Állatos, emberrel együtt élős, útkereső.
A dzsungelnek megvannak a saját szabályai. Az állatok tudják, hogy az embertől távol kell tartaniuk magukat. A szarvasmarhák sem prédák, mert a nyakukra hozná az embereket, akik ellen nem lenne esélyük. Sir Kán, a tigris azonban tesz a szabályokra. Ő embert is öl. Egyszer azonban marad egy túlélő: egy kisbaba. Kán akarja az ő 
vérét is, de a farkasok falkája megvédi a kicsit, a párduc és a medve is pártfogásába veszi a kicsit. Érzik, hogy változik a világ, és egyszer életmentő lehet, ha egy embert maguk közé engednek. A kis Mowgli azonban soha nem válhat igazi farkassá, ettől szenved is. Amikor Kán visszatért érte, a megmenekülése érdekében a faluba kellene mennie, de ő nem akar. A túléléshez, a dzsungel megmentéséhez rá kell döbbennie, hogy ő nem ember, nem is farkas, mindkettő és egyik sem.
A dzsungel könyve – Kipling biztos nem sejtette, mennyire eladja majd a Disney gyerekeknek. Amiben részemről van egy kis ellenszenv is, mert mesében nagyon utáltam ezt a történetet. Majd olvastam a Kipling elbeszéléseket, és le is döbbentem, az mennyivel jobb. Már különben a Disney is szépített, az élőszereplős, CGI állatos menete szerethető lett.
A Netflix is megpróbálkozott a maga történetével. A cselekmény adott, így azon nagyon nincs mit magyarázni. A kisfiú felnő az állatok között, keresi a helyét, miközben megküzd a tigrissel. Az érdekes az, ahogy arra rájön, hol a helye. Két világ között létezik, egyszerre részese és kívülálló mindkettőben. Ez egy nagyon izgalmas hely, és a filmben vannak is jó részek, amikor ezzel foglalkoznak. Persze, érzelmileg nem könnyű. Mert sehol nincs igazán otthon. Ám lehetősége van kétféle szemmel is nézni, mindkét rendszerből kiemelni az értékeset, és így mindkettőt jobbá tenni. Itt pedig nem csak azt értem, hogy legyőzni a tigrist.
Ami miatt viszont végig rosszallóan csóváltam a fejem: a CGI egyszerűen borzalmas. Ha a Disney változatát melléteszem, még rosszabb az eredmény, de csak magában nézve is siralmas, ahogy itt az állatok kinéznek. Van benne pl. egy olyan farkas, akiről nem tudtam eldönteni, hogy kutya, macska, vagy mi akar lenni. De az is rémes volt, amikor az elején a baba köré rendezték az animált állatokat. A Netflix ennél sokkal igényesebb munkákat szokott kiadni – olyan gyönyörű, animált sorozatokat csináltak, miért lett ez ilyen?
De ha már szereplők. Nem lettek erősek a jellemek. Gyakran teljes változások állnak be egyik percről a másikra, és nincs megindokolva, miért. Ok, Mowgli, amikor meglátja az egyetlen barátja kipreparált fejét, hihető, hogy a vadász ellen fordul. Sir Kán következetesen egy vadászó fenevad végig. De mi üt a farkasokba, amikor a teljes visszautasítás után mégiscsak hajlandóak megszegni a dzsungel törvényét? Mindegy, nem is akarom érteni.
Van éppen egyéb, ami idegesít benne. Az megvolt, ahogy az elefánt visszaillesztette a lelőtt agyarát? Jaj, de fájt látnom.
Eredetiben nézve a szinkronhangok sora azonban több mint impozáns. Cumberbatch már sárkány is volt, most tigrisként veti be az orgánumát. Christian Bale a bölcs Bagira hangja, Cate Blanchett a kígyó, és még sorolhatnám. Amit a látványba nem tett bele most a Netflix, a hangokkal igyekeztek pótolni.
Ha ezt a történetet akarjátok filmen nézni, inkább a Disney élőszereplős, ez tényleg ronda.
Mowgli – 5/2 a történet a klasszikus, jó eredeti szinkronnal, de a grafika bántotta a szemem.
