acht körül érdemes ilyesmket keresni, de Kido körül is akad egy-egy.

Alapvetően akció jellegű, de azért messze van egy Csillagközi invázió szintű rovarirtástól. Ha úgy van, Kido végzi a munkáját, és különböző fázisokban is látjuk, ahogy Cagaster irtásba fog. Van, ami már inkább rovar, de akadt olyan is, aki éppen csak elkezdte az átváltozást és még az emberi tudata is megvolt. Mondani se kell, hogy ez utóbbi kiválóan alkalmas a drámára és a karakterek mélyítésére. Az egyik legfájóbb része volt a sorozatnak, amikor egy pozitív szereplő változott át, Kido végzett vele, és mindenki szenvedett. Kido látszólag érzéketlenül tette a dolgát, tűrte, hogy neki szóljanak be a történtek miatt. A szobájába visszaérve meg valósággal összeomlott, és úgy üvöltött, mint akit ölnek.

Különben is az egyik leginkább érdekes vonala a sorozatnak az volt, hogy milyennek mutatja magát a fiú, és milyen igazából. Még mantrája is van, hogy nem szabad többnek lennie, mint érzelemmentes kardnak. Mindez pedig az önvédelem eszköze, pont az olyan esetek miatt, mint a rendes katona halála. Mert ő lesz az, akinek végezni kell az átváltozókkal. Ilie miatt aztán persze át kell értékelnie mindent: jó neki, ha senkihez és semmihez nem kötődik? Egyre komolyabb mini összeomlásokat produkál, hogy a végére levonja a tanulságot, amit majd monológban el is mond a végén.

Ilie is változni kénytelen a történet folyamán. Olyan szerepe van a Cagaster világban, ami nem engedi meg, hogy naivan rácsodálkozzon a dolgokra és keményebbé kell válnia. Mondjuk, ezt lehetett volna még fokozni, de a végére ő is szembenéz azzal, hogy mi folyik az ereiben és mire képes.

A háttértörténetben meg röviden egy tragédia bontakozik ki. Ahol mindenki szeretetre vágyik, csak nem éppen attól, aki képes őt szeretni. Így aztán egy olyan mese, ami lehetne nagy happy end és a világ megmentése, csak egy többszörös tragédia tud lenni, amiben túl későn fedezik fel, hogy miképpen érhették volna el, amit szerettek volna és kivel. Tudom, homályos, de nem szándékozom elmesélni a Cagaster és Ilie eredettörténetét. A végére szépen kibontják, és ha egyesek esetében nem is értem, milyen agyament módon akartak célt érni, együtt működik.

A főszereplő páros mellett Acht az, akiből a legtöbbet látunk, és akinek szintén elég egyedi tragédiája van. Ő megreked két világ között, és szintén elég furcsa módon keresi a megváltását. Az ő és Kido párbajai a sorozat jobb akciójelenetei között vannak – az nézhetőbb volt, mint amikor Kido rovarokat írt. Acht nagyobb kihívás, ha a Cagaster lények tűnnek is nehezebb prédáknak. Azokat Kido túl könnyen is elintézi.

A mellékszereplők kisebb történetei meg színezik, és kevésbé nagy távlatokba helyezik a világot. Ilie és Kido a világuk kell, hogy mentsék, míg Mario a vállalkozását igyekszik életben tartani, vagy az utcagyerek kerül lépéskényszerbe, hogy el merjen-e menni iskolába.

A grafika a mangát követi, és nem tudtam nem elgondolkozni azon, hogy mennyire hasonlók a különféle történetekben a szereplők. Pl. Kido. Ha minimálisan változtatunk rajta, át lehet rajzolni egy csomó anime férfi karakterére. Leginkább a Full Metal Panic! Sagarája ugrik be, de a Yu-Yu Hakusho főszereplője is ilyen alkat volt. Ichigo a Bleachből, ha nem narancs lenne a haja, szintén. Vannak jól eltalált részek benne, attól függetlenül, hogy milyenek a szereplői. Bírtam Kido terápia jellegű hadgyakorlatait, de a Cagaster születését is gondosan lezongorázták.

Amíg összevárom a Bleach zárását, pont jó volt. Még akkor is, ha egy ponton arra jutottam, hogy ez zombis sorozat is lehetne, mert a Cagaster és a zombi között akadnak közös vonások. Pl. aki átváltozik, az elveszti a korábbi személyiségét és embereket eszik.

Azokon a listákon, amelyeken összeszedik minden idők legjobb sorozatait, általában van kettő, amit készültem megnézni, aztán sose kerítette rá sort. A Breaking Bad és a Maffiózók. A Soprano család élete eddig nekem teljesen kimaradt, a történetéről is annyit tudok csak, hogy a maffiafőnök Tony pszichológushoz jár és ennyi. Akkor minek néztem meg az előzményfilmet?

Gondoltam, mivel a sorozat előtt játszódik és Tony nagybátyja a főszereplő, csak érthető lesz így is. Még, ha láttam olyan posztert is, ami azt hirdette, hogy megtudhatjuk, ki miatt vált Anthony Tony Sopranóvá, ahogy a sorozatban megismerhette a világ.

Bár Dickie története tényleg megáll a maga lábán, azért tele van ez utalásokkal a sorozatra. Sok még nekem is leesett, noha fentebb említettem, mennyit tudok róla. A középiskolás Tony bizony kiköt az iskolapszichológusnál, és látható, hogy már itt bejön neki a folyamat. De ott van a narráció is, amit Dickie felnőtt és meggyilkolt fia mond – akit Tony küldött a pokolba, jó pár évvel később. Sok mindenre érzem is, hogy éppen olyasmit látok, ami alakítja a fiatalember jellemét, és valószínűsítem, hogy a maffiafőnök Tony esetében is visszaköszön majd, de ebben nem lehetek biztos.

