Anjelica Huston projektje volt ez a film. Nem csak a főszerepet játszotta el, de producer és rendező is volt egy személyben. Éppen csak az eredeti regényből átírást nem ő végezte el.

Az eredeti történetet nagyon szerettem, így érdekelt is, mivé formálták át filmen. A regénynek volt egy epizodikus jellege, ahogy a Browne család életét életre keltették. A filmben törekedtek arra, hogy legyen egy lineáris történet, nem csak epizódok sora. Ezzel együtt hagytak ki dolgokat – mint Agnes kislányának hajvágását az apácáknál -, másokat meg beletettek, mint az egyik fiú szerencsejáték adósságait és ennek következményeit.

A fontos azonban az, hogy a hangulatot meg tudták őrizni. Van egyfajta keserédesség benne: ahogy nehéz az életük, szegények, és a mindennapi megélhetésért kell gürcölni, mégis, vannak olyan emberi értékeik, amiért megéri. Boldogok tudnak lenni akkor is, ha komolyan belegondolva sírni kellene azon, hogy milyen terhek vannak rajtuk minden egyes napon.

Agnes életének fix pontjai: a gyerekei, a standja a piacon és a barátnője. Ezekkel történik valami, a cselekmény megy előre. A fő konfliktust a filmen az uzsorás jelenti, aki többféleképpen is nyomorítja az asszony életét. Az kifejezetten alávaló, ahogy a gyereket használja arra, hogy a nőnek keresztbe tegyen. Még csak igazi feloldás sincsen, hiszen a film végére Agnes nyer, de ha továbbgondoljuk, akkor megint csak a nő lesz vesztes helyzetben.

Humoros lett a film, szép emberi pillanatokkal, miközben ott vannak a drámának is a darabkái benne. A család- és életszeretet, ahogy egy anya tud küzdeni, az mind belekerült. Marion, a legjobb barátnő esete jól példázza, hogyan lehetett ez egyszerre tragédia és komédia. Az egyik pillanatban még nagyokat nevetnek, jól érzik magukat és komédiát nézünk – hogy a következőben már a sírnál álljanak, sírjanak és nagyon fájjon.

Nem látványfilm, és nem is kell annak lennie. Egy nagycsalád története, egy városrészből. Az életük fix pontjai kerülnek elő: a tömbház, a piac, az utca. Ruhákkal se kellett sokat játszani. Kifejező például, hogy a segélyszervezettől kaptak a gyerekek pulóvereket, és amikor komolyabb helyre kellett menniük, mint a hivatalba, mindig ez volt rajtuk, mert más nem volt.

A színészek teszik bele azt a pluszt, amiért jó nézni. Huston és O’Dwyer barátnői párosa, Ray Winstone karakterének könyörtelensége. A gyerekek leginkább cuki mellékszereplőknek kellettek, de azért ketten kiemelkednek a tömegből. A nagyfiú, aki segíteni akar otthon, az iskola mellett szakmát tanul és kis felnőttként viselkedik 13 évesen. A második fiú, akiben mr Billy meglátja az apja szellemét, akit könnyen rosszra lehet csábítani.

Ahhoz nem tudom, mit szóljak, hogy beletették Agnes koncertre készülését. Az eredetiben Cliff Richards volt vágyai tárgya, a filmbe aztán Tom Jones került bele. Van ennek egyszerű magyarázata: annyival a regényben leírtak után forgatták a filmet, hogy azt a zenész/énekest legfeljebb digitálisan szerepeltethették volna, és akkoriban még nem tartott ott a technika.

Az eredeti történet talán helyesebb, de a film is őrzi azt a hangulatot. Megvannak a maga pillanatai, kellemes volt megnézni is.

Ha már tegnap a Vatikánba látogattunk, maradjunk is a papoknál. Különben, az utolsó részben Maik is a Vatikánba látogat, de ez már egy más történet.

A történet attól lett érdekesebb, hogy a 2. évad végén Eva előtt is kiderült Maik titka. Frissen le is csukatta a férfit, nem törődve azzal, hogy mit éreznek egymás iránt. Maik szerencséjére – balszerencséjére egy régi ismerős, egy maffiavezér meglátja a lehetőséget abban, hogy egy templomban rejtegesse a drogját. Így Maik visszakerül a helyére, Eva meg szövetkezik vele, hogy elkapják a bűnözőket, miközben a kisvárosaiknak is segítenek az ügyeikben. Határozottan jót tett neki, hogy már nem arra épülnek a poénok, hogy mit tud a nő vagy sem. Azt sem tolták túl, hogy megbocsát-e a férfinak, vagy a kapcsolatuk végét is jelenti az igazság. Nem lett romantikus, megmaradt komédiának, némi krimis elemmel.

A másik újítás, és szintén tetszett, hogy kevesen szerep jut Kevinnek, több Mariának. A házvezetőnő egészen belevaló teremtés, és sok mindenben tud segédkezet nyújtani. Kevin a magánélete miatt nyüglődik, és továbbra is őt tudom a legjobban rühellni az egész sorozatban. Szerintem életképtelen, szerencsétlen és semmirekellő. Nem is tudom, mit képzelt, mi lesz Simone sorsa mellette. Ok, szereti a nőt és a kislányát is, de nem tud semmit, és azon túl, amit Maik nála hagyott pénzt, se bevétele, se semmije. Családot akar, ok – de a családról gondoskodni is kell. A szeretet nem elég, és Kevin még bűnözőnek is selejtes, ha azt gondolta volna megoldásnak. Nem lenne az. De ezzel a sorozat nem foglalkozik, Kevin számára Simone mellett a család a cél, amiért az egész évadban küzd.

