A Poker Face (s01e07-08) kapcsán annyira ismételni tudnám csak magam – a jó színészi játék, a jól kitalált történet, a Columbóra emlékeztető elemek – hogy inkább összefogom, amiben ez a két rész kicsit más tudott lenni, amiben mások voltak. A sport jövőjében a bűnügy súlya a legmeghatározóbb különbség – Charlie most nem egy gyilkosságot derít fel. Mi több, más helyen is áll. A bűnössel barátkozott össze, és közelről nézhette végig, mit tett és miért. Más az igazságszolgáltatás is, de így is ül a történet, és mindenki megkapja, ami jár neki. A rész ismert színésze Tim Blake Nelson volt, de ebben a részben látványelem is akadt, hiszen autóversenyzők között jártunk. Az Orfeusz szindróma a csavarok sokaságával tűnt ki – visszatérő elem, hogy a szereplő tesz valamit, van egy sugalmazott kép, miért. Aztán megtudunk valamit a múltból, és minden teljesen más színben tűnik fel. Jól ülnek a meglepetések, okos rész volt. Ráadásul bűntény a bűntényben rész is: most is van egy eset, a történet folyamán újabb merény is következik, de a régebbi múltban is volt már egy bűntény. Minden szépen összefügg, és összeáll. Látványelemet is kapunk: filmesek között jártunk, akik látványtechnikával foglalkoznak, és ez a filmben is megjelent. Jól játszott Cherry Jones és az is eladhatja a részt, hogy Nick Nolte benne a név.

És akkor, évadzárók. A Cracow Monsters (s01e07-08) éppen annyira volt rémes, mint a sorozat eddig. Látvány: olcsó és ronda. A történet rejtélyeire megkapjuk a válaszokat, de egyikkel se voltam boldog. Mi több, a professzor még csak értelmesen se viselkedik. Most áruló, vagy sem? Olyan hirtelen pálfordulásai vannak, mintha skizofrén lenne. Továbbra is rühellem a főszereplőt. A szimpatikus srác meg teljesen értelmetlenül meghal. A két részben egyetlen elem volt, amin jót mosolyogtam: ahogy a varázslatot összehozza a kis csapat, és amilyen reakciókat kapnak rá a mit sem sejtő helyiektől. Azon még mosolyogni is tudtam. Különben hagytak teret folytatásra is, csak más gonosz ellen kell majd vonulniuk. Én szomorú leszek, ha ezt a gyengébb sorozatot folytatják, míg sokkal jobbakat kaszáltak.

Az Unicorn Warriors Eternal (s01e10) zárlata is inkább csak egy kis szünetre távozás. Egy csatát megnyertek, rájöttek, hogy mi ellen kell küzdeniük és megvillantottak egy új világot, amiben majd ezután mozogniuk kell. A rajzok, mint eddig. Felnőtt mese, amiben volt akció is, kis lelkizés és egyfajta humor is. Emma most kötelezte el igazán magát, és jó kis viktoriánus humoreszk lett abból, ahogy a szülei diliházba akarták csukni. A magánéleti szálakkal most nem kezdtek semmit, de igazából ez a nagy összecsapásra volt kihegyezve, az ott megtudott igazsággal. Amire valahol számítani is lehetett: mi másért ragozták volna részekig, hogy az anyja milyen traumát okozott Melindának? Vagyis, a szokott szintet hozta, de ne ugrott ki minőségben a korábbi részekhez képest.

Van válasz, másra nincs a From (s02e10) zárásában is. Éppen annyit adtak, hogy ne érezzem azt, hogy nem tartunk sehova. Viszont új kérdések merültek fel, és fogom is a fejem, hova fogunk így kilyukadni. De érdekel, szóval nálam működött a beetetés. A szálak lassan összeértek, és végre elkezdték megbeszélni, ki mire jött rá és milyen elméleteik vannak. Az évad veszélyét, amit az évad elején a seriff visszahozott a vadonból, elhárítják, így az a szál záródik. És bajban vagyok, mert bármiről is akarok írni, lelövöm a csavarokat. Mert itt tényleg mindenki olyasmit oszt meg, vagy olyan történik vele, ami az egész világukról árulkodó vagy befolyásolja a sztorit. Jól működött, ahogy szétválnak és külön kalandjaik vannak, de most tudnak egymásról. Működött, hogy volt horror elem, volt megható pillanat esküvővel, volt misztikum. Ez egyike azon sorozatoknak, amelyeknek kifejezetten várom a folytatását és az idei felfedezéseim között a helye.

