Időgépes, kapcsolatot helyrehozós, felnövős.
Stillman zseniális a fizikában, akinek még az egyetemi tanára sem bírja a tempóját. De a tudományon túl, a hétköznapi világban – elsősorban a lányokkal – szerencsétlen. Rég tetszik neki a pincérnő Debbie, de megszólítani sem meri a lányt. Mikor elhagyja a jegyzetfüzetét, Debbie utána viszi, és a fiút fellöki haverja autója, 
megvan a pillanatuk. Járni kezdenek. De 1 évvel később Debbie szakít vele, és Stillman képtelen felfogni, miért. Vissza akarja kapni a lányt, és a tudományban lel választ. Feltalálja az időgépet, amit barátjával arra használ, hogy a kapcsolatuk kritikus pontjain másként tudjon viselkedni, így megelőzve a szakítást. De rá kell döbbennie egy ponton, mit jelent, ha mindent átírhat és megváltozhat. Lehet, hogy mégsem ez a boldogság receptje?
A sztori alapján érdekelni kezdett ez a film, pedig a hasonló filmek nem nagyon szoktak nekem tetszeni. Elég csak az 500 nap (nyár) címűt felemlegetni: a kritika szerette, sokan aranyos és jó szerelmes filmnek tartják, én meg konkrétan szenvedek tőle. Pedig Joseph Gordon-Levitt eléggé kedvenc ahhoz, hogy a kedvéért megszeressem a filmet. De abban az esetben nem ment.
Nem véletlenül hozom fel azt a filmet, mert erről nagyon az jutott eszembe. Ebben is ugyanúgy szételemzünk egy kapcsolatot, a jó és a rossz pillanatokat. Csak annyival extrémebb a helyzet, hogy Stillman képes újraélni és megváltoztatni őket. De maga a tematika, ahogy a kapcsolat jó és rossz panelekre oszlik, ahogy felméri, melyik szegmensek és különbségek miatt nem bírták együtt, az nagyon az a hangulat.
Nem lett komédia, dramedy inkább. Minden könnyedsége, vagy humorosnak szánt eleme mellett, nekem az jött le a filmből, hogy ha a másik menni akar, hiába van időgéped, az önmagában nem lesz elég, hogy visszatartsa. Gyökeresen meg kell érte változni: de akkor megéri megtartani a kapcsolatot? Ha teljesen másnak kell lenned érte? Stillman bevállalja, és meg lehet nézni, mire jut vele.
Azért inkább komédia, mint dráma, ha nekem jobban is tetszett a drámai része. Két ok miatt:
1: a film vége. Nekem ki is lógott a lóláb, mintha kötelező lett volna, hogy a tragikumot megöljék a végére és inkább kellemese legyen a végkimenetel.
2: Evan karaktere. Aki Stillman haverja, és egyetlen szerepe van a filmben. Folyamatosan lököttnek lenni, és nem engedni, hogy a dráma eluralkodjon. Néha az agyamra ment, de volt egy-egy jó jelenete is. A végén az elütéses jelenetét bírtam.
Lehetne kritizálni benne ezt-azt, de tetszett a koncepció, és agyilag lekötött, ahogy a történet változott minden múltbeli lépés hatására, így ezt nem is fogom bántani.
Van helyette valaki benne, aki úgy is hordozza minden kínom. Sophie Turner. Itt teljesen más karaktert játszik, mint Sansa Stark. Ennek ellenére a GoT óta táplált ellenszenvem megvan, és kifejezetten irritál a színésznő jelenléte is. Nem is akarom a színészi teljesítményét minősíteni, mert nekem a puszta jelenléte elég volt, hogy rühelljem.
Asa Butterfield sokkal elviselhetőbb, bár jövőbeli Stillman szerepéhez nagyon kölyökképű.
Sokszor nézős nem lesz, de egyszer nálam megtalálta a számításait.
Szerelmünk napjai - 5/3,5 nem igazán komédia, de vannak jó meglátásai, és lekötött a történet, Turner ellenére is.