Humorforrásnak érkezett egy segédlelkész, aki mindenbe beleüti az orrát, és vallásos szentfazék. Le kell rázni, próbálják nevelni, de pont az a humor forrása, hogy mennyire nem jó ember annak ellenére, hogy mennyire a vallási előírások embere. A saját unokahúgáról is lemondana, pedig a lánynak csak egy ember kellene, aki meghallgatja és tanácsot ad, nem elítéli a külseje alapján. (Amire különben jól rá is játszik, pont azért, hogy elijessze az embereket. Erős smink, fekete ruha és paróka, stb.)

Ezzel eljutunk oda, ami továbbra a szerethető a sorozatban. Maik segít az embereken, és olyan történeteket kapunk vele és a helyiekkel, amelyekkel elképzelhetők, nem mesebeliek. Nem is kell hozzá vallási színezet, inkább arra megy ki az egész, hogy mennyire könnyen lehet segíteni másoknak, csak egy kis figyelem kell. Jószándék. Igazából ebben látszik meg, hogy annak ellenére, hogy Maik ügyeskedik, és pl. korábban egy kisebb vagyont kicsalt az egyházból, hogy látszólag felújítsa a templom tetejét, ő jó ember. Segíteni akar és tud, nem papi személyként, hanem csak egy olyan félként, aki törődik a másikkal. A papi gallér igazából azért kell ezekben a helyzetekben, mert továbbra is ez az, ami megnyitja előtte a többieket. Egy papnak elmondanak olyasmit is, amit mások előtt magukban tartanának.

A maffiás szál az, ami átível az évadon. Ebben is van humor – mint a Maikra állított izomember lerázása, de hoznak be komolyabb színt is vele. Színre lép Maik és Kevin apja, akinél rosszabb alakot keveset mutattak ebben a sorozatban. Amit és ahogy ő tesz a saját fiaival, azzal alábbvalóbbnak bizonyul, mint a droghálózatot építő maffiakirálynő.

Egy-egy rész ismerős komédia klisére épül. Az egyik kifejezetten szerethető alak a sorozatban Sven, a doktor, vagyis Eva volt vőlegénye. Róla kiderül, hogy van egy eddig nem ismert ikre, aki messze nem olyan jó ember, mint a doktor. Lehetett volna klisés, fárasztó is az a rész, de a sorozatnak van egy olyan hangulata, szíve, hogy még az ilyen részek is fogyaszthatók benne.

A végére elvarrnak szépen mindent, és mosolyogva lehet elengedni a szereplőket. Azért van, amin felhúztam a szemöldököm – ez egy katolikus közösség, szóval nem értem, hogy kerülhetett Maik helyére az, aki odaállt. Emberileg megérdemelné, különben, de az egyházi dogmákkal összeegyeztethetetlen.

Látványra nem sok, és megvannak a kínos visszatérő elemek is benne. Pl. Maik pár részenként póló nélkül kerül elő, hogy valaki megjegyezhesse, hogy kár a papok önmegtartóztató életmódjáért. A kisváros meg helyes, és elég sok helyszínt is használnak belőle, így nem volt olyan érzésem, hogy mindig ugyanott járunk, noha a templom és a lelkészlak visszatérő helyszínek benne.

Kellemes volt a záróévad, szépen tudta hozni azt, amit az elejétől szerettem a sorozatban. majdnem családi sorozat, csak pár elem van benne, amiért azért nem kisgyerekes családoknak van kitalálva.

Több ismeretterjesztő filmet kellene néznem, ennek jegyében néztem meg Alberto Angela Vatikánt bemutató történetét.

Még keretet is adtak neki, ami természetesen passzol a címhez. A film úgy van leforgatva, mintha egy este Angela be lett volna engedve a Vatikánba, és annak legismertebb részeit bejárta volna. Gondolom, hogy ennél sokkal több idő kellett a forgatáshoz, de az igazából nem is számít.

Alapvetően Angela sétál, a kamera követi és közben rengeteget mesél az épületről, a benne levő látnivalókról. Ritka, ha van mellette kísérő, noha a bazilikában még egy püspökkel indult el. Helyette más módszert találtak, hogy ne csak a műsorvezető beszélje végig az egész történetet.

A nagy alkotók szellemeit megjelenítik, és ők is tesznek megjegyzéseket, néha feltűnik az alakjuk. Ezzel mindössze annyi volt a bajom, hogy gyakran a színészeket meg sem próbálták eladni az eredeti alaknak. Mit ne mondjak, nem voltam lenyűgözve attól, hogy Bernini alakja pl. egy mai építésznek sokkal inkább tűnik, mint 16. századinak. Pedig közben kifejezetten jó szövegük volt. Bernini kapta a kedvencemet is – hogy a középszerűek után csak a kritika marad, de a mesterek után a műveik maradnak fent.

Ehhez jönnek hozzá a filmjelenetként felvett, múltat megelevenítő jelenetek. Kevés ilyen van, és nem is lett volna hiányérzetem akkor sem, ha ezek kimaradnak a műsorból.

Megjegyzem, nem az a cél, hogy a Vatikán szakértői legyünk, vagy azokat a részeket is bemutassa, ahova az emberek nem járhatnak be. Egy kisebb vatikáni túrát tesz, és rengeteg ponton egyezik azzal, ahogy az idegenvezetők az embereket végigviszik a helyszínen. Látjuk a szoborkertet, a térképek termét, Raffaello termeit, a bazilika főhajóját, a Piétát, a Sixtus-kápolnát, és természetesen a híres térre is kilépnek a végére. Így kiválóan alkalmas arra, ha valaki Rómába megy és tervben van a Vatikán, akkor előtte ezzel a filmmel fel lehet készülni, hogy mit érdemes ott megnézni.