Új sorozatként kerül ide, de majdnem évad ismertetőt is írhatnék róla. Mire elkezdtem nézni, szinte az egész évad lement. De fussunk át rajta, milyen a The Crowded Room (s01e01-07). Eredetileg regény, így el kell dönteni, hogy elolvassa előbb az ember, vagy belevág simán a sorozatba. Mivel egy rejtélyre épül, az első 5 rész arról szól, hogy összerakjuk, mi is történt, miért van Danny tárgyalás előtt. Aki ismeri az eredetit, nem tud találgatni. Én nem olvastam, talán a 3. rész körül esett le, hogy eredetileg regény. A szerző neve már elárulta, milyen irányba gondolkodjak, onnan már rájöttem, mi is a csavar a történetben. Igazam lett. De működik a húzás, és annak ellenére, hogy látszólag nem is nagy az ügy, még haláleset sem történt az visz előre, hogy mi is zajlik itt. Mert azt kezdettől érezni, hogy Danny körül valami nagyon nem ok. Ha már megvan az alap, mi a fiú baja, onnantól is lehet találgatni, csak mást, amit spoiler miatt nem mesélek el. Ez annak ellenére beletesz valami játékosságot, hogy maga a történet komoly dráma. Mert nem is az a komoly téma, hogy lövöldözés volt, hanem mit kellett túlélnie a főszereplőnek, és erre hogyan volt képes. Megvannak a hasonló témájú filmekkel a hasonlóságok – főleg abban, ahogy az emberek reagálnak, amikor szembesülnek a váltásokkal. Még abban is látok hasonlóságot, ahogy Tom Holland játssza azt, amit egy másik filmben Edward Norton. Nortonnak jobban elhittem, de Hollandnak is megvannak a maga pillanatai. Nem spóroltak a stábon, és pár rész után a mellékszereplők is esélyt kaptak kibontakozni. Amanda Seyfried pszichológusa eleinte pl. csak végszavazik, aztán oldalágon kibomlik az ő története is, megkapja a saját játékteret. Helyszín nem kellett bele sok, a nyomasztó tereket meg jól hozzák. De tetszett az a bizonyos szoba és épület is, ami a címe utal. Vizuálisan jól elkapták, miről is van itt szó. A vége még visszavan, lenne arra is tippem, de majd meglátjuk.

A másik új heti nézősöm, ami szórakoztatóbb a pszichés drámánál, a több akciót hozó Hijack (s01e01-03). Itt is van húzónév: Idris Elba szállt fel arra a gépre, ami gépeltérítők kezébe kerül. Abban hasonlóságot is látok a Marvel univerzumos szerepével, hogy egy nagyon jó megfigyelőről van szó, aki kellő időben a harcba is beleveti magát. Mellette még Archie Panjabi ismerős, aki a The Good Wife nyomozója volt évekig. Kisebb szerep, kevesebb feltűnéssel, de annyira akció sorozat, hogy Elba is inkább a kiállásával van jelen a képernyőn, nem nagy, színészi jelenetekkel. Röviden, azzal lehetne összefoglalni a sorozatot, hogy a gépet eltérítik, és a világ egyik legjobb tárgyalója igyekszik mindenkit életben tartani, miközben Londonba is sikerül jeleznie, hogy a gépen gond van. Függő végekkel különben darálásra is alkalmas lenne, késztetésem is lenne rá, csak nem akarom összevárni a részeket. Eddig minden résznek volt egy központi problémája, amit Sam a gépen kezelt. A legutóbbiban pl. azt nyomozta ki, hogy a gépeltérítők fegyverében vaktöltény vagy éles van. Az átívelést meg az adja, hogy a londoniak mit értenek meg és milyen lépéseket tesznek a jelekre. Kapott a történet egy magánéleti szálat is, Sam a volt nejéhez és fiához utazik Londonba, és ő láthatóan vissza is akarja kapni a családját. A nőnek azonban új kapcsolata van, és nem is érezném valósnak, ha ez a helyzet újra összehozná a családot. De ez a legkevesebb benne – az nézeti, hogy Sam mit tervez a gépen, illetve még rejtély, a gépeltérítőknek mi a célja. Van egy rejtély, aminek a felfedéséig kapjuk a heti izgalmakat adagolva. A vége majd biztosan meghatározza, mennyire gondolok utólag rá szívesen, de eddig szórakoztatónak találom.

Életrajzi filmként is lehet nézni, de valahogy nem az fogott meg benne. A Puskásban éppen mostanában hallgattam meg, hogy politikai okokból mit műveltek az Aranycsapattal a VB elvesztése után. Itt is azon kattogott az agyam, hogy mi lehetett volna ebből a fiúból, ha nem szovjetnek születik és nem teszi tönkre a rendszer.

Mert az végig ki van emelve, hogy Sztrelcov focistának tartotta magát, nagyon népszerű volt és ennek megfelelően, szórakozva élt. Messze volt a szovjet ideáloktól, és a rendszer le is csapott rá. Példát statuáltak, és a legígéretesebb focistájukat elküldték a GULAG-ra bányászni. Egy diktatúra olyan polgára volt, aki nem akart lefeküdni a pártnak. Esélye sem volt nyerni ellenük – ugyan a filmben egyszer rákérdeznek tőle, miért nem megy Nyugatra, de választ nem kaptunk. Egyszerűen kár érte, hogy a legjobb éveit elzárva kellett töltenie.

A film ugyan gyárt hozzá romantikus keretet is: pont olyan lányba szeret bele, aki egy kommunista párttisztnek is tetszik, és mivel a lány a focistát választja, a kommunista bosszút áll. A végére, a filmben már nem is annyira a karrierje miatt küzd és bánkódik, hanem az elveszett szerelme és családja miatt. A filmben különben le se jön, mennyire fiatalon került bele ebbe a csapdába, alig lehetett fiatalembernek és nem kamasznak nevezni.

Vannak benne mérkőzések is, de nem vitték túlzásba. Éppen annyi, hogy gólokat lássunk, meg pár cselezést. A nagy zárójelenetben sem a mérkőzést tették meg a fő helyre, noha a stadion nyújtotta lehetőséget ott használták. A tömeg ereje, vagy éppen Pele feltűnése is ott mutatott igazán. Előtte még egy edzésprogramba néztünk bele, de azt is annyira rövidre szabták, mint a meccseket. Pár bevágás, egy kis hangulatkeltés, de semmi több.

