Hogy lehet egy életet összefoglalni az utolsó napokon keresztül? A Steven Knight írta, Pablo Larrain rendezte film erre tesz kísérletet. Kicsit olyan, mint egy Szabó Magda-regény: egy vékony szál, történés a jelenben, de egy egész életet betesznek mögé. Csak éppen elég nagy név, akit így megismerünk: Maria Callas.
Az operaénekesnő nekünk már nagyon múltidő, de a felvételei és a története miatt holtában is halhatatlan. Aki soha nem hallotta a hangját, az is tudja, hogy ki volt Callas. Már életében fogalom lett a neve és nem volt párja a választott művészetében. Különben Onassis szájába adta a film a mondatot, ami szerintem mindenki tragédiája volt. Maria esetében senkit nem érdekel, hogy néz ki, míg Marilyn Monroe esetében az nem érdekelt senkit, hogyan énekel. Vagy, amikor Maria próbálja felnyitni JFK szemét, hogy nekik milyen élet jutott. Az azért kemény, hogy az operadíva mutasson realitást és kiábrándultságot az Egyesült Államok elnökének.
A filmben végig azt látjuk, hogy a név milyen nyomás. Mindenkinek. Callas az utolsó napjaiban saját egykori nagyságával vetélkedik. Még egy utolsó ária, egy nagy dal kellene a fináléra. De a Mozarttal szólva, hogy lesz szabad, ki a saját árnyát sosem lépi át? Ő Callas, annak minden árny és fényes oldalával. Simán megteheti, hogy kiül egy kávézóba, hogy megbámulják. De el kell viselnie, ha valaki azt mondja neki, a szívét törte össze azzal, amikor lemondta a fellépését, amire sikerült jegyet szerezni. Onassis is, nem azért vette el Jackie-t, mert őt szerette volna. Csak éppen a Kennedy özvegyet elvenni, az státusz. Callast, aki nyíltan a szeretője évek óta, nem. Mindenki annyira igyekszik túllépni saját magán, de annyira esélytelen is ez.
A filmnek van egy trükkje - Callas iszonyat mennyiségű gyógyszert töm magába. A realitással már alig találkozik, egy képzeltvilágban is él. Abban meg interjút ad, összefoglalja az életét, a nagy pillanatokat. Így tették bele a múltat, némileg csapongva, de szépen összeszedve az életrajz kritikus és fájdalmas pontjait. A családi háttér, az Onassis-kapcsolat, az utolsó évek és a függőségek. Ahogy írtam: a jelenében gyakorol, egy utolsó nagy dalra készül, amihez át kell szűrnie magán az életét. Abban segít neki a riporter alakja. A hallucinációk. Nem sok minden, de nagyon kikerekíti, amire visszanézünk. Amiben meg ott az egész élete.
A búcsújelenet nagyon szépen sikerült. Azt is írhatnám, megkapta azt a halált, amit szerintem szeretett volna. Az meg kifejezetten hatásos, amikor fél Párizs a hattyúdalát hallgatja, és látjuk, milyen hatása volt az emberekre. Mert az az egy, amit a film nem igazán reprezentált: miért is volt Callas utolérhetetlen és életében legenda? Mivel a jelene már egészen más, csak ott tudják megmutatni, hogy mit tudott ez az asszony.
Egy személyes dráma, amit a különcségek és a hűséges segítők jelenléte igyekszik mindig kicsit oldani. Dráma, sok fájdalmas ponttal, de ez a kevés mellékszereplő ellensúlyt tud nyújtani.
Már elégszer hangsúlyoztam, dráma. Nem látványfilm. Még a színpadi visszaemlékezések is egyszerűek. Jelmezben, de azok is egyszerűek, állni és énekelni minimális mozgás mellett. Kevés helyszín, intim és kisebb jelenetekből épült fel a film.
Cserébe ott van Angelina Jolie, akin nagyon látni, mivel és mennyire tud azonosulni, mit akart beletenni a filmbe. A többiek egy kivétellel - a riportet játszó fiatal színész - nem voltak számomra ismerősek, de nem is kellett.
Végül, utolsó megjegyzésként, nem tudom, mennyire fikciós és mennyire a történelmet követi a film. Sok eleme közismert, tudtam is, de pl. azt nem tudom, az anyja valóban prostituálta-e a lányait a II. világháború alatt. Lehet, utána kellene olvasnom. Az biztos, itt bőven drámai volt.