Művészes, alkotós, barátkozós.
James Lord amerikai kritikus, aki egy kiállításra érkezett Európába. A neves művész, az arckép specialista Alberto Giacometti megkéri, hogy álljon neki modellt egy arcképhez. Csak pár napról lenne szó, és James beleegyezik, megtisztelőnek is érzi a felkérést. Azzal azonban nem számol, hogy Giacometti zűrös magánéletébe is belecsöppen. A férfi, aki szerint soha nem lehet kész egy portré, akinek van egy hűséges felesége és egy 
prostituált múzsája, akinek a futtatói állandó fenyegetést jelentenek. Aki nagyon hangulatember, és soha, egy képével sem elégedett. Elkészül a portré, elrontja, és újrakezdi. James sorra teteti át a hazaúti jegyeit, és a kép csak nem akar elkészülni. Valamit ki kell találnia, mert várja az élete otthon, de a képről sem akar lemondani.
Ez a film sem azért készült el, hogy jól szórakozzunk rajta. Nem véletlen, hogy nem is nagy mozis premierje volt, hanem fesztiválokra és díjátadókra vitték el. A nagy siker elkerülte, legyek gonosz? A kicsi is. Eddig nem is hallottam róla, mindössze Armie Hammer filmjeit nézegetve jöttem rá, hogy ez már nézhető nálunk is, és még nem láttam.
Ha van kedvetek mélyre nézni, és egy művész lelki- és életvilágba jobban betekinteni, ez a ti filmetek! A film fő konfliktusa a soha meg nem elégedés. Valóban megtörtént eset az alapja, Giacometti is valóban élt festő az 1960-as évekből. Tőlem távol áll a stílusa, de az impresszionisták után nekem már gondjaim vannak a művészeti alkotások élvezetével.
Visszatérve a filmre. A cselekményen túl arról szól, hogy a tökéletes megalkotása lehetetlen, egy művésznek mindig van hova fejlődnie. Lehet sikeres, rajonghatnak érte, ha ő mindig a maximumot akarja nyújtani, akkor soha nem lesz kész semmivel. A film tanulsága nekem a végén hangzott el, amikor James karaktere összefoglalja a filmet. Ott említi, hogy Giacometti írt neki egy levelet, amelyben írta, alig várja, hogy James visszatérjen és újrakezdjék a munkát. Erről szólt a film: soha nincs vége a művészeti alkotásnak, soha nem lehet nyugodtan hátradőlni. A művész mindig jobbat akar alkotni.
A film világából kinézve azért van némi gondom ezzel az elmélettel. Ha soha, senki nem fejezne be semmit, annak mi értelme lenne? A tőlünk telhető legjobbat kell nyújtani, és el kell tudni engedni az alkotásokat.
De a filmre vissza! Cselekmény az nem sok van benne. James modellt ül, Alberto fest. Vagy, Alberto mindennapjai zajlanak. De ezek nem tolakszanak előtérbe, és az események ismétlődnek. Ok, értem, hogy zseni a férfi a kortársak szemében, de nagyon bohém, ahogy viselkedik. Azon még lehet mosolyogni, hogy milliókat rejt el a padláson, de ahogy a nejével bánik, én komolyan sajnáltam a nőt. Ő pedig ott van végig, szereti, és nem érdemli, amit viszonzásul kap.
A filmet a két főszereplője igyekszik vinni a hátán. Geoffrey Rush már nagyon benne van a művészek/zsenik ábrázolásában. A Genius sorozatért volt díjeső is, és ez a szerep sem sokban más. Armie Hammer karaktere sokkal csendesebb, visszafogottabb. Szegényem, néha úgy éreztem, az a legnagyobb feladata, hogy minél kétségbeesettebben nézzen maga elé.
Most nem volt kedvem belemerülni, untam. Sorry.
A végső portré - 5/1 színészileg remek. Művészetről, az emberről mond dolgokat. De annyira untam…