A szerelmi témát kavargatták, és csapták hozzá, hogy a kommunizmusban az eszme és a látszat mindig mennyivel többet ért, mint az igazság. Különben nagyon egyensúlyoz a film: magát a kommunista rendszert nem kezdi el kritizálni, hanem kijelöli azt a nem is éppen magasan levő hivatalnokot, aki személyes bosszúra használja a rendszert. A filmben abszolút igazságtalanul bánnak Sztrelcovval, azt meg valószínűleg nem tudjuk meg, hogy mi volt a valóság. Kicsit azért utána olvastam, és nem éppen az a történet köszönt vissza a filmben, mint amit találtam. Szó sincs volt barátnőről, aki féltékeny az új asszony miatt. Ahogy nem személyes bulit tartottak a kérdéses estén, és nem egyedül volt a csapatból Sztrelcov. Különbséget is kell tenni a két sík között – a filmben Sztrelcov áldozat, de ha valóban erőszaktevő volt, akkor az életben nem tudom sajnálni. Még, ha igazságtalanul többet is kapott ugyanazért, mint a csapattársai.

A szereplőválogatás alapja az eye candy faktor lehetett. Alla és Eduard esetében is szép fiatalok kellettek – igaz, Alekszandr Petrov legalább ott kapott többre esélyt, amikor a filmen 5 év után kijön a börtönből. Ott lehetett éles váltást tenni az előtte és utána között. Ahogy a komolytalan, tehetséges és szórakozott fiú már oda volt, és egy lélekben teljesen más alak tért vissza.

Nem mondanám látványos filmnek sem. Bár a több helyszín megvan, de mégis elég szűknek tűnik a mozgástér. A történet és a szereplők fizikai tere is erőszakosan körbehatárolt és nem tűnik igazinak. Megrendezett az egész.

Egyszer meg lehetett nézni, de nem egy újranézős film. Ahhoz túl sok mindenben volt mű és erőltetett benne.

Az első évad nem éppen azt a képregény élményt hozta, amit szerettem volna, bár így is szórakoztató volt. A lényeg igazából csak annyit, hogy újraolvastam az egész képregényt, mielőtt folytattam a mozgóképes verziót is, úgyhogy nehezen álltam neki.

Eleve egy új helyzetben voltak a szereplők, eltértek Hill alapanyagától. Meglepő, de most ezt kifejezetten élveztem. Mivel más volt a történet, csak az alap maradt azonos: Dodge vadászik rájuk a kulcsokért, csak most sokkal taktikusabban – jobban élveztem a történet alakulását. Nem azt méregettem folyton, hogy miért és mennyit változtattak a képregényen.

A kulcsok tekintetében volt egyfajta visszafogottság – használják őket, de a nagy játszma nem igazán ezeken múlott. Most Dodge és a Locke-család is átverésekkel, megtévesztéssel indult a másik ellen. Így inkább volt elme, mint varázspárbaj, ami szintén jól állt neki. Természetesen a nagy összecsapásra aztán mindenki felvonultatta a nála levő kulcsokat, és jól is nézett ki a szárnyakkal vagy az épület összeomlásával. De, ez most több volt, mint egy sima látványorgia a kulcsokkal.

Akadtak drámai tetőpontok, amelyekre szintén igaz, hogy idézték a Hill-képregényeket, de másként alakultak az események. Pl. ezt a sorozatot sem élte túl Tyler barátnője, de most egészen másképpen halt meg. Még Lucas sorsa sem egyezik az eredetivel, kevésbé voltak vérszomjasak a sorozat stábjában, mint a képregény rajzolói és írója.

Vannak új karakterek és új történetszálak, a legtöbb tetszett is. Nagyon működött Duncan nagyobb szerepe, a visszatérő emlékekkel, ahogy a gyerekek mellé áll segíteni. Aaron Ashmore kifejezetten szimpatikus nagybácsi lett, fáj is belegondolni, hogy az előző generáció mit dobott el magától azzal, hogy ennyire megcsonkították a saját történetük Bode-ját. (Vagyis, a legkisebb és leginkább ártatlan, aki ösztönösen találta meg a kulcsokat.) Tetszett Brendan Hines történelemtanára, aki Nina szerelmi szála is volt egyben. Neki is volt kötődése a Kulcsházhoz, ha sokáig nem is lehetett érteni, hogyan. Josh és Nina helyesek együtt, én drukkolok nekik. Az, hogy így meg tudott jelenni a család életében, és esélyt adnak neki, különben jelzi, hogy mennyit gyógyultak a traumákból, amivel ide költöztek. Mondjuk, az évad végére Tyler megint csak gyászolhat és szenved, nem véletlenül hoz olyan döntést ott, amilyet. És akkor elérkeztünk oda, hogy egy egészen másképpen félelmetes, új ellenfelet hoztak be az évad végére. Dodge agyafúrt volt, most viszont érkezik egy erősebb, kegyetlenebb, és kevésbé manipulatív, nyersebb gonosz. Kevin Durand kifejezetten ijesztően tudja hozni, és szinte vártam is, hogy egyszer csak átmegy az Álmosvölgy legendájának fej nélküli lovasába. Azt hiszem, dicséret, ha Christopher Walken alakítását ilyen kevés jelenetben meg tudta idézni.

Ami nélkül meglettem volna, azok a szerelmi drámák. Azt még valamennyire át tudtam érezni, hogy Tyler szenvedett attól, hogy a barátnője lassan immunis lett a varázsvilágra és elfelejtett dolgokat. De Kinsey gyötrődése a srácok között, és ahogy Dodge a maga módján tényleg beleszeretett a lányba… Történetmesélés szempontjából ok, de egy másvilági démoni lény mégis hogy gyúlt ennyire emberi érzelemre? De értem, kellett neki egy gyenge pont, amivel a Locke-család ki tudta játszani. Ez volt számára Kinsey, akiből a párját akarta megteremteni.