Nem rossz műsor, informatív és a képanyaga magáért beszél. De azért nem is annyira maradandó, hogy bárkinek azt mondanám, ha ezt megnézni, már be sem érdemes mennie a Szent Péter Bazilikába.

Nem volt sok kedvem sorozatot nézni a héten, így most gyorsan összefogom csak, mit láttam az utóbbi napokban.

A mi kis falunk (s07e11) a szokott kreténség, csak most éppen olyan szerencsétlenkedéssel, amit viccesnek találtam.

Vagyis, Baki és Szifon kitalálták, hogy biztosítást kötnek és lesérülnek a pénzért. Megindult a játszma, ki és hogyan törje össze Szifont. Ha még egy kicsit tovább mennek, szinte fekete komédia lett volna. De így is jót mosolyogtam, amikor Sváb kezdte elővenni a balesetet okozó eszközeit.

A két másik mellékszál közül az egyikben Stoki esett depresszióba, és zenével igyekezték kezelni. Nagy Sándor karaktere ilyen téren nagyon el van túlozva, de szerencsére belőlük kaptuk a legkevesebbet.

Viki távozása pedig tipikus – semmi végleges, csak egy időleges távollét, amit könnyen lehet hosszabbítani vagy rövidíteni, valószínűleg attól függően, hogy Törőcsik Franciska számításai másban mennyire jönnek be. Még kapott egy csörtét a polgármesterrel, de itt nagyon érezni lehetett a helyzet túltolását. Vagyis, ők is voltak már jobbak.

Vagyis, a szokott ’nevessünk magunk nem kicsit parodisztikus képein’ felállás.

Pepe (s02e02) a héten túlzsúfolt volt némileg, a nyitányban megkezdett szálakat vagdosták vissza, hogy megint mehessenek a részenkénti kalandok. Vagyis, Gábor eljutott odáig, hogy felvállalja a kapcsolatát Fannival. Laura rájött, hogy milyen ember a volt férje és megint hagyta magát átverni. Vagyis, kezdődhet Vince újabb futása, hogy ne csak barátok legyenek, noha olyan szikra nincs köztük.

Nem lenne ezzel gond, ha nem ennyire kiszámíthatóan intézik. Még szappanoperában is túl gyermeteg lett volna, ahogy a titkok kiderültek, vagy rövid ideig félreértések estek meg.

Mellette Pepe kapott egy saját történetet: Gábor nem akar Gyula főzőműsorában szerepelni, Pepe elmegy helyette. A siker meg a fejébe száll, hogy aztán nagyon pofára essen. Mondjuk, ezt is sikerült családi csomagolásban tálalni, sokkal nagyobb dráma lehetett volna, hogy nem szeretik, csak röhögnek rajta.

Egyre kevesebb az éttermi rész, inkább a szerelmi szálakat kavarják. Azért a főzés még jelen van, de nagyon nem látom jelenleg, hogyan akarnak Michelin-csillagot szerezni. Noha az az évad témája…

Feltűnt az is, hogy Kovács Panka továbbra is eye candy alakként van kezelve. Ugyan volt egy komoly beszélgetése Bencével, elmondogatták, hogy milyen jó fej, de a hangsúlyos része az volt a színésznőnek, hogy milyen ruhában megy a randira, és mennyire nyári, rövid darabokat adnak rá. Az előző évadban sikerült ugyanezt előnyösebben hozni, nem feltétlenül jó, hogy ennyi nagyon passzos minit adnak a színésznőre.

A Rabbit Hole (s01e06) viszont tetszett. Mert most nem a szokott hajszát kaptuk, értékeltem is.

John és a csapat egy széfbe törtek be, míg a gyakornok srác – akit lehet jól álcázott gyilkosnak/megoldóembernek kellene neveznem a jövőben – újabb lépést tett meg Crowley Amerika uralmi terveiben. Az valami kegyetlen volt – és sajnos olcsó James Bond gonoszos is –, amikor az éppen haldokló barátnőjének elmesélte, egyáltalán miért járt vele és hogyan talált rá. Rendben, én szívesen nézem a gyilkos szociopaták történeteit, így nekem azon a szálon is el lehetne adni a sorozatot. Csodálom is, hogy Johnéknak még nem jutott eszébe őt levadászni, pláne, hogy már John is tudja, mi történt a csapatával.

De a rablás, a kis heist movie jelleg is feldobta. Volt tervezés, váratlan zavar meg kis humor is benne. Az egyetlen, ami nem tetszett, hogy megint kezdenek romantikát behozni John és Hailey közé. Jelen pillanatban tisztán felesleges szál – azt is szívesebben nézem, ahogy John odamondogat az apjának, hogy már nem tud bízni benne.

A végére meg jutottak fordulatok is. Ahogy Ben megértette, de túl későn, hogy mit is játszott itt meg Crowley, és hogyan maradtak le megint két lépéssel. Ahogy John megkapta azt az üzenetet, és megint át kell értelmezni, mit tudunk és mi is folyik itt valójában.

Peter Weller pedig jött és kemény Crowley lett. Külcsín, hanghordozás, kegyetlenség: a Westworld Fekete Kalaposára emlékeztetett, nem is kicsit. Mivel azt a karaktert is bírtam, így itt is működött Crowley alakja.

Ilyen részt szívesen néznék többet is, de sejtem, a 7. Valence történetére lesz kihegyezve.

Már a címről beugrott egy másik film – abban is volt erdő, faház, meg áldozat, hogy megmeneküljön az emberiség a világvégétől. Az a film jobb, és nem csak azért, mert annak emberileg hihetőbbnek érzem a végét.

