Apa – lányos, vadonban élős, társadalommal szembenézős.
Tom már csak az apja történeteiből ismeri az időket, amikor többen voltak. Mielőtt az anyja meghalt. Most csak az apja és ő vannak. Elrejtőzve a világ elől, egy erdőben élnek. Will a lánya tanára is, aki az iskolai anyag mellett a túlélésre és a rejtőzködésre neveli a gyereket. Ám egy alkalommal a szociális rendszer a nyomukra akad, és igyekeznek visszahelyezni őket a civilizációba. Elhelyezik őket egy farmon, a lány elkezdhet iskolába járni, 
barátokat szerezni. Will pszichológiai tesztek sorát tölti ki, melyek felszínre hozzák, miért él így a lányával. A háborús traumák máig nem eresztik. Most sem képes szembenézni mindezzel, menekülnie kell. Tom vele tart, de már tudja, hogy van más élet is. Már tudja, hogy az apja olyan betegségben szenved, ami neki nincs. Ő nem akar magányos erdőlakó lenni többé.
Egy kritikus kedvenc film, és ha eltekintek attól, hogy egy filmen alapvetően szórakozni szeretek, akkor értem is, miért. Nem közönségfilm, ez egy dráma. Annak is az a fajtája, amikor nem rágják a szánkba a tanulságokat, hanem maguknak kell átgondolni és átérezni a film témáit.
Amik közül kettőre voltam most fogékony: az apa – lánya kapcsolatra és a mentális betegségekre a háborút követően, vagyis a PTSD-re. A könnyebben megfogható szál a szülő és a gyermek kapcsolata. Amiben megvan az ösztönös bizalom: a gyerek számára a szülő egyfajta isten, akinek minden szava és döntése megkérdőjelezhetetlen. Tom is ennyire hisz az apjában, minden szava parancsolat a lány számára. Soha, semmit nem kérdőjelez meg, azt sem, ami a nézőnek evidens lenne. Miért kell rejtőzve élniük? Mi az a veszély, ami erre kényszeríti őket? De a szülők sorsa az, hogy elbukjanak a gyerek szemében, akinek ez a felnőtté válásának a része. Tom esetében a külvilág megismerése, egy más életforma hozza el a változást. A filmnek sikerül finoman megmutatnia, ahogy a lány először csak magában, majd nyíltan is kezd ellenszegülni és a saját döntéseit hozni. Amikor elengedik az apjával egymást, az nem a szeretetük végét jelenti, inkább egy új kapcsolat kezdetét. Amiben egyenrangú felek már, és Tom nem gyerek többé.
A PTSD kapcsán két dolog merült fel bennem: hogy mennyire kegyetlen betegség ez, hiszen kívülről nem látszik. A szellemet teszi tönkre, és természeténél fogva a benne szenvedő nem hagyja, hogy segítsenek neki. Pokoli annak is, aki szenved benne, de a szeretteinek is. Will ráébred a film alatt, hogy beteg, de ő sem kér a segítségből. Menekül. Ami elvezet a másik gondolatomhoz: még ha az állam jobban mellé is állna, és gyógyítani akarna, hogyan tegye, ha a betegek nem hajlandóak együttműködni? Elsőnek azt kellene elérni, hogy el tudja fogadni a segítségnyújtást. Bár, egyszer olvastam olyat is, és milyen igaz, hogy az emberiségnek a kezelés helyett a megelőzést kellene megtanulnia…
Mivel dráma, és olyan emberekről szól, akik szabadon élnek a vadonban, nagy látványra vagy díszletre nem kell számítani. Inkább leharcolt és vidéki mindenki, nem egy látványfilm. A fontos dolgok a kapcsolatokban és a lélekben zajlanak.
Így még nagyobb a színészek szerepe. Ben Foster komoly karakterszínésszé érett, itt is látni.
Nem szórakoztam jól, de az agyam mozgatta. Tartalmas, de hangulat kell hozzá.
Ne hagyj nyomot - 5/3 a film jobb (4), de nem volt kedvem drámához. Mély konfliktusokkal, jó színészi játékkal.