Szépen vitték tovább a történetet, felvezettek egy újabb és másként veszélyes ellenfelet, hoztak értelmes új szereplőket. Volt fantasy, ifjúsági, horror elem is. Simán jobban szerettem ezt az évadot az elsőnél, rávehettem volna magam előbb is, hogy megnézzem.

Először is, ez egy Donato Carrisi-feldolgozás. Bár pont ezt még nem olvastam, nagyon jól megjelenik a cselekményben és a szereplőkben az író regényeinek karaktere. Aki tehát azokat szerette, ezzel a filmmel jól fog járni. Nekem tetszett, és amit filmként esetleg hiányolnék benne, a cselekmény és a szerző stílusjegyei kipótolták.

Nem is maga az eset az izgalmas. Eltűnt egy lány, semmi nyoma. A városból érkezik egy nyomozó kideríteni, mi történhetett. Akár ki is fulladhatna itt az egész történet, de a nyomozó, Vogel ügynök tökéletesen tud játszani a sajtóval. Pillanatok alatt eléri, hogy a média felkapja az ügyet és megszerzi, ami csak kell a nyomozáshoz. Kifejezetten izgalmas volt azt nézni, hogy miképpen tudja befolyásolni az egész rendszert mindössze azzal, mit és hogyan ad a sajtónak. Nagy játékos az öreg. Itt még erkölcsi problémák sem voltak – gyorsan és hatékonyan dolgozott, látszólag a lányért.

De a film tovább megy és komolyabb dolgokkal kezd el foglalkozni. Feltűnik egy gyanúsított, és Vogel ugyanazzal az alapossággal játssza ki ellene a sajtót, ahogy az ügyből is szenzációt faragott. A nézőnek meg marad a kérdés, hogy erkölcsös ez? Tényleg a tettes nyomába eredt Vogel, vagy éppen tönkreteszi egy ártatlan ember életét? Itt már a média gyilkos körmeit látjuk, és nem lehet nem azon gondolkodni, hogy milyen könnyen el lehet ferdíteni bármit.

A film remekül játszik a nézőpontváltásokkal. Vogel szemszögét és a gyanúsított Martini professzor történetét variálja, és egészen a végéig nem lehet tudni, mi az igazság. Carrisi nagyon elkapta azt a pillanatot, amikor utólag a fejünkhöz csaphatunk. Mert bizony itt a gyilkos el is mondta a tervét, de több mindent tudnunk és értenünk kell, hogy megértsük. Tényleg, nem volt itt semmi zsákbamacska, gyilkosunk tulajdonképpen már az elején tisztázott mindent.

Ez meg van tolva azzal, hogy mindent Vogel mesél el utólag, és nem tudjuk, vele mi történt. Hova is futottak ki az események? Szinte történetet a történetben, nem várt csavarokkal. Nekem a legnagyobbat az szólt, hogy ki a gyilkos és miért. De az is megérne egy misét, hogy miért annak vall Vogel, akinek. Carrisi kibővítette a cselekményt, és nem csak Anna Lu eltűnése lesz, ami a környéket kísérti. Nem is hagy nyugodni, hogy Vogel vajon mit tudott. Véletlen lett volna, vagy van még egy üzenet, amit észre kellene venni a pszichológussal együtt?

Nézeti, hogy nincs egyértelműen jó és rossz szereplő. Vogel ilyen szempontból a legizgalmasabb. A jó ügy embere, a bűnözők ellen dolgozik, de nagyon is megkérdőjelezhető módszerekkel. Ahogy keveredik benne fény és sötétség, az nagyon Carrisi-hős vonás, ezért kísértenek a regénybéli szereplői is. Megosztók. Hős vagy gonosztevő?

Ha ezt összeadjuk a történet fordulataival, és amit a médiáról beletesz, az nézeti az egészet. Általában nem rajongok érte, ha valaki nagyon saját filmet készít, de Carrisi jól megoldotta. Átírta a saját regényét, még le is forgatta és meglepően jól. Kedvet is kaptam, hogy olvassak tőle többet. Még akkor is, ha néha kifejezetten kísért, aminek a szereplőit kiteszi.

Látványra nem sok, de nem is kell. Kisváros, szekta közeli vallásos emberekkel és a mindig feltűnő kamerákkal. Olasz projekt, egy kivétellel. A pszichológust, aki a keretben Vogel vallomását hallgatja, Jean Reno játszotta. De a filmet Toni Servillo vitte magával, nagyon hozta a jó és gonosz együttes megjelenését.

A film különben nem is ment rosszul. Carrisi legjobb új rendező díjat is nyert vele, vitték filmfesztiválra is az olaszok. Úgyhogy, megjegyezhető, hogy Carrisi nem csak írni tud jó sztorikat.

Még nem döntöttem el, hogy ez most aranyos vagy idegesítő mese. Kicsit a Shrek nyomdokain halad, bár más mesét és ötletet forgat ki.

A mese alapja, hogy a boszorkányiskola szemetesében lakó patkányok a kidobott varázsos szemét hatására értelmesek lettek. Beszélnek, gondolkoznak, emberiek. Csak éppen, mit kezdjen a középkori szintű világ ilyen állatokkal? Egy hasonlóan intelligens macska – kiszámítható poén, ő mivel nyerte el az eszét – találja ki a megoldást. Egy árva fiúval társulva eljátsszák a falvakban a patkányfogó meséjét. A patkányok megijesztik az embereket, a fiú zenével kicsalja őket és begyűjtik a pénzt. A bonyodalmat az adja, amikor egy olyan városba tévednek, ahol már működik mágia és van egy patkányos összeesküvés. Fel is tűnik majd Jancsi és Juliska meséjének más verziója, meg egy hősnő, aki úgy éli az életét, mintha egy mese lenne.