Mert mi is van ebben a filmben? Egy meleg házaspár és az örökbefogadott lányuk, akik nyaralni próbálnának. Csak éppen 4 idegen betör hozzájuk, és előad egy monológot arról, hogy nekik kell megmenteni a világot. A módja: a család egy tagját meg kell ölniük, és öngyilkosság nem elfogadott. Ha nem teszik, ők túlélik, de a világ és mindenki más nem. Elég egyedi módszerük van a meggyőzésre, de azt már nem mesélem el. Kb. az a szint, hogy nem tudtam, az röhejes vagy csak tragikus.

Két rétege van a filmnek, és ahogy megy előre a történet, váltják egymást. Thrillerből indulunk – ahogy betörnek, ahogy a család az életéért fél és szökni próbál. Még az is beleillik, hogy az egyik betörőben Andrew felismeri azt a férfit, aki évekkel korábban bántalmazta. De, amiért jöttek, és ahogy ezt bizonyítják, egyre jobban sodor a misztika felé. Igazat mondanak, őrültek, mit akarnak? Amíg a szereplők erre keresik a választ, és kevesebb a természetfeletti, jobban is tetszett a film. De eljutunk oda, hogy azt nézzük, ahogy kételyek születnek. Hinniük kellene ezeknek az embereknek?

Erre rátesz egy LMBTQ réteget is a film. Hiszen Andrew és Eric kapcsolata nagyon stabil, több évnyi házasság után is nagyon szeretik egymást, de a környezetükkel meg kellett küzdeni. Visszapörög a történet, és kettejük történetét is megkapjuk: hogy Andrew családja mennyire nem tudta elfogadni, hogy a fiatalember a saját neméhez vonzódik és férje, nem felesége lett. Hogy még inni se tudtak nyugodtan beülni valahova, mert volt egy részeg, aki beléjük kötött. Hogy még az örökbefogadáskor Kínában is azt kellett hazudniuk, hogy testvérek és nem házasok. Együtt, egymásért kitartottak és boldogok. Van benne érzékenyítés, de nem simán annyi a célja, hogy burkoltan közölje, hogy a melegek még mindig ki vannak téve gyűlöletbűntényeknek és nehezebb az életük. Egy erős szerelmet mutat be, amely van annyira tökéletes, hogy valóban áldozat legyen feladni a világért. Az különben senkiben nem merült fel a történetben, hogy mindegy, melyik családtagot áldozzák be. A kislányt is simán le lehetett volna lőni – nekem eszembe jutott, de értem, a párnak miért nem. Ők nevelték, a szülei voltak, ha nem is vér szerint. Mivel jó szülők, naná, hogy nem merengenek azon, hogy egymás helyett a gyereket öljék meg. Inkább ő az, akinek érdemes a világot megmenteni.

Bár alapvetően ökörségnek találtam a történetet, minél inkább misztikus lett, azért egy-egy ötlet volt benne, ami tetszett. Ahogy a négy idegenben a fordított apokalipszis lovasait rejtették el. Az egyik nő szakács, akinek ez nem csak munka, de hivatás is, szereti etetni az embereket. Ő az anti-éhínség. A másik nő szakképzett és lelkiismeretes ápolónő – az anti-kórság. Azzal inkább bajban vagyok, hogy a két férfi közül melyik a halál és a háború ellenpárja. Talán Redmond a háborúé, mivel ő maga erőszakos és kötekedő volt, de már szembefordult ezzel az énjével. Leonard meg annyira az életet akarja menteni, annyira napsugaras jellem, hogy bele tudom magyarázni az anti-halált.

Látványra viszont sovány a film. Ahogy jönnek a csapások, az jutott eszembe, hogy tipikus kis költségvetésű megoldások. Egy cunami, ahol lecsapni se látjuk a hullámot, mert a kamerát is viszi a víz. Járvány – tizenkettő egy tucat kórházi bevágás, amiből millió meg egyet láttunk, amikor az orvosos sorozatok elkezdték a COVID-ot témává tenni. Eleve az, hogy a film abban az erdei házban játszódik, csak a tévé jelent kilépést, amit majd el is törnek a végére. Mondjuk, dramaturgiában oka van a bezártságuknak, de így olcsóbban lehetett kivitelezni is. (Színházban is mehetne, pont ezért.)

Az egyetlen, amin látszik, hogy nem annyira B-film, vagy rosszabb, az a szereposztása. Ha nem is sztár, de közel sztárszereposztás. Dave Bautista a galaxis egyik őre, Jonathan Groff hangját rengetegen ismerik a Jégvarázsból – a hozzám hasonló musical szeretőknek meg ő az eddigi legeredetibb György király. Meg sem lep, hogy itt is énekel egyet. Ha van egy Tony-ra jelölt énekes színészed a szereposztásban, legalább a rádióval kell egyet dalolnia. Ben Aldridge 3 évadnyi Thomas Wayne alakítás miatt ismerős – különben őt jobban bírtam a sorozatban, mint az elvileg főszereplő Alfredot. Rupert Grint a HP óta közismert, és ő az, akit Shyamalan hozott magával a sorozatából. Változó, kinek mennyire tetszett az alakítása. Bautista nem, de Aldridge megfogott.

Igen, M. Night Shyamalan film, de inkább van a Servant, mint a nagyobb sikerek lábnyomában. Pedig már nem várom tőle a film végi nagy csavart, és itt is az elejétől tudjuk, hogy mire megy ki a játszma. Őrültek, vagy tényleg meg kell állítani a világvégét.