Még azzal is adóztak az eredeti emlékének, hogy Tony fiatal énjét Michael Gandolfini játssza, az eredeti Tony, James Gandolfini fia. Ezt különben előre nem tudtam, és magamban meg is állapítottam, hogy tényleg találtak egy olyan színészt a szerepre, aki még külsőre is emlékeztet Gandolfinire. Hát, ez volt a titok. A fia, és tényleg hasonlít rá.

Azon is látszik a sorozat kult státusza, hogy mellékszerepekre is micsoda színészek szerződtettek le. Vera Farmiga lett Tony anyja, Ray Liotta Dickie nagybátyja, Billy Magnussen egy leendő bűnöző fejes, Corey Stoll és Jon Bernthal a jelen történet Soprano fivérei, Leslie Odom Jr. meg a feltörekvő színesbőrű, aki nem elégszik meg az olaszok kifutófiújának szerepével, saját üzletet akar. Több szempontból is igencsak fontos szereplője lesz Dickie életének. A főszerepet pedig Alessandro Nivola kapta, aki viszi is rendületlenül előre a filmet.

Valamit kellene már a filmről és a cselekményről is írnom, de ezzel már nagyobb bajban vagyok. Nem is tudom, hogy lehetne a cselekményt összefoglalni. Pillanatképek az olasz maffia életéből? Miképpen normális, hogy vár otthon az asszony marhasülttel, a szerető meg közben kolbászt süt? Hogy lehet még egy apagyilkosságot is könnyen eltussolni – annyira, hogy még magad is elhidd a hamis történetet? Nem tudnám azt mondani, hogy van egyetlen történet, amin haladunk végig, pedig van. Dickie történetei – miket tett, és hogyan végezte be. Inkább központi konfliktus nincs, ettől meg lóg az egész a levegőben. Mi értelme volt a film egészének? Sejtem, hogy az, hogy Tony a végén ott álljon a koporsónál, de esküdni nem mernék rá.

Elnéztem, nagyjából le is kötött, de valahogy nem igazán filmszerű.

Látványra nem rossz. Van egy hangulata a környéknek, és a szereplők is úgy vannak öltöztetve, hogy az jellegzetes és a környezetbe illő legyen. Nem meglepő módon nekem az elegáns, öltönyös vonulások tetszettek, de a film mert brutális is lenni. Láttam a fúró olyan használatát, amit bár kitörölhetnék az emlékeimből. Nem is akarok rágondolni.

Az univerzum még bővülhet, állítólag Tony húszas évei sem kizárt, hogy filmre kerülnek. Én egyelőre maradnék annyinál, hogy érdekes volt, de még nem tartok ott, messze nem, hogy szeressem ezt a világot.

Már feladtam, hogy át akarjam látni ezeket a filmeket. Elég sok része van, és rá kellett jönnöm, hogy egy-egy rész között még találhatok kapcsolatot, de különben külön Nicolas feldolgozások. Még csak arra sem jövök rá, hogy a sorrend milyen lenne eredetiben.

Egy példa: egy korábbi részben Nicolas-nak kistestvére született. Most egyke, noha elvben nagyobb, mint amikor testvére lett. Konklúzió: teljesen külön kell nézni a filmeket. Amelyek különben adaptációk – ha minden igaz, képregényé. Magyarul is létezik, de még nem akadt a kezembe.

A jelen történet egy családi helyzetet mutat be, amit a gyerek a maga kis eszközeivel igyekszik kezelni. Vagyis: az apját kinevezik, igazgató lesz és lényegesen többet fog keresni, viszont a családnak el kell költöznie. Nicolas nagyon nem akarja, hiszen a baráti társasága, amihez mindenek felett ragaszkodik. Az iskolában éppen kirándulásra mennek, ahol mesélnek nekik egy elveszett viking kincsről, ami a legenda szerint valahol erre lett elrejtve. A gyerekek ki is találják, ha meglenne ez a kincs, Nicolas szülei gazdagok lennének, és nem kellene költözniük. Persze a kincs előtt más módon is próbálta fúrni az apja kinevezését – a prezentációját kicserélte a saját magazinjára és hasonlók, de a fő szál ez a kincskeresés lesz.

Az a típusú gyerekcsapatos történet, amit nálunk a Pál utca jelentett, de a franciáknál is tudok hasonlót és retrót, mint nálunk Molnár klasszikusa. A Gombháború. Csak éppen Nicolas mai gyerek, ezzel megcélozva a mostani gyerekeket is nézőnek.

Pozitív, kedves darab, amiben összetartanak és segítik egymást a gyerekek. Ugyan vannak a csapatban, akit szekálnak, de így is összetartanak, és együtt tevékenykednek. Nem bántani akarják egymást, nincs semmi rossz szándék bennük, csak fiúk, akik játszanak. Az iskolai jeleneteik is mind ilyenek – elevenek, rosszcsontok, de rendes gyerekek különben.