Van benne ötlet, és poén is. Csak éppen, valahogy nem jössz össze minden korosztály szórakoztatása. Egy-egy felnőttnek szánt poén a gyerekeknek remélem, le se esik. Az eredeti patkányfogó ugyanis kannibál, és igen, itt jön be a Jancsi és Juliska vonal. Szerintem fekete a humorom, de itt én sem találtam viccesnek, amikor ráutalnak arra, hogy a büntetésből elcsalt gyerekeket a patkányfogó egyenesen a kemencébe vitte megsütni. A kicsiknek szánt viccek meg felnőttnek túl gyerekesek. Buták, kiírom.

A hagyományos mesei vonalat és tanulságot egyrészt Maurice útja adja. A macska elég önző, és az van a tettei mögött, hogy magának biztosítsa a kényelmes életet. Tulajdonképpen kihasználja az árvát meg a patkányokat is. Viszont, ahogy bajba kerülnek és szükség van rá, túl tud lépni magán. Felismeri, hogy barátai vannak már, és mivel tartozik neki. Ő fejlődik a történet során, és kiáll majd az övéiért. A másik, hogy az árva fiú majd összemelegszik a polgármester lányával és együtt erednek a városi összeesküvés nyomába. Jellemző különben, hogy annyira a vegyes párok korát érjük, hogy a fiú arabos küllemű, a lány fehér. Mesevilág, nem igazi középkor, legyen. Kár, hogy annyira belelátom, hogy vezetett ide a Bridgerton…

A történet mozgalmas, a több felé kalandozó szereplők külön útjai elég érdekessé is teszik. Mondjuk, azért komoly fejtörést és összeesküvést nem tettek bele, mégiscsak mese. Kalandos, de könnyeden.

A grafika közepes legjobb indulattal is. Láttam már sokkal rondábbat, de ha belegondolok, mit tud ma a technika, ez szinte csúnya. Szintén, kicsiknek elég színes és látványos, felnőtt szemmel, már több mindent ismerve nem az igazi.

Vagyis, gyereknek ok, de a szülőnek nem lesz nagy élmény melléülni és együtt nézni.

Egy több díjat nyert, sikeres dramedy ez a sorozat. Le is döbbentem rajta, milyen számokat hoz és milyen jó kritikái vannak. Olvastam olyat is, hogy ez a legjobb munkahelyi komédia a Mad Men óta. Én ennyire nem tudok rajongani, bár tény, hogy egy jó sorozattal van dolgunk.

Ami különben roppant nyomasztó tud lenni. Adott egy fiatalember, Carmy, ami megcsinálta. Kitört a szülővárosából, díjakat nyert, jegyezték a nevét, mint séf. De a bátyja meghal, ráhagyja a lepukkant szendvicsezőjét és Carmy visszajön, meg akarja menteni a helyet. Már itt tartunk, kapásból azzal, hogy mindenki a vérét szívja. A bátyja csapata semmin nem akar változtatni, és csak azt hallja, hogy nekik nem ez a rendszerük. Neki kellene kifizetni a testvére tartozásait, miközben a hatósági ellenőrzés se megy jól és folyamatosan gond van valamivel. Bedöglő eszközök, kevés tőke még alapanyagra is, és lehetne sorolni. Egy katasztrófaövezet, amibe bele lehet őrülni. Talán ezért nem is tudtam komédiának nézni, mert az elmebaj, ami közben eluralkodik, engem még nézve is kikészít, nem szórakoztat. Helyenként kifejezetten sajnáltam is a főszereplőt, és csak próbáltam megérteni, minek vette ezt az egészet a nyakába. Ahogy a testvére, Sugar is csak próbálja felfogni, miért csinálja.

De aztán valami elindul, és mutatja a sorozat, hogy miképpen kezdenek változni az emberek. Ahogy mindenki igyekszik, fejlesztené magát és valami épül. Ez még akkor is pozitív, ha közben olyan csapásokat kell túlélni, hogy csoda, hogy nem gyújtották fel az étkezőt. Minden elmebaj ellenére megjön az a pozitív hajtóerő, ami nyomja előre a sorozatot és a szereplőket.

És itt főznek! A Pepével kapcsolatban rendszeresen emlegettem, hogy az már nem szappan és éttermi történet. Itt is a híresség jön haza menteni a kis éttermet, itt is van öröklött csapat, csak éppen itt tényleg arról szól a történet, hogy mit és hogyan készítenek el. Milyen egy konyha belülről? Milyen feladatai vannak az egyes séfeknek? Mit tud egy séf, amit a többiek nem? Itt megkapjuk a válaszokat. Vannak remekül kinéző ételek, új recepttel kísérletezés és szakterületet is kezdenek majd választani maguknak a dolgozók. Kifejezetten tetszett, ahogy pl. az egyikük felfedezi, hogy mennyire érdekli a cukrászat és dolgozni kezd sütiken.

Azt is értékeltem, hogy ez messze nem magánéleti szappan. Azt ugyan látjuk, hogy Carmy pl. konyhán kívül milyen nyomorult, de nem ez a téma. Átjön, hogy a szakácsok mennyit és folyamatosan dolgoznak, hogy ez mennyire meghatározza az életük. De nem esnek egymásba szerelemmel, nem beszélik meg a hétvégéket, semmi ilyesmi. Ők főznek és ételeket adnak el. A konyhában kell megküzdeni a démonjaikkal, mint Sidney és a türelmetlensége.