Zárásul, megjegyzem, regényből készült, ráadásul díjnyertes történetből. Kicsit utánajártam, és nagyon átírták a végét. A filmben sokkal több az emberiségbe vetett hit, mint a regényben. Nekem az eredeti jobban ütött volna – és maradjunk annyiban, hogy Paul Tremblay megoldásai jobban emlékeztetnek arra, ami nekem eszembe jutott a film közben, mint amit Shyamalan forgatott.

A sorozat végére én sokkolódtam. Ültem előtte, és az visszhangzott bennem, hogy ez annyira nem igazságos. 6 rész összesen, annyira lekötött, hogy szinte együltömben végig is néztem, de a végét, egyáltalán a szereplők személyes tragédiáit még mindig emésztem.

Nem tudom, helyreáll-e bármiféle erkölcsi rend a történet végére. A gonoszok megbűnhődnek, de messze nem annyira, mint ami járt volna nekik. A halál túl gyors nekik ahhoz képest, hogy a többiek mennyit szenvedtek, szenvednek és szenvedni fognak miattuk. Mert a pozitív szereplők, nekik sem jut happy end, legfeljebb valamiféle megnyugvás. Már akinek, mert ez sem igaz mindenkire. Nem akarom leírni, kivel mi lesz, és a történet folyamán kiderülő titkokat sem, de nagyon kikívánkozik. Mert annyira nem fair az egész.

A történet két szálon van elmesélve: egyrészt látjuk a Vadnyugatra érkező lady Cornelia Locke-ot, aki a fia gyilkosának jött megfizetni. Aztán persze kiderül, mennyivel bonyolultabb, amiért bosszút kell állnia. Egy, az amerikai seregben harcoló indiánnal, Eli-jal lép majd szövetségre, és haladnak a céljuk felé, tipikus western helyzetekbe keveredve. Másrészt Thomas Trafford küzdelmét követjük, aki alapított egy várost, sikeres gazda lett, de most egykori szolgája, mostani riválisa mindent megtesz, hogy földbe döngölje. Trafford nem adja fel, küzd a végsőkig. Eleinte nem is értettem, hogy függ össze a két történet, még csak abban sem voltam biztos, hogy azonos idősíkban játszódnak. Aztán a végére ezen is csak morogtam, ahogy minden kiderült – egyetlen napon múlt, hogy a két szál rendesen összeérhessen, de nem. Megint csak az, hogy nincs se igazság, se szerencse, csak az a sok szenvedés.

Személyes tragédiák és társadalmi igazságtalanságok fonódnak össze. Mert bármennyivel is többet érdemelt volna Cornelia, bármennyire erős és talpraesett nő, az ő életének tönkretétele egy ember bukása. Eli sorsán át egy egész nép tragédiája, egy sokkal nagyobb igazságtalanság bontakozik ki. Rasszizmus és akkora álszentség, ahogy ezzel a férfival is bántak. A seregbe, harcolni értük jó volt. Utána pedig újra csak egy indiánt látnak benne, akivel bármit büntetlenül meg lehet tenni. De azt is lehetne mondani Trafford szálán, hogy a becsület és erkölcsök semmit nem jelentenek, a pénz beszél. Amikor a seriff kifejti, hogy Melmont vagyona felmenti attól, hogy megfizessen azért, ahogy a pénzt szerezte? Egy az egyben – lehettél bármilyen jó, te lehetsz a környék jótevője, amint jön egy gazdagabb gazfickó, magadra maradsz és hagynak pusztulni.

Egyszerre szórakoztató és megrendítő ez a sorozat. Nem véletlenül nem bírom magamban elrendezni – kalandos, izgalmas, nagyon jól megkomponált jelenetekkel. Közben meg folyamatosan fogtam a fejem, hogy mennyire borzalmas, ami a szereplőkkel történik. Igaz, ez jó benne, ettől emelkedik ki és nem csak egy szórakoztató sorozat, és mégis. Nincs happy end kényszerem, de itt aztán cseppnyi reményt nem éreztem senkinek. Talán csak a két kamaszfiúnak, akik nagyon mellékszereplők.

Több olyan jelenet is van, amelyekre tipikusan azt lehet mondani, hogy beleég a retinába. Az igazság kiderülése, ahogy vizuálisan megmutatják, hogy milyen titkot őriz Cornelia a két nő egymásra vetítésével. A halott indián törzsfő felesége a toronyban, ahogy gyülekeznek körötte a dühös fehérek. Ahogy egy falu teljes kiirtása után nyakig véresen érkeznek a katonák. Lehetne sorolni, akad benne bőven.

Hozzá olyan kosztümök, hogy már azokért megérte megnézni. Cornelia kapott egy olyan nőies, ugyanakkor praktikus viseletet, hogy az önmagában eladta. Mondjuk, a színén fennakadtam kicsit, olyan rikító színben akart észrevétlen maradni? Felveszi a versenyt a kabáttal, amit Thomas viselt a visszaemlékezős részben.

Végül, a szereposztás is erős volt, több jó alakítással. Emily Blunt nem véletlenül napjaink egyik legismertebb színésznője, neki tehetsége is van a külseje mellett. Jó a kémia Chaske Spencerrel, akinek legfeljebb annyit tudok felróni, hogy nem igazán tűnt indiánnak. Más ruha, frizura, és eszembe nem jutna, hogy tisztavérű őslakos. Még olyanabb, mint a régi NSZK indiánok. Csak jobban játszik. Nem véletlen, hogy a sorozatot és a két színészt is több mindenre jelölték. Azon meg magamban mosolyogtam jót, hogy Emily Blunt általam látott első filmjében Viktória királynőt játszotta, aki éppen megismerkedett a későbbi férjével. Tom Hughes pedig Albertként lett ismert, aki egy sorozatban játszotta a brit királyi családba beházasodó herceget.

