Gyerekkoromban ez volt az egyik olyan mesesorozat, amiből rengeteg rész megvolt videón, és az öcsémmel gyakran néztük is. Pocok, Szmöre, Márton és a többiek gyerekkori ismerőseim. Most már jó ideje nem találkoztam velük, de végre elolvastam a meseregényt, amiből a sorozat készült. Azzal együtt meg jött az ihlet, hogy vissza kellene nézni a mesesorozatot is.

Hosszú projekt volt, és most értem a végére. El is kerekedett a szemem, hogy mi történt ezzel a mesével gyerekkorom óta. Van új verziója – valami rémes külcsínnel. Márton fejére például rajzoltak egy repülős szemüveget. De minek? De a klasszikus, régi szinkron helyett vettek fel újat is. Azt nem is bírom hallgatni, még azt sem, ami közelebb áll a valósághoz: Akka ugyanis férfihangot kapott, noha Lagerlöf nősténynek írta meg. Az újabb szinkronban női hangon is szól, de nagyon nem áll rá a fülem. Így az eredeti szinkronnal meglevő részeket néztem felváltva a német verzióval, és nem egyszer kívántam, bár lenne angolul is. Hosszú is, durván 50 rész. De jó volt visszanézni, önmagáért is, meg a nosztalgia miatt is.

Az első, ami megcsapott, hogy mennyire pontosan követik a meseregényt. Akár párhuzamosan is lehetne