A konyhát látjuk, és ahhoz képest, hogy mennyire be vagyunk oda zárva, nem lett klausztrofób a műsor. Sok minden történik, és azért van mozgás az étterem körül. Ott az utca, az étkező rész, a raktár – még leírva se tűnik soknak, de a sorozatban tud annyi változatosságot nyújtani, hogy keresni kezdjek egy más helyszínt benne.

A főszerepet Jeremy Allen White kapta, és gyűjti is be vele sorra a díjakat. Ritka átélhetően hozza Carmy mélypontjait, de megvan az is, amikor azt csinálja, amit imád, és amikor benne is felragyog valami. Átjön, hogy neki ez tényleg szenvedély, és nem csak egy munka. Különben sűrűn eszembe jutott, hogy Lip jó előtanulmány volt ehhez a szerephez. Ha a Gallagher fiú nem a fizikához, a konyhához értett volna ennyire, nagyon sok hasonlóság lenne köztük. A testvérek közti kötelék, a kitörési próbálkozások. Talán abban van a nagy különbség, hogy Carmy és az étterem elindul. Lip addig sose jutott el, ha volt is egy lehetősége, mint az egyetem, elrontotta.

De feltűnik mellékszerepben Oliver Platt; és olyan ellenszenves, elvben pozitív szereplőt is ritkán látok, mint amit Ebon Moss-Bachrach kihozott Richie alakjából. Nem ismert nevekkel szórták tele a konyhát, de nem is kellett. Működik ez a csapat.

Folytatása már van – miért van olyan érzetem, hogy a Bear konyhájában sem lesz sokkal könnyebb az élet, mint volt most a Beef-ben?

Nem mindenkinek áll jól, ha mindent maga akar csinálni. John Patrick Shanley próbálkozott, és mondhatjuk, bele is bukott. Eleve kis pénzből forgott a film, és még azt sem termelte vissza. Még csak díjakat sem nyert, hogy kárpótolja magát.

Shanley a saját színdarabját írta át filmre, meg is rendezte. Épp csak nem szerepelt a filmben, azzal tényleg teljes lett volna a repertoárja. A történetet nem sikerült tágítani – nagyon vidéki, ír keserédes románc maradt, ami egyetlen jelenetre szakadt ki a két szomszédos ház és a köztük levő rét területéről. Ok, ha belegondolok, láttuk a kisvárosi kocsmát is, de az nem volt a lényeges helyszínek között. Van egy fiú meg egy lány, szomszédokként nőnek fel, és a lány már gyerekként elhatározza, hogy a szomszéd fiú lesz a férje. A sztori meg annyi, hogy mindenki arra vár, hogy Anthony kapjon a fejéhez, és kérje már meg Rosemary kezét. Nem éppen izgalmas, mit ne mondjak. Pláne, hogy felnőtt korukban elég egyértelmű, hogy egymásnak vannak szánva, és nem csak a darabíró szándéka szerint.

Komikus elemekkel igyekszik kitölteni a játékidőt, de ez inkább csak olyan kínban mosolygós lett. Egy példa, ami sajnos visszatérő poén lett: Anthony végre átmegy lánykérésre, de a kapuban feltűnik, hogy elhagyta a jegygyűrűt. Az egész filmben egy fémdetektorral keresi a mezőn, de senkinek nem mondja el mit és miért csinál, így szokás szerint különcnek nézik csak. Vagy: a lánykérést a család szamara előtt állva gyakorolta. A falu pletykása meglátta, és elterjesztette, hogy a szamárba szerelmes. Szintén visszatérő poén lett, hogy rákérdeznek tőle, ugye nem a szamárral jár? Egyszer még el is ment volna mindkettő, de nem húszpercenként ismételve.

Pedig aranyos is simán lehetett volna, de ahhoz lassú és körülményes. Ez a nyelvezeten nagyon meglátszik. Ha nem nézem, csak hallgatom, simán azt hittem volna, az 1950-es évek elején játszódik. Pedig nem, de nincs modern elem benne, és a szereplők beszéde sem mai. Ez főleg Rosemary és Anthony egy-egy párbeszédében kiugró, az utolsó nagyobb jelenetükben szabályosan fájdalmas, ahogy kommunikálnak egymással.

A konfliktust ezt teszi ki: mire jönnek már össze? A Tony által meghívott unokaöccs, Adam kicsit meg tudja kavarni a dolgokat, de nem lényegesen. Ő az a kis plusz, ami majd mozgásra bírja a többieket. És ő az ellenpont is – ő a  tevékeny, aktív amerikai, aki értetlenül áll az előtt, ahogy a vidéki írek szervezik az életük. Az a sok várakozás, merengés és nem haladás neki teljesen idegen, és ezzel tudtam együttérezni én is. Ugyan érezni, hogy az ír módit igyekszik a film valamiképpen varázsosnak feltüntetni, de nem sikerült neki.

A hangulatkeltés, az ír mágia másképpen is a filmbe került. A legszebben a dalokkal. Az egész történeten végigvitt motívum a dal, amit Anthony anyja énekelt a családnak, amit majd elénekel egy kritikus ponton Rosemary is, és amely majd közös dallá is lesz a film végére.

A meglepő, hogy 4 olyan színész is van a stábban, akik húzónévnek is elmennek. A párt Jamie Dornan és Emily Blunt játssza, az unokatestvér Jon Hamm és Christopher Walken az apa. Az látszik, hogy ez nekik is inkább szívbéli projekt, mint a fizetését elvállalt munka.