A tavalyi év egyik legerősebb sorozata, de az is biztos, hogy nehezen teszem túl magam a történetén és a különféle szenvedésen benne.

Tény, vannak olyan filmek, amelyek egy másik film rajongóiról szólnak. A Star Warsnak tuti van ilyenje, és pl. az Agymenőkben is rengetegszer volt szó arról, hogy éppen melyik képregényfilmért vannak megveszve a srácok.

De most komolyan, az Arthur és a villangók rajongói? Van olyan? Értem, hogy Luc Besson nehezen enged el egy egykori sikert, de már a trilógián belül észre lehetett venni a zuhanást. És eszembe sem jutna még az elsőt sem klasszikusnak nevezni, pedig az volt a filmek között a legjobban sikerült.

Besson írta ezt is, és ha ezt nem tudnám, azt hinném, ez egyfajta paródia. De nem. Ezt komolyan gondolták, én meg még mindig emésztem, hogy lehetett ilyen agymenésük. A történet különben egyszerű: adott egy srác, aki nem csak 8, de 18 évesen is megszállott Arthur és a villangók rajongó. Pl. a 18. születésnapjára Arthurnak öltözik; a lány, akinek meg tetszik Alex, Holdviolának, ha jól rémlik a villangó hercegnő neve. A baráti kör azt a meglepetést találja ki, hogy elmennek a film forgatási helyszínére. Mert a történet ugyan az Államokban játszódott, de Franciaországban forgott. Sátrakkal nekiindulnak, de ott valami/valaki vadászni kezd rájuk. Lehet, hogy az a film nem is volt annyira fikció? Csak annyiban, hogy a villangók rendesek…

Az egész film ismeretében ezzel a megoldással jobban ki lettem volna békülve. De, amit ők találtak ki, hogy ki és miért vadászott a fiatalokra, az simán csak szánalmas. Különben sem tetszett a film, de a vége még húzott lefelé pár fokot rajta.

Maga a film olyan, mintha a hasonló slasher filmek paródiája lenne. Megvan az összes kötelező elem az esti sátorbéli összebújástól kezdve a leszakadó egyének gyors haláláig. Igen, ebben a filmben nem jó ötlet bemenni egyedül az erdőben, de még egy pajtában is gyorsan lecsap a kaszás – avagy a méhraj.

Horrornak szánták, de nem ijesztő. Sem a halálok, sem az, ahogy a srácok egyre inkább megrémülnek, ahogy felfogják, hogy egyre kevesebben vannak. Két oka is van ennek: látványnak nem tud meggyőző lenni, ahogy az a színészeknek sem ment. Látványosan eye candy volt a casting-elv: elég csak megnézni az Arthur-rajongó lányos arcát a nagy kék szemeivel, vagy a csapat menő lányának szinte semmi ruháit. Azért van kivétel is – Besson képes volt az egyik főszerepre beszervezni a saját lányát. Így már értem, miért pont ez a szereplő élte túl a filmet, pedig ő volt az egyik, akit nem bántam volna, ha elveszítünk menet közben.

Nem voltak szimpatikusak a filmbéli alakok sem. Eleve Alex mániája fura, arról nem is beszélve, hogy Samantha – őt játszotta az ifjabb Besson – már 8 évesen is a kezét akarta fogdosni, és kellett vagy 10 év a srácnak, hogy felfogja, Samantha nem csak a barátja akar lenni. Szintén paródiába illik, ahogy összejönnek a film egy pontján. A horror szabályok szerint nem utána kellene a gyilkosnak lecsapnia? Hogy idehozzam a Sikolyt, horrorban nem szabad szexelni, mert akkor lecsap a gyilkos. Úgy tűnik, az kivételt jelent, ha az író/producer az apád…

Nem tudom azt sem ötletesnek találni, ahogy egyes elemek az Arthur filmből itt vannak másként. Ahhoz túl olcsó, lepusztult, röhejes az egész.

Volt egyáltalán valami sikere Bessonnak az utóbbi években? Mert ez biztosan nem az.

Még nem teljes körben, de elkezdtem pótolgatni a lemaradt heti részeket. Sajnos, ritka, ahol valami új vagy jó dolog jött, inkább maradtak a megszokott formáknál.

A Chicago Fire (s11e18) ebben a részben azzal próbált új lenni, hogy 1 részre visszatért Matt Casey. Természetesen nem kevés glória jutott neki: még mindig ő a leggyorsabb beöltöző, komoly munkát bíztak rá országosan, és Sylvie is nem kicsit borult meg, hogy újra látja a férfit. Nem tudom, bennem felemás érzéseket keltett így egy részre viszontlátni, főleg, hogy annyi erőfeszítést tettek, hogy vágják a szálakat. Már Sylvie sem a barátnője, ha láthatóan mindkét oldalról vannak is érzelmek még.

Alakulóban van egy új románc, de ne legyen igazam, nem akarom elkiabálni. Nem leszek boldog, ha Severide boldog házas voltát ennek a szereplőnek a kapóssá tételével kompenzálják. Nem hiányzik egy szereplő, aki sorra jár majd minden nővel a környéken.

Talán látható, megint a magánélet volt az első, nem a mentés. És ezt tudnám folytatni, mert Gallo is szembe kellett nézzen némi múltbéli traumával. Mondjuk, övé volt a rész megható pillanata a családi raktárban.

A Chicago Med (s08e18) harcvonalat kezdett építeni. Jack ötletei egyre kevesebbeknek tetszenek, és a fizetőssé tétel is sok kedélyt fog borzolni. Vagyis, eldőlt – negatív szereplő lesz, aki ellen szervezkedni kell.