A kedvenc részem meg a szomszéd telken lakó néni és a kutyája voltak. Ha a gyerekek átrúgták a labdát, átmehettek érte és átvehették a nénitől, de cserébe kifelé menet futni kellett a kutyus elől. Aki különben nagyon aranyos egy példány, nem is értettem, miért féltek tőle annyira. Kifejezetten aranyos is volt, amikor a nénit elköltöztette a fia, a kutya hazajött és Nicolas odament hozzá, megsimogatta, a kutya meg hozzábújt. Ok, tudom. Kutyabolond vagyok, ez engem meghat és kész. Aki macskás, meg nem szereti a házi kedvenceket, az úgysem fog ilyen gyerekfilmet nézni, szóval, kutyabolondok, itt egy helyes kiskutyás film!

Érződik abban a forrásanyag, hogy típusokkal dolgozik. Ha nagyon lebontom, akkor a pajtások és a szülők is egy-egy jellegzetes figura valóságos karikatúrája, akikben komikusan fel van nagyítva egy-egy jellemvonás. A gyerekek ezeket magukra is aggatják, a szülőkön meg mi magunk láthatjuk. Azzal gondban is voltam, hogy az anya hol szimpatikus volt, hol kevésbé. Szerette a családját, de néha olyan húzásai voltak, mintha bogaras lett volna, vagy valami rosszul lett volna bekötve a fejében. Az apában is volt valami hasonló, de neki van egy kifejezetten nagy gesztusa – ahogy megszervezi a gyerekeknek a kincsvadászatot, az a szeretet egy nagy példája. Sajnáltam is, amikor Nicolas rájött mindenre és fájt neki. Pedig valami olyasmit tett érte az apja, amiért minimum megölelni kellett volna.

A fő alak benne Nicolas, és fontosak a kis barátai. A dagi, a gazdag gyerek, az okostojás és még sorolható. Ahogy írtam, mindenkinek megvan a maga fő jellemzője, amit kitölt. Ismert gyerekszínészt nem ismertem fel köztük, de nem is kellett. Helyesek voltak, gyerekek és ennyi kellett is ide. Ha már színészek – az anya alakítója, Audrey Lamy volt az egyetlen, aki ismerős volt. Azt jól el is kapta, hogy majdnem neurotikus lett a karaktere.

Ha minden igaz, van még Nicolas-film, amit nem láttam. Ha összefutok vele, majd megnézem. Az a fajta kedves, gyerekesen kalandos családi film, amin lehet mosolyogni.

Van pár igencsak emlékezetes filmes bosszú. Dumas grófja regény után filmen is sikeres lett, van többféle sorozatfeldolgozása is. Tarantino is adott pár leckét Bill miatt, hidegen tálalással és gödörásással. A Netflixen megnézhetjük a koreai verziót is – a bosszút, amelyben nem lesz dicsőség, mégis ez a sorozat címe.

Talán a második etapig kellett várni, mire megmagyarázzák. Akit annyira tönkretettek, mint Dong-eunt, annak azért is küzdeni kell, hogy a becsületét és önbecslését visszaszerezze. Ezekkel rokon értelműként használják a sorozatban a dicsőséget – Yeo-jeong emlegeti többször, mint ami megvolt Dong-eunnak, Yeon-jin és bandája megfosztotta tőle, és most vissza kell szereznie.

Elég kegyetlen a történet. Dong-eun meséli az egészet, és már a nyitányban felteszi a kérdést, érdekel-e, miért kell bosszút állnia. Megelevenednek a középiskolai évei, és kapunk egy modern horrort. Nem elég, hogy a gazdag gyerekek rászálltak, bántották, összetörték – brutálisan, jegyzem meg. Nekik a verés sem elég, rossz nézni, mit találtak ki. De erre rápakolták, hogy a lány sehol nem lelhetett menedékre. Az iskolát csak a jó hírneve érdekelte, meg a diákok anyagi háttere. Volt tanár, aki el is verte a lányt, amikor az igazságot próbált keresni magának. Az anyja árulása meg egy külön szint, de ő még a későbbiekben is mindig el tud menni még messzebb. Nem is tudnám megmondani, ki volt a rosszabb – az iskola méhkirálynője, vagy a drogos anya.

A szerkezetet meghagyják végig. Dong-eun folyamatosan megjegyzéseket is fűz a látottakhoz, és teremt egy behúzó hangulatot. Igencsak eltalálták a szövegezést: egyszerre tűpontos, kegyetlen, és mégis van benne valami majdnem humor is.

A terv lassan kezd kibontakozni, akkor viszont kegyetlenül beindul. Egyre több szennyes titok derül ki, és Dong-eun félelmetesen ráérez, mit próbálnak lépni ellene és hogyan védheti ki. Egyszer-egyszer úgy tűnik, hogy Yeon-jin még így is ellenfél tud lenni, be tud vinni ütéseket, de túl sok mindent tett az elmúlt évek alatt, hogy sértetlenül megúszhassa. Ahogy erre rádöbben, megijed, hibázni is kezd, és ugyanolyan alaposan össze lesz törve az élete, ahogy ő tette a másik lánnyal.

A sorozatban két csapat néz szembe: Dong-eun és a magát a lány Hóhérának kinevező Yeo-jeong, velük szemben Yeon-jin és a középiskolai bűntársai. Balszerencséjére azokat a barátságokat érdek vezérelte, és ellene fordíthatók az egykori barátok. Hát igen, még a legnagyobb rajongója se nyeli le szó nélkül az olyan húzásait, hogy tőle terhesen hozzáment máshoz, és még el is hitette vele, hogy nem tőle van a gyerek. (Nem mintha eddig túlzottan érdekelte volna, hogy ki a kislány apja.) Nagyon kevés köztes alak áll a két csoport között. A legerősebb köztük Yeon-jin férje, aki mondhatni az egyetlen tisztességes alak a sorozatban. Mert bármennyire is együtt tudok érezni a főszereplő ügyével, ő a célért kegyetlen lesz és képes beáldozni, kihasználni másokat. Do-yeong viszont meg tud bocsátani, hűséges, miközben neki is van ereje és hatalmas cselekedni. Ha kell, ő is odacsap, de benne nincs meg az a kíméletlenség. Igaz, őt nem is úgy bántották, mint a főszereplőt. Lenne egy tippem, hogy belőle is jobban kijönne az állat, ha pl. a lányát olyasmi érné, amin a főszereplő ment át.