Még emésztem kicsit – nem az a film, amire rámondanám, hogy tetszett, de nem is bántott. Ha kicsit más lett volna, tetszhetett volna.

A héten újabb sorozat zárt évadot, és nem nagyon akadtam pótlásra.

Az Unicorn Warriors Eternal (s01e09) ezen része még nem a zárás, de már nagyon azt készíti elő. A végső összecsapás zajlik, felfedte magát a gonosz és megindul a küzdelem. Amitől nem csak akció, hogy játszik a szereplőket érő hatásokkal. Kénytelenek azzal is szembe nézni, hogy mi lesz velük a továbbiakban. Ha ez a csata eldőlt, nekik mi jut? Még akkor sem tűnik happy endnek, ha itt diadalt aratnak. Van más sík, visszahozzák a másvilági segítőket, és lényegesen több a mágia. Továbbra is egy jó felnőttmese, ami most cseppet sem sikerült megnyugtatóra.

A Poker Face (s01e06) részeket meg gondosan osztom be magamnak, mert minden hétfőn ezzel vidítom magam a hétkezdés miatt. Ez a rész megint egy kicsit más volt, és kifejezetten játékos. Egy színházi előadáson történik tragédia, az egyik színész barátnője hal meg. Charlie meg azt hiszi, a vezető színésznővel akartak végezni, meg akarja védeni, amikor… És nem mesélem tovább. Gyorsabban pörögnek az események, vannak fordulatok és maga a rész is idéz egy színpadi darabot. Megvan a sorozat minden jellemzője, és mégsem ugyanolyan. Amikor kiderül, kik és miért a gyilkosok, még lestem is egyet. Erre nem számítottam. Különben most is volt sztárvendég, Ellen Barkin érkezett erre a részre.

Amivel viszont szenvedek, és lassan már csak a helyszínt nézem: Cracow Monsters (s01e04-06). Elvben és végre kiderül, mitől olyan különleges a főszereplőnő. Azért írom, hogy elvben, mert gyakorlatban még mindig nem látom. Engem idegesít, és komolyan démondrukker lettem miatta. Az egész történetben sok a lyuk, már az alaphelyzet is problémás. A lány azért kerül ide, egy professzor különleges csapatába, hogy ilyen lényekkel felvegyék a harcot. Erre most kiderül, hogy a professzor titokban a démonnal üzletel? És hirtelen, a semmiből. A csapatának meg semmi fel sem tűnik, pedig van két gondolatolvasójuk is. Erre mégis mit mondjak? Bután bele van keverve némi folklór, azt meg továbbra sem érteni, a démon mit akar. Különben ebben a 3 részben is feltámasztott egy lényt, hogy terrorizálja Krakkót. A nimfák után most a Télapó helyi verziója jött, aki lefagyasztotta az áldozatait, meg fára lógatta, mint karácsonyfára a díszeket. A kivitelezés még mindig pocsék, jegyzem meg. Tényleg, lassan már csak azt értékelem, hogy felismerek Krakkóból részeket, meg nosztalgikus volt a 6. részben a sóbánya. Mondjuk, úgy lemenni, ahogy ők teszik, a valóságban esélytelen. De megismerni a helyszínt.

Végül, az évadzáró. Kicsiben megvolt, amit annyira vártam a Silo (s01e10) évadban. Juliette ráébred dolgokra, mi a záróképen látjuk a kinti helyzetet és további dolgokat értünk meg, és megvolt a ruha kérdése is. Nem úgy és nem annyira, mint a regényben a kedvelt részeimnél, de volt, amit bele tudtam látni. Annyira sikerült hangulatot teremteni, hogy a következőévadra nem is azt várom, a nő hogyan megy tovább, hanem a Silóban milyen viszonyok kezdődnek most. Mert Juliette nem kevés kérdést hagyott maga után, és a regényt nem olvasók ugyanúgy nem kaptak válaszokat, ahogy eddig sem. Ők csak következtethetnek pár dologra. A vége képekkel kaptunk némi látványelemet, és jutott a színészeknek is pár drámai elköszönés, kiborulás. Korrekt zárás volt, áthúzó a folytatásba.

Az a fajta tini szerelmes – hormonoktól fűtött vígjáték, amit elég divatjamúltnak érzek már. Nem egy aranyos, romantikus sztori, nem is olyan eszementség, amit a németek szoktak hozni. Nem mintha egy szexkomédiára vágytam volna, de olyan érzetet keltett bennem, mintha az Amerikai pite ártatlanabb francia verziója akarna lenni.

Legyek humoromnál? Ezek a srácok is szexelni akarnak, csak nekik nem jön össze. Ok, Malo azért behúz egy barátnőt a végére, de csók a maximum és ilyen szempontból a távkapcsolat sem főnyeremény.

A történet elvileg komédia, gyakorlatban meg nem vicces. Malo és lüke haverja, ahogy említettem, szexelni akarnak. Malo az iskola szépével, a barátjának bárki jó lenne. Azt találják ki, hogy jelentkeznek levelezőtársért. Ha szerencséjük van, beköltözik hozzájuk egy dögös lány. De a fiúval is ki lehet egyezni, mert majd minden lány a helyes fiú után veti magát, és nekik jut a lepattanó. És itt már fennakadt a szemem, mert ez nem levelezőtárs! Ez cserediák program. Nem leveleznek, nem ismerik egymást korábban, csak a programra jelentkezett külföldi diáknak otthont adnak egy hétig. Annyira zavart ez a levelezőtárs címzés az egész filmben, és a címe is ez lett. Nagyon félrement az értelme, böki is az agyam, de eléggé.