Különben megint Daniel szerelmi szálát hozták fel, amiből annyira elegem van már. Mennyire nem tud érdekelni, hogy a barátnője vesz lakást vagy nem…

Orvosi eset is volt, de szappanoperásan. Vagyis, olyan beteget kaptak, akinek a kezelése valamiképpen a saját helyzetükre is felelt. Pl. Dean teljesen kiakadt azon a betegén, aki egy egyszerűbb műtéttel elkerülhette volna a bénulást, de nem lehetett rávenni a kezelésre. Ő viszont azzal küzd, hogy transzplantációra lenne szüksége, műtetné magát, csak neki nem ennyire megoldható a problémája.

Még így is inkább ez, mint a Fire. Nagyon érik, hogy már csak ezt a Chicago sorozatot nézzem.

Az All American (s05e16) simán furcsán ment tovább. A nyitva hagyott kérdésekkel nem foglalkoztak, megint zsebre vágták, és egyéb szálakkal dolgoztak tovább.

Vagyis, hiába mondta Spencer, hogy beszélnie kellene Livvel, nem beszéltek. De még csak az sem derült ki, hogy maradt a barátnőjével, vagy szakítottak, vagy mi van. Helyette Jordannel arra szőttek tervet, hogyan mentsék meg a football programot. Mit ne mondjak, elég kiakasztó vonalat hoztak be. Olyanok, akik évekkel korábban voltak tehetségek, kapjanak második esélyt! Az komolyan reális, hogy 23-24 évesen kapnak egyetemi ösztöndíjat úgy, hogy még csak nem is jelentkeztek egyetemre?

Liv szálán az újságírói díj került megint terítékre, Leyla pedig a cége nevén gondolkozott.

Nézhető volt, abszolút new adult sorozat. JJ szálán még értelmes is volt, ahogy most szembe kellett néznie, hogy milyen képet alakított ki magáról, és milyen veszélyei vannak a féktelen orgiának. Plusz, arra is módot találtak, hogy egy szereplőt, aki olyan felesleges volt már ebben az évadban, időlegesen el tudjanak köszönni.

Most is ruhákban erős a sorozat, nagyon divatoznak. Lassan poénnak is találom, ahogy minden rész után látom, hogy kielemzik a lányok szettjeit vagy megkeresik, melyik ruha kinek a modellje és hol szerezhető meg.

Nem váltotta meg a világot a Young Sheldon (s06e17) sem.

Három szál volt: Missy a büntetése miatt nem nézhetett tévét. Georgie megint elgondolkodhatott azon, kivel képzeli az életét. Mary pedig dűlőre jutott a szomszéddal.

Az utóbbi kettő erőltetett, nem is akarok róla írni. Sheldon és Missy viszont helyesek voltak együtt, és az működött, hogy a húga milyen trükköket tanított a fiúnak, hogy megértse a nem szó szerinti tartalmakat a sorozatban. Azt kifejezetten bírtam, ahogy tényleg ikrekként viselkedtek a végén és kibeszélték a sorozatot. Abban benne volt az a humor és szerethetőség, ami az elején megfogott ebben a sorozatban. Amikor még nem dramedy irányba haladt.

(Azért merjek drukkolni, hogy ne esküvő legyen az évadzáróban? Bár úgysem hagyják ki…)

A Rabbit Hole (s01e05) ezen része egy újabb titok felfedésével telt.

Vagyis, kiderült, hogy még a csapattagok (konkrétan apa és fia) sem osztanak meg mindent egymással. Amiből persze baj is van. John nagyon be akarta vonni a csapatát, az apja nagyon nem akarta engedni neki. Arra persze egy egész részt kellett várni, hogy kiderüljön, miért.

Ahogy arra is kaptunk egy kis magyarázatot, miért mondta John barátja a halála előtt, amit.

Közben pedig a hajsza folytatódott, Crowley nagyon a nyomukban van, és próbáltak rájönni, hogyan talál mindig rájuk. Vagyis, az utóbbi pár részben megszokott macska – egér játszma folytatódott.

Akciósorozatnak továbbra is ok, nézeti magát, a szereposztást most is bírom. Csak a meglepetés, az okosság, az hibádzik most is.

Fogtam a fejem a Schmigadoon (s02e04) epizód miatt is.

Eddig olyan szépen belőttem, hogy melyik musicalre épülnek a dalok vagy a szituáció. Az utóbbival még nagyjából meg is vagyok. Maradtunk a Sweeney Todd vonalon, főszereplő párunk boldoggá igyekszik tenni mindenkit, hogy hazamehessenek. Így lesz, akiket összehoznak – bár nem az volt az eredeti szándék, így jött megint Hair. Ez után másnak is párt találnának, és akaratlanul beindítanak egy szörnyűséget. Ott volt az egyetlen dal, amit felismertem. Sweeney Todd, természetesen – az árvaházvezetőnő és a hentes duettje arról, hogy mit fognak árulni.

De különben, a többi dalban mit kellett volna meghallani? Vidámabbak, egy más korszakot idéznek. De zavar ez, jobban, mint kellene.

Pedig különben vicces, és bejön az a fajta fekete humor, amin kifejezetten jól szórakozom. Hát, amikor gyilkos párosunk éppen vidáman dalolászik arról, hogy az árvákat levágják és állati húsként eladják a boltban, Josh és párja meg csak a nagy vidámságot látják az ablakból és örülnek maguknak, micsoda happy end ez – mi meg látjuk a narrátor különben leírhatatlan arckifejezését, azt a jelenetet vagy négyszer megnéztem. Annyira beteg az egész. Hát igen, a Sweeney Todd nem volt komikus, itt sikerül lassan azzá tenni, pedig árvákat vágni iszonytatóbb, mint a borbélyhoz betérteket.

