Betegséggel küzdős, szerelembe esős, kórházas.
Stella cisztás fibrózisban szenved, de van esély, hogy hamarosan új tüdőt fog kapni. Már csak le kell küzdenie a megfázását, és kibírnia pár napot a kórházban. Blogot ír, sorra húzza ki a listáján a teljesítendő tételeket – irányításmániával kezeli élete minden területét. A kórházba új beteg érkezik, Will, aki a lány totális ellentéte. Nem foglalkozik a kezeléssel, nagyon laza, és egy baktériumfertőzés miatt esélye sincs új tüdőre. Egymás közelében sem szabadna lenniük, de a lányt kifejezetten irritálja Will viselkedése és a betegséggel nem küzdése. Mivel a fiúnak tetszik a lány, belemegy, hogy együtt küzdenek a kór ellen. Lassan egyre többet éreznek egymás iránt, de szembe kell nézniük azzal, hogy mindig lesz 1,5 méter távolság közöttük, amit semmiképpen nem hidalhatnak át.
A regényt olvastam előbb, és el is vette a kedvem, hogy várjam a filmet. De már megvolt a jegyem és a tervem – mivel Stellához hasonlóan én is imádom kihúzni a listám teljesített pontjait, maradtam e film mellett, és Elton Johnnak várnia kell jövő hétig rám. De jó hír: jobb lett a film, mint amit előzetesen gondoltam róla!
Bár lényegében nem változtattak a regényen, jobban elmeséltnek hat. Pont olyan pontokon tettek bele egy kis pluszt, amit az írott verzióból hiányoltam. A filmes változatban elhinni, hogy a kezdeti vonzalom szerelemmé alakul a fiatalok között. Még az is érdekes volt, hogy tudják ezt megélni annak ellenére, hogy nem lehetnek egymás mellett sem. Mire nem jó a modern technika?
Van a filmben egy csomó cuki jelenet, ami miatt kamaszok randi filmjének is ideális lehet. A kedvencem az volt, amikor Stella egy videót forgat, és abban mutatja meg Willnek, hogy bár hagyományos kapcsolat nem lehet köztük, pár szabály betartásával tudnak párként és együtt létezni. Az már más lapra tartozik, hogy ennek ellenére egyes mesés elemeket nehezen vette be a gyomrom. Stella, aki teljesen kiakad, amikor a gyászában őt vigasztalni akaró Will a vállához ér, a film végére kesztyűben kézen fogva sétál vele. Na, persze.
A regényben hiányoltam a drámát, a filmen megkaptam azt is. Egyrészt, plasztikusan érzékeltetik, milyen szörnyű ez a kór. Ahogy fel kell nekik köhögni a tüdejükre lerakódott, jobb szó híján taknyos váladékot, ahogy levegőért kapkodnak – leírva nem olyan durva, mint végignézni a filmen. Plusz, ott van Poe története is. A regényben is az ő sorsa, amit könnyesre tervezhettek, de nem sikerült szíven ütnie. A filmen se múlta felül pl. a Csillagainkban a hiba tragédiáját, de megvolt az a halál, ami súlyt ad e fiatalok küzdelmének és szenvedéseinek.
A vége – az jobb a regényben. A filmé se rossz, de az egyetlen lényeges rész, ami jobban tetszett a regényben, a vége. Ott jobban megvan az áldozat nagysága és a szerelem ereje. Kicsit rámutat arra is, mi lesz a fiatalokkal később.
Kevés helyszínen forgatták, látványelem se kell bele, így a színészek maradnak még vissza. Cole Sprouse kb. ugyanazt hozza, mint a Riverdale részeiben, legfeljebb itt karikásabb a szeme. Haley Lu Richardson szimpatikusabb, és jól állt neki, amikor a beteg, de életvidám és aktív Stella jeleneteket játszotta.
Ritkán mondok ilyet, de kár a könyvet elolvasnotok! Inkább a filmre üljetek be!
Két lépés távolság - 5/4 jobban tetszett, mint a könyv! Szerethetőek a szereplők, van dráma, nem is túl nyálas.