A történetet nem is nagyon akarom mesélni. A sorozat visszatérő eleme a go játék – a történet felépítése is arra emlékeztet. Rakosgatják a táblára a korongokat, és Dong-eun sorra rombolja le az ellenfele házait. A csapatnak több tagja volt, és ugyan a fő ellenfél a méhkirálynő, de nem kíméli a többieket sem, ha ott nem is olyan direkt módszereket alkalmaz.

Közben meg más színeket hoz bele a plasztikai sebész története és a nővel lassan kialakuló, szinte romantikus kapcsolata. Ott is van fájdalom és bosszúvágy, és arra lehet alapozni, hogy mit találnak meg egy egymásban. Nem csak valakit, aki megérti őket, de feltétel nélküli társat is. A történetük végében is meg tudom látni a romantikát, ha érzékelem is, hogy azért valahol beteg, amibe együtt belefognak.

Jól is néz ki a sorozat. A gazdagok és szépek világa, csodás épületekkel, berendezésekkel és ruhákkal. Stílusa van a karaktereknek. Még guilty pleasure sorozat is simán lehetne, annyira benne vannak a játszmák egymás között a felső tízezerben is.

Még a casting is tetszett. Simán megkülönböztettem a szereplőket, pedig volt már, ahol ezzel eleinte szenvedtem. Nem csak az eltérő stílusuk, de maguk a színészek is megkülönböztethetőek. Plusz, vannak nagy jeleneteik is. A kedvenceim közt van, amikor Lim Ji-yeon játszotta a váltást a magabiztos méhkirálynő és a nő között, aki már ráébred, hogy mennyi mindent el fog veszteni. Az a pillanat, a törés, amikor rádöbben, hogy ennyi volt.

Eléggé addiktív a sorozat, én simán ráfüggtem, hogy miképpen alakulnak az események. Egészen a végéig csavargatva vannak a szálak. Azt nem állítom, hogy mindent tökéletesen el is varrnak, de közel vannak hozzá.

Nyertek vele pár díjat, jó kritikái vannak – sokan szerettük. És megjegyzem, tökéletesen működik így, nem igényel amerikai feldolgozást.

Meg kellene néznem, hogy a film alapjául szolgáló regény vajon nálunk kapható-e. Egy olyan ifjúsági történetnek tűnik, amit lenne értelme elolvasni. Ami nem csak egy könnyed románc akar lenni, hanem van komolyabb témája is. Mert ez az a téma, amiből ránk fér az érzékenyítés.

Igen, erre érzékenyíteni kell. A mentális betegségeken van egy stigma. Korábban az is rendszeresen előjött, hogy pszichiáterhez/pszichológushoz fordulni is gyengeséget jelent, és így nem szabad. Ezt már oldódni érzem. Viszont, aki mentális beteg, annak még mindig meg kell küzdeni az előítéletekkel. Van a filmben egy nagyon jó példa, ami nem is megy a fejemből. A rákos gyerek, akinek teljesítik az utolsó kívánságát, akit mindenki sajnál. Mellette a pszichés beteg, esetünkben a skizofrén, aki ugyanannyira nem tehet a maga betegségéről, de akit mindenki rázna le magáról, hogy másnak a gondja legyen. És közben látunk is a metrón egy ilyen beteget, aki láthatóan hajléktalan és beszél magában. Akin meg se próbál senki segíteni, akit a társadalom erre az életre kényszerít.

Közben meg egy tinifilm is, sok olyan problémakörrel, aminek nincs köze a betegséghez. Természetesen, van benne szerelmi szál. Maya az évfolyamelső, ösztöndíjas, de ügyeskedő lány a családi helyzete miatt. Félárva, iker kistestvérekkel és egy apával, aki sérülten nem tud dolgozni. A 17-18 éves lánynak kell eltartania a családot – így jönnek a kiárusított esszék, korrepetálás, amire majd Adam is jár hozzá.

Van benne családi dráma. Beth egyedülálló anya volt, akit a párja már azelőtt elhagyott a gyermekükkel együtt, hogy kiderült volna, Adam mivel is küzd. De most van egy új férfi az életében, és Adam bizony ki nem állhatja Pault. Kész elméletei vannak arról, hogy a mostohaapja hogyan akarja elüldözni és intézetbe záratni, vagy tönkretenni az iskolai életét. A helyzet még egy fokkal rosszabb lesz, amikor Beth teherbe esik, és Adam már úgy érzi, ő a felesleges, a rossz gyerek, aki helyett végre kapnak egy normálisat. Ok, erre a témára a betegség is rájátszik, de a mostohaszülő elfogadása, egy féltestvér születése ezen túlmutat.

