Kamaszos, útkeresős, szerelmes, családos.
Christine McPherson végzős egy katolikus középiskolában Sacramentóban. Már nagyon tudja, mit akar. Egyéniségnek lenni, aki saját nevet is ad magának: így lett belőle Lady Bird. Valóban, madárként akar innen kirepülni, meg se állna New Yorkig. Csak éppen a szegényedő családjának esélye sincs fizetni ezért, a jegyei sem túl jók, hogy tanulmányi ösztöndíjat kaphatna. Kreatívnak kell lennie, miközben az anyja nagyon ellenzi lánya 
terveit. Vannak is konfliktusaik, nagyon másként látják az életet ők ketten. Önmaga keresése közben a szerelem is betoppan az életébe: az iskolai színjátszókör tagja, Danny álomszerű első barátnak tűnik. De aztán feltűnik a saját zenekarban zenélő Kyle. Lady Bird kergeti az álmait, a szerelmet, és pár csalódással később az életről és magáról is többet tud már.
Papíron ez a film lehetne, amit nagyon szerethetnék. Az agyammal nem nagyon tudok belekötni: a cselekmény, a casting, az üzenete, az egésznek a hangulata nagyon rendben van.
Ha sorba nézzük, a cselekménye összhangot talál abban, hogy kellően cselekménydús, de átélős is tudjon lenni. Történnek az események Lady Bird körül, vagy éppen vele, de semmin nem kell átrohanni. Mindent meg- és át lehet élni, ami az egészet nagyon közel hozza a nézőhöz.
Hiteles ez a film, simán el lehetne hinni, hogy valódi. Nem mese, nem szépít, csak emberi és valós. Lady Bird felnőtté válásának látjuk részeit, és sok mindenben rá lehet ismerni azokra a felismerésekre, amiken az embernek át kell esni. El kell veszteni illúziókat, harcolni kell, elbukni, felkelni, álmodni, változni. Ahogy szégyelli, hogy szegény környéken lakik. Amikor szembe kell néznie azzal, hogy a srác, akit a makulátlan szőke hercegnek képzelt a fehér lovon, ugyanolyan hétköznapi kamasz, mint ő maga. Ahogy a szülőkkel vitázik. Játékos csalások – a matek jegyének feljavítása egészen kreatív – munka, a barátságok igazi értéke.
Azzal tud nagyszerű lenni, hogy visszahozza az igazi, kamasz élményeket. Hangulatos az egész, beleeszi magát az ember agyába. Nem véletlen, hogy a forgatókönyv is jelölve volt Oscarra, ha meg nem is sikerült nyerni.
Mániám, hogy a stáblistát is alaposan böngészem, és itt arra sem lehet panasz. Saoirse Ronan nagyon átadja az egészet, simán elhiszi neki az ember, hogy ő Lady Bird, egy közülünk. Érzékeny, durcás, lázadó, szerelmes, megvan a lány ezernyi arca az alakításában. Nem véletlenül jelölték Oscarra – nem nyerte meg, de előbb-utóbb Ronan polcán ott lesz az a szobor. Több mindenkit ki lehetne emelni, de mivel pont a héten startol nálunk az új Chalamet mozi, kiemelem ebben is őt. Akkor nagyon brutális, amit ebben csinál, ha mellé teszem azt, amilyen kamaszt játszott a Szólíts a neveden-ben. Mintha nem is ugyanaz lenne, és hiteles mindkettő. Itt éppen a gimis álompasi, akiről kiderül, hogy annyira nem is álom.
És akkor most tegyük fel a kérdést, ha az agyam mindezt tudja, akkor miért nem tetszik nekem mégse a film? Valamiért az ilyesmi nem jön be nekem. Szégyen, de a Junót kifejezetten utálom is. Itt annyira nem rossz a helyzet, de hasonló kategória a kettő. Szeretnem kellene, értékelni tudom, de nincs meg az érzelmi kötődés.
Egyszer jó volt megnézni, jó film, csak nem szeretem. Bár érteném, miért…
Lady Bird - 5/3,5 hiteles, nagyon átadja a kamaszos életérzéseket, van drámája, jók a színészek. És mégse.