Jó a kosztüm, jól énekelnek, és annyira feelgood, már ha valakit a fentihez hasonló poénok nem zavarnak. De most már várom, mi sül ki ebből.

A galaxis őrzői (s03e19-20), de azt is írhatnám, hogy leszámolás a Kígyóval. Vagyis, agy újabb minitörténet a nagy évadon belül.

Kiderült, ki okozza a galaxisban a problémákat, és a csapat ment leszámolni vele némi asgardi segítséggel. Loki jópofa jeleneteket kapott, itt sokkal jobban rámennek a ravasz Loki – egyszerű Thor vonalra, mint a filmekben. A gonosz meg új karakter volt, se Marveltől, se skandináv mitológiából nem ismerős a Kígyó. Volt egyáltalán Odinnak fivére az eredetiben?

Pláne, hogy kígyó. Arról Loki gyermekei jutnak eszembe, akik majd a Ragnarök idején az asgardi istenek ellen küzdenek. A kígyó Thor egyik nagy ellenfele. Rendben, azért ez a Kígyó nem fizikailag maga a kígyó, az ereje ölt ezen formában testet. De akkor is. Jól nézett ki, meglepő volt, és tudom, hogy Marvel nem egyenlő a mitológiával, mégis, rágódom még kicsit ezen.

Cserébe volt humor – a robot Rocket volt a kedvencem, pláne, ahogy az eredeti reagált rá. Azon jót vigyorogtam. De jól húztak végig a részeken egy-egy ötletet: pl. ahogy Űrlord nevét képtelenek megnevezni, és Űrsrácként emlegetik, ő meg ezen teljesen kiakad.

A rajz, akció teljesen az a szint, amit a sorozat eddig is hozott. A robotok robot alakja különben szép és letisztult, tetszett.

Már csak pár rész van vissza, érdekel is, hogy abban 1 vagy 2 történetszál fog beleférni. Majd elmesélem.

Whitney Houston – ő is az a kategória, akit túl gyerek voltam még a maga korában értékelni. A Több mint testőrt persze láttam, de a szerelmes történetek soha nem voltak a kedvenceim, és akkor még kicsi is voltam hozzá. Ahogy belegondolok, egy olyan dalt tudok mondani tőle, amit ismertem és szerettem is a maga korában: az Egyiptom hercegének egyik betétdalát ő énekelte Mariah Carey-vel.

Így most felfedezhettem, ki volt ő és milyen zenei örökséget hagyott hátra. Fáj is a szívem, hogy még egy tehetséges zenész, aki túl korán ment el. A zenéjét hallgathatjuk, hozzám hasonlóan most is fel lehet fedezni a dalait. (Idén regény is jön ki az életéről, jegyzem meg.)

A film az életét követi, és természetesen ott van benne a karrierje is, de nem azt érzem benne a fókusznak. Az ifjú éveiből az van kiemelve, hogy a legjobb barátnője eredetileg nem csak a barátnője volt. Hogy mit küzdött, hogy saját családja legyen és mennyi mindent megbocsátott Bobby-nak, aki azt nagyon nem érdemelte meg. Aztán ott van az apja, aki a film legkegyetlenebb jelenetét kapta. Amikor haldoklott, és akkor is pénzt követelt a lányától, akit tulajdonképpen csődbe vitt… Na, akkor nyerte el a film legellenszenvesebb alakja címet, pedig Bobby se volt semmi azzal, amikor egyszerre kérte meg Whitney kezét és közölte, hogy az előző barátnője terhes. Majd jött a küzdelem a függőséggel. Közben születnek a dalok is, ott vannak a legismertebb fellépések.

Ettől klipszerű is a film, de az jól állt neki. Kora egyik legnagyobb énekeséről fura is lenne filmet készíteni zene nélkül. Ki van domborítva, hogy Whitney Houston nem csak egy slágergyáros volt, hanem egy nagyon képzett énekesnő is, aki minőséget tett le az asztalra. Közben meg érdeklődve néztem azt is, hogy milyen PR ment körötte. Amerika hercegnőjeként lett eladva, kellett a külseje is, nem csak a hangja. Hogy miért volt akkora szám, hogy a focidöntőn melegítőben ment ki elénekelni a nemzeti himnuszt. Hogy mennyire káprázat csak a szórakoztató ipar, hogy mennyire megvan, mit lehet eladni, és mögötte az ember mennyire el tud veszni.

Látszanak a beletett milliók a filmen. Kicsit szórakoztam azzal, hogy videókat nézzek az eredetiről, és ahogy a filmben megjelent. Igyekeztek másolni. Szép ruhák, látványos helyszínek.

Azzal vádolható, hogy kipipálja az életrajz fontos elemeit és nem merül el semmiben. Felületesen mutatja a házassága végét, vagy éppen a droggal való küzdelmét. Az, amitől emberi és mélyebb lehetne, nincs a filmen. Sejtem, hogy aki meg ismerte is az énekesnő munkásságát és életét, nekik ez így nagyon sovány volt. Mivel én az alapokat se tudtam, engem le tudott kötni. Követni is tudtam, csak a végén kellett összeraknom, hogy a fellépés előttről hogyan jutottunk oda, hogy meghalt.

Naomi Ackie szimpatikusan játszotta, egy dolog kifejezetten tetszett benne. Ahogy a színpadi díva, a fekete amerikai hercegnő és a lány/nő az egész mögött elkülönült. Még Stanley Tucci karaktere volt szimpatikus. A kedvenc részeim voltak, amikor Davis és Houston együtt keresték a következő slágert.

Nem is akarok záró gondolatot. Lehet, keresek ide egy klipet a filmből.