Külcsínre egy sima tinifilmnek tűnik, olyan helyszínekkel, mint az iskola és a családok középosztálybéli otthona. Pontosabban, Maya szegényebb környéken él, de ott mindössze egy jelenetet láthatunk. Ami látványelemet beletettek, az Adam betegségét igyekszik képszerűen is kifejezni. A fejében hallott hangokhoz arcok és személyiségek is tartoznak, akik körötte vannak, mintha valódi személyek lennének. Egy van, aki viszont csak gomolygó sötétség és kellett némi CGI a megjelenítéséhez. Zenével is alá van húzva, hogy ő hozza a nagy bajt és a káoszt. Amikor a betegségből komoly gond lesz, abban biztosan ez az entitás játszott közre. Tetszett, hogy vizuálisan is vissza igyekeztek adni, jobban elképzelhetővé téve, Adam mivel él együtt. Az egyik kedvenc részem is ehhez kapcsolódik – amikor Adam egy új gyógyszer tesztelésében vesz részt, és a szer hatására kezdenek elhalványodni a hangok és a hozzá kapcsolódó személyek. Amikor Adam tapasztalja, hogy mire lenne képes az agya, ha nem venné el a skizofrénia a kapacitását. Abban talán jobban is érzem a drámát, mint amikor összeomlik. Mert ott látni igazán, hogy a betegség mit vesz el tőle.

Korrekt a szereposztás is. Charlie Plummer a film idején sok szimpatikus kamasz srácot játszott, és kb. ugyanazt megláttam ebben a filmjében is, mint abban a másikban, amikor spontán felrobbantak a kamaszok, a címe sajna nem jut eszembe. Csak több annyival, hogy itt a betegségétől szenvedőt, a paranoiás kamaszt is játszania kellett, nem csak a szimpatikust. Szerintem korrekten hozta. De nagyon bírtam Taylor Russell Mayáját is, Andy Garcia segítőkész papját vagy Walton Goggins nevelőapa figuráját. Goggins elkapta úgy, hogy egészen a végéig benne van a fenyegető él, míg Adam előtt is ki nem derül, hogy milyen ember Paul igazán.

Összefoglalva én bírtam ezt a filmet, és felírom magam, hogy keressek rá a könyvre is.

Újabb sorozattal nem bővítettem a sort, de nem is fejeződött be semmi. Akkor, nézzük a heti részeket:

Már elsőre pontosítás – ebből a múlt hetit is most néztem. A My Happy Marriage (s01e02-03) továbbra is az a cukiság, ami éppen annyira romantikus, hogy annak lehessen nevezni. Különben van benne fantasy elem is, meg családi dráma. Ha össze kellene foglalnom, Miyo beilleszkedése kezdődik meg a Kudou háztartásban. Nagyon igyekszik hasznossá tenni magát, miközben Lord Kudou és egyetlen bizalmasa, a házvezetőnő felmérik, hogy milyen lelki sebekkel jött a lány és próbálnak segíteni neki. Még csak éppen elindult a történet, de látni, ahogy még a férfi is másképpen néz rá, mint a korábbi menyasszonyaira. Ugyan, és ez a romantikus elem, még magának sem vallaná be, hogy Miyo igenis érdekli, de a tipikus elemek megvannak. Pl. a lányt a városi útjukra kiöltözteti, kisminkeli Yurie, a lord meg csak néz és szavakat sem talál. De az adja el, hogy mellette ott vannak a titkok. Ugyan Miyo maga nem rendelkezik mágiával, de az anyja örökségeként értékes a vérvonala. Az apjának is megvannak a maga üzelmei, és valami nagyon kegyetlen, ahogy még most is intézkedik a nagyobb lányával kapcsolatban. Érdekel is, arra kapunk-e bármiféle magyarázatot, hogy miért lökte el ennyire ezt a lányát. Tényleg csak annyi van mögötte, hogy nincs saját mágiája? De már van kémkedés, szó volt ártó démonokról, amelyek ellen csatába kell menni. Lehet ez még simán jó és változatos, de romantikus animeként is simán nézős. Jó nézni is, szépen animálták. A hátterek, most a város és a házak, amin megakadt a szemem, de visszatérően emlegetem, hogy a szemek is kifejezők.

A Hijack (s01e05) kapcsán az egyik szemem sír, a másik nevet. Végre meg lehet érteni, miért történt a gépeltérítés, és a terroristákat mi hajtja. Az egyikük, ráadásul pont az egyik szimpatikusabb meg pont ebben a részben áldozza fel magát a nagyobb céljukért. Nem mintha nekik kellene drukkolni, vagy szimpatizálni velük, de jellemző. Akit valamiért lehet sajnálni, ha meghal, vele kell végezni. De megvolt mellette a heti akcióterv is: John igyekezett leszállásra bírni a gépet Győrben – igen, magyar vonal, még magyar beszéd is volt benne. Az akcentuson még vigyorogtam is. Kezdenek összeérni a szálak, és már kevesebb a rejtély. A kezdeti lelkesedésem csappan is, de még így is egy nézős thriller. Az még leköt, John miket talál ki és hogyan korrigál folyamatosan. Idris Elbának jól áll a szerep, és ő a fix pont, mert pl. a londoni jelenetekben hiába van még ismerős színész, egyre súlytalanabb az ottani történések követése.