A komédia meg az lenne, hogy az egyik srác szexi tündér helyett kap egy undok punkot, a másik meg a jóképű német mellett nem tud semmit kezdeni, mert a srác kifejezetten bunkó is, és az a hobbija, hogy a francia fiút kínozza és megalázza. Megjegyzem, sokáig tűri – sokáig le sem esik neki, hogy csak még szánalmasabbnak néz ki attól, hogy nyal a kínzójának.

A történet kibomlása meg Malo és Sasha alkuja – a lány a soha nem látott apja nyomában jött Franciaországba, és az esti kiszökések támogatásáért cserébe megígéri, hogy menő srácot farag a fiúból. Jobb történet, mint a helyes fiú lábtörlőjéé, de összecsapott és kiszámítható is. Sasha terve mindössze két lépésből áll, Malo be sincs avatva és kb. 3 perc alatt le van rendezve az egész.

Azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy amikor meglenne az iskola szépe, már Sasha után sóvárog főszereplőnk. Béna konfliktusok a köbön. Az egyetlen, ami jó ötlet volt, bár arra is lehetett számítani, amikor Malo apja előkapta a régi motorját és segíteni kezdett a gyerekének.

Malo különben elég sok alsónadrágos jelenetben rohangál, és nagyon nem tudom, kinek kellett ez. Nos, ez a srác tényleg egy kamasz lúzernek néz ki, nem egy huszonéves szívtipró játssza. Vagyis, roppant vézna szegényem, és annyira kisfiús a kinézete. A béna nadrágjai meg a kisöcsémét juttatták eszembe, 10-12 éves korából. 15 évesen ezeket már fel nem vette volna, itt meg egy 16 év körüli hordja? Ismét csak nem vicces, jó pasi híján nem is látványelem, csak kínos. Ugyanaz a kategória, mint Sasha jó nővé válása. Igazából nem is mondanám annak, csak hagyományosabb a ruhája és nincs bent piercing.

Vagyis, nem tetszett se a film, se a humora, de még a szereplők sem. A legéletrevalóbb Malo kishúga, a legszerethetőbb meg az apja. Ez az a film, amit kár volt megnézni.

A Dalgliesh megkapta a 2. évadot, és mondhatjuk, hogy folytatták azt, amit az első évadban. Hasonló a felépítés, és továbbra sem törekednek átívelésre. Most még annyi sem volt, mint az előző éveadban.

Mert mi is van ebben a sorozatban? Egy újabb egyedi nyomozó, bár ő nem azzal feltűnő, mint skandináv társai. Adam Dalgliesh több értelemben úriember és költő. Egyre sikeresebb is, jegyzem meg. Mégis, képtelen a rendőri munkától elszakadni, egyfajta belső kényszer számára a nyomozás. Az átívelés is az lesz, hogy a kiadója igyekszik rávenni, hogy csak az írásnak éljen. Túrázni akarják küldeni, de ahhoz fel kellene mondania. Megteszi? Aki kicsit is kiismerte a jellemét, tudja, hogy nem fog. Még a költészete is részben a rendőri létből, a halál közelségéből fakad.

De Dalgliesh egy jó ember is, figyelmes és kedves, ő valóban segíteni akar. Nem csak rejtvényként oldja a bűnügyeket, neki fontos, hogy az ügyben érintettek élete is rendezve legyen. Van benne nagyon sok empátia. Mellette jó főnök is, nem véletlenül szeret bele a kis beosztottja is - és szerintem ezt nyomozónk direkt nem veszi észre. Ez az egy, amiben hasonlít a skandinávokra: benne is megvan a hajlam, hogy boldogtalanabbá tegye az életét, mint muszáj lenne.

Ez az évad is 3 nyomozás történetét mondja el, 1-1 gyilkosságot és megoldását két részre bontva. Kb. olyan, mintha megnéznénk 3 kosztümös krimit. Lassabbak, de jól áll neki a kényelmes tempó, és ahogy megismerik az esetet és a benne szereplőket. Olyan kis ötletekkel meg fel van dobva, mint a kicsit más felvezetés. A felügyelő mindig ott áll a papírlapon, de az ügyre jellemző, szimbólumként értelmezhető tárgyat tesznek mellé.

A három eset között nincs összefüggés, a nyomozók személyén túl. Mindben közös jellemző, hogy megnézik a helyszínt, megkezdik a kihallgatásokat és Adam közben összerakja, mi is történt. Nagyon finom módszereik vannak, gyakran az emberség lesz az, amiért beszélni kezdenek. De különös hangulata van annak is, hogy nehéz belőni a korszakat, amikor játszódik a sorozat. Vannak modern eszközeik, de messze nem napjainkban vagyunk. Néha szinte Sherlock Holmes kortársának érzem őket, de pl. sokkal jobban az autóik. Még helyszínelők is érkeznek néha, az első esetben egy törvényszéki magánlaborban is járunk. És mégis, nem érződik úgy, hogy modern tudományos eszközök segítik a nyomozást.

Ezzel együtt hangulatos. Nekem leginkább azért, mert szimpatikus ez az úriember nyomozó. Bertie Carber továbbra is szomorú melankóliával játssza. Peer Kate nyomozója viszont mintha a rossz zsaru próbálna lenni mellette, kifejezetten erős tud lenni a kontraszt a két nyomozó között. Ha Kate veszi át a kihallgatást, szinte megfagy azonnal a levegő, többször is felfigyeltem erre.

Megvan a sorozat maga bája, ha régimódibb is, mint amilyen ma már egy krimisorozat általában.