Újabb zsánert kaptunk – klasszikus noir a The Afterparty (s02e03) heti része. Travis, a menyasszony volt barátja következik. Vagyis, Paul Walter Hauser jutalomjátéka. Egy összeesküvés-elmélet rajongó, aki nagy nyomozónak látja magát, miközben vesztes figura. Ettől a rész kicsit a zsáner paródiája is tud lenni. Magyarázza az elméleteit, az általa talált nyomokat, és mondanom se kell, egyiknek kevesebb értelme van, mint a másiknak. Ott a komikus elem, de mégsem butították olyannyira le. Vagyis, itt is érzem a paródia elemet benne. Ennek ellenére a nyomozás valóban halad, feltűnik egy újabb gyanúsított, hogy a sorozat folytatása is egyértelmű lehessen. Külsőségekben is levették a zsánert, és különösen az olyasmit tudtam élvezni benne, amit már mások történetében is láttunk, és most újra itt van, csak teljesen más értelmezésben. Pedig tartottam tőle, hogy ez az évad nem fog tetszeni, annyira zárt volt az előző vége, de megoldották. Ha nem Aniq szerelmi szerencsétlenkedéseit és okoskodásait kell néznem, még bírom is ezt a sorozatot.

Az első olyan epizódot hozta a The Crowded Room (s01e09) ami után azonnal kattintanék a következőre, ha összevárom a teljes sorozatot. Vagyis, jól húzzák az agyam a zárásra. Először merengek azon, hogy rá kellene néznem, mi történt az eredeti regényben. Talán eddig ez a rész volt a kedvencem, bár bejött az is, amikor Danny váltott a személyiségek között. Most a tárgyalóterembe mentünk, hallgattuk a vallomásokat, és érkezett Emmy Rossum fellépése. Eddig alig láttuk, de most ő volt az egyik középpontban. Ki mellé áll? A bántalmazó férj, vagy a tönkretett fia mellé? Szépen fel volt építve, hogy mit szeretne tenni, milyen démonok kínozzák és Marlin miképpen képes manipulálni. Roppantul érdekel is, mi lesz a személyére a hatása, ha szembesül azzal, ami a vallomása következménye lett. Vagyis, volt dráma, jó színészi játék és egy olyan nyitott vég, hogy a jövő pénteket ennek a folytatásáért fogom várni.

Végül, megint kezd beszippantani a Foundation (s02e02) is. Most lett kijelölve, ki az évad ellensége, hogy jön a második krízis, és sejthetően mi lesz az. Vagyis, felkeltették a figyelmem, és indulhat a menet. Ebből talán adódik, hogy most nem a császárokat, hanem Gaal és Salvor történetét kaptuk nagyobb adagban. Kis izgalommal – gépszereléssel a vihar közben -, de ami eladta, hogy színre lépett a szellem a gépben. Vagyis, jött Hari. Jared Harris nagyon hozza a szerepet, simán lopta a reflektorfényt a két nő elől. Ahogy terveztek, keresték a válaszokat, lekötött, ha alapvetően engem jobban is érdekel, hogy a császárságban mi történik. Alakul különben az a szál is – a Nap Cleon nősülni készül, és a menyasszonynak kinézett királynő megérkezett és felettébb okos nő. Már indul ott is a játszma, amit kicsiben is jó volt látni. Piszkál meg érzékeny kérdéseket, és az is érdekel, az ő jelenléte milyen változásokat idéz majd elő a rendszerben. Mivel az Alapítványba néztünk be, és Gaal + Salvor hajóján jártunk elsősorban, most a császársági harsány ruhák se tudtak irritálni. Mondjuk, a papság is elég csicsa egyenruhát választott az Alapítványban, de az már egy másik történet.

Regényként az egyik kedvenc horrorom a Madarak a dobozban – hozzáteszem, az első kötet. Lett belőle Sandra Bullock-film, ami már annyira nem tetszett. Most pedig itt az újabb film, de nem Malerman ötletét viszik tovább. Csak a világot használják fel, és Barcelonában mutatják meg, mi történt az emberekkel.

A kiemelt szereplőnk Sebastian, egykori mérnök, aki egy különleges helyzetben találja magát. Hiszen ő azok közé tartozik, akik nem kapnak öngyilkos késztetést a lényektől. Mi több, a családja elvesztése után küldetésének tekinti, hogy másokkal is megláttassa, hogy milyen lények érkeztek közénk. Van egy egész hitrendszere, ami arra épül, hogy majd egyesülhet a családjával, csak teljesítenie kell a küldetését a Földön. Még egy bibliai analógiát is kap rá: ő a pásztor, aki a helyes irányba tereli a nyájat. És a konfliktust az adja, hogy amikor egy olyan csoportot készül elárulni, amiben van egy kislányával egyidős gyerek, megkérdőjelezi a saját szerepét és a lények angyal voltát. Mi van, ha ő nem a pásztor, hanem a farkas, aki tizedeli a nyájat?

Próbál játszani azzal a film, hogy milyennek lássuk a főszereplőt. Ahogy nyit, a kislányával, az szimpatikus. Amikor látjuk, mi a küldetése, az simán sötét. De nem engedi meg a film, hogy egyszerű rosszfiúként tekintsünk rá. Flashback jelenetekben mutatja, hogy miképpen jutott ide. Mit kellett átélnie, és hogyan kapaszkodik a maradék hitébe. Vagyis, talán azt mondanám, hogy ő egy jó ember, akit a gyásza nagyon sötét útra vezetett. Ezért kell vele annak történnie, amit majd a film végére látunk. Vannak olyan bűnök, amiket nem lehet kiradírozni, de így megkapja az esélyt, hogy valamit jóvátegyen, és ne süssük mellé a rossz jelzőt.

Viszont, megvannak azok az alakok is, akiknek nincs meg a mentségük. Akik ugyanolyan megszállottak, mint az első filmben a közösség árulója. Azt is mondhatnám, hogy az ő karaktere mozgathatta meg leginkább a készítőket, mert ezeket az embereket teszik a középpontba. Akik rávesznek másokat, vagy rájuk erőszakolják, hogy nyissák ki a szemüket, lássák mi van kint, és legyenek öngyilkosok. Aztán ezt a típust árnyalják: van a megszállott és őrült, meg van az, akit még szánni is lehet a veszteségei miatt. Nem mintha az jóvátenné, amit a többiekkel tett.

Le a kalappal, aki az ábrázolt, elpusztult városban Barcelonát felfedezi. Sima lepusztult utcaképeket kapunk, amelyek lehetnének bárhol. Egyedük a libegő, meg a tengerparti szakasz egy része, ami megismerhető. Különben, járhatnánk bárhol. Amit az amerikai filmek szeretnek, hogy a híres épületek pusztulását mutatják, itt teljesen elmarad. Vagyis, senki ne számítson arra, hogy a Sagrada Famíliában fognak összecsapni a felek egymással. De még csak egy vágókép sincs, hogy mi lett a sorsa.

A túlélők csapatában van sokféle szereplő, de nem ad sok időt a film bárkit megismerni. Van egy külső/belső jellemzőjük, és ennyi. A német kislány, aki miatt Sebastian majd mindent átgondol, simán kimerül annyiban, hogy kicsi és hiányzik neki az anyja. De szinte mindenkit ilyen terjedelemben be lehetne mutatni.

Mivel spanyol film, túl sok ismert arcot sem lehet felfedezni benne. Ok, azért vannak ismert spanyolok, csak nem ebben a filmben. A még legismerősebb egy bevándorló, Diego Calva, aki a Babylon egyik főszereplője volt. Ő az egyetlen, akit megismertem. Nem mintha különösebben nagyot lehetne játszani ebben a filmben – szörnyek elől menekülős horror, és nem olyan ötletesen, mint a Hang nélkül esetében volt.

Egyszer meg lehetett nézni, de nem az a film, amit emlegetnénk, hogy min ijedtünk meg, vagy valaki annyira jó alakítást nyújtott volna benne.

Pont egy sorozat kapcsán elmélkedtem korábban is azon, hogy ijesztőbbnek találom a reális, az emberi gonoszt, mint a természetfeletti lényeket, amiket a horrorokban kitalálnak. Megint ezen járt az esem – a Red Rose kapcsán.

Hiszen a sorozat alapját az adja, hogy az a kamasz, aki felteszi a telefonjára a Red Rose alkalmazást, hamarosan öngyilkos lesz. Be is csapott azzal a műsor, hogy Roch sorsát kezdjük el követni, akinek kezdetben segít a program, de nagyon hamar eldurvul a helyzet. Mindent átír neki: az üzeneteit, a posztjait. Összeveszejti a barátaival, és nyomorult lány hiába próbálja jelezni, hogy milyen bajba jutott a telefonnal, egyszerűen nem hisznek neki. Már a 2. részben Roch meg is hal. A nézőnek meg marad a rejtély: mi az a program? Mi van mögötte? Szellem, MI, micsoda?

Így a 3. részre érünk oda a tényleges főszereplőhöz. Wren Rochelle barátnője volt, de ő sem hitt neki. Van is most bűntudata, és amikor az ő telefonján is megjelenik az app, habozás nélkül telepíti fel. Rá akar jönni, mi történt a barátnőjével és mi is ez a rózsa. És megindul ugyanaz a folyamat, amin Roch is keresztülment. Csak éppen, Wren nem egyedül és nem ismeretlenül vág bele. Az ő baráti köre tudja, mibe vágott bele és tudnak úgy trükközni, hogy ők lássák, mit tesz az app és mi az, amit valóban Wren tölt fel a közösségi médiába.

A rejtély pedig húzza előre – egyrészt, a manipulációk, amelyek nagyon megnehezítik a kamaszlány életét. Másik részt a kis információk, ahogy Wren és a csapat egyre közelebb kerül ahhoz, hogy megértésék, mi ez a program.

Direkt írom ennyire körbe, mert az egy jó ötlet a sorozatban, hogy mi is találgathatunk. Adnak nyomokat, különböző hitű szereplőket. Hiszen látunk pl. félresikerült szellemidézést, de a csapat menet közben bővül egy nagyon ügyes informatikus lánnyal. Így aztán mindenféle elméletet lehet gyártani: a gonosz eszköze, egy szellem szemétkedik, vagy valami sokkal evilágibb a megoldás? És itt jön be az eredeti gondolatom, hogy igazából melyik az ijesztőbb. A sorozat sokáig nyitva hagyja, és szerintem jól választottak, mi is volt a Red Rose mögötti igazság.

Alapvetően ez a nyomozás van a sorozat középpontjában, de szépen teszik mellé a tini témákat is. A baráti kör két tagja, Wren és Noah kezdenek többek lenni barátoknál – ami nem mindenkinek tetszik a csapatban. Nem fogalmazták meg nyíltan, de Rochelle olyan féltékeny lett, mintha ő is inkább szerelmes lett volna Wrenbe, nem csak legjobb barátnők lettek volna. De Rochelle félárva volt, akinek sokat kellett segítenie otthon és leképezték, mi mindenről kell lemondania, hogy segítsen az apjának. Hogy fel tudja valamiképpen dolgozni, hogy az anyja öngyilkos lett. Ahogy Wren és Noah kapcsolatára reagálnak a családjaik. Ahogy Wren felveszi a kapcsolatot börtönviselt apjával, amit az anyja komolyan ellenez. Ant, aki próbálja beismerni, hogy meleg. De lehet benne sok mást is találni. Megvannak a szerelmi szálak, iskolai ügyek és a családi drámák is.

Talán, ha kicsivel helyesebb színészeket szerződtetnek, még a castingot is dicsérném. Fiatalnak néznek ki a színészek, de mindenkinek van legalább egy olyan vonása, amitől rosszul néz ki. Nem tudtam pl. mit kezdeni azzal, hogy Wren van a szőke szépségnek ábrázolva, aztán nem is különösebben szép a színésznő. Egy személy lett nagyon eltalálva – Ashna Rabheru, mint Jaya. Ő hiteles is volt, a szerepnek megfelelően is nézett ki és lopta a jeleneteket, amelyekben szerepelt. Az már nem a színészeket minősíti, hogy nem mindig állt rá a fülem az angol kiejtésre. Wren – Amelia Clarkson beszéde kifejezetten zavarta a fülem.

A látványt nem vitték túlzásba, de nem is baj. Nem jump scream horrort gyártottak, nem szellemek döntik a bútort, inkább pszichés az ijesztés. Mennyire nem a tied az életed, ha valaki kisajátítja a telefonod és a benne tároltakat.

Bár a vége nyitva hagyja, hogy máshol és máskor indulhat még Red Rose, ez a történet így kerek és kellő lezárást is kapott. És voltak benne kifejezetten jó megoldások.

Hát igen, még egy olyan film is kaphat folytatást, amiről nem gondoltuk volna, hogy sikeres lesz és még egy részt akarnak belőle. A Szerelmi taktikák különben nem volt rossz romantikus komédia, de hogyan lehet ragozni a happy endet?

Nos, kitalálták. Szerencsére nem azzal, hogy szétszedik a párt, hogy aztán megint összehozzák. Asli és Kerem köszönik szépen, jól megvannak. A bonyodalmat az okozza, hogy a barátaik egymással házasodnak, és ők utálják a házasságot. Egyet is értenek ebben, míg Kerem egy megjegyzését a nő félre nem hallja úgy, hogy őt nem akarja elvenni. Így mindketten megint kavarni kezdenek: Asli megmutatná, hogy igenis jó feleség lenne, ha Kerem elvenné. Aki meg azt próbálja bemutatni, hogy a házasságban és együtt élőknek rosszabb.

Van is annak hangulata, ahogy mindketten agyalnak, mivel hassanak a másikra. Hangulatos, és leinkább attól, hogy a játszmát mindketten élvezik és a kapcsolatuk egy percre sincs veszélyben. Szeretik egymást, jól megvannak, csak éppen nekik ezektől a játszmáktól színesebb az élet. Semmi túl bonyolult nincs benne, kezelhető az egész. Nem is egy nagyon nevetős film, inkább egy romantikus film, amit könnyed mosolygásra hangoltak a házasság témakörében.

Most is igaz, hogy nagyon a szemet kényeztetik. Vannak extrém helyszínek, pl. a lánybúcsút egy magánszigeten tartják, mindennel, ami ehhez elképzelhető. Nagyon ritkán, de van isztambuli vágókép szép panorámával. A lakások pazarak, és mindkét főszereplőt jellemzi, hogy kifejezetten stílusosak. Asli eleve divattervező, így elvárás is, hogy minimum milyen ruhákat kell viselnie.

Ha már ruhák – azért felfedeztem egy jellemző vonást Asli ruhatárában, ami nem feltétlenül tetszett. A szoknyái nagyja szinte csípőig fel van hasítva. Még az esküvői ruhája is. Felül gyakran fűzőt idéző felsője van, és olyan összeállítása is van, ami kb. úgy néz ki, mintha egy melltartó fölé kapott volna föl egy kabátkát. Szó se róla, szexi és stílusa is van, de két fokkal merészebb, mint amit még elegánsnak mondanék.

Színes, harsány, és itt is azt tudom mondani, hogy a szemet kényeztető a film. Talán ettől mű is, de eleve a gazdagok és szépek olyan világát mutatja, amit nem is gondolok valósnak.

A szereplők már nem fejlődnek, igazán konfliktus sincs. Így a színészi játék helyett is inkább eye candy funkciója volt a szereplőknek, akik tértek vissza az első részből. Ki is maxolták ezt a vonalat, legyen szó a nő felvágott szoknyáiról vagy Kerim kigombolt ingjeiről, felső ledobásairól.

Okos filmnek végképp nem mondanám. Ha könyv lenne, akkor ez a nyári limonádé kategóriájába esne. Van némi humora, könnyed és romantikus, könnyen fogyasztható.

Poénkodjak a végén azon, hogy lesz-e belőle trilógia? Mondjuk azon játszmázva a házasfelek között, hogy akarnak-e gyereket. Pont ugyanezzel a technikával meg is lehetne csinálni. A baráti párnál lesz, ők nem akarnak. Kerem tenne egy megjegyzést, hogy Asli különben sem anyatípus. Erre a nő meg akarná mutatni, hogy jó anya lenne, Kerem meg bemutatná, hogy mi a szülőségben a rossz. A végére persze rájönnének, hogy jó lenne egy közös gyerek és a zárásban látnánk a szülőszobát és a kisbabájuknak örülő párt, vagy pozitív lenne a terhességi teszt. Elkalandoztam. Bár, hogy ennyire könnyen tudnám folytatni, az is mutatja, mennyire egy semmi kis limonádé ez és a korábbi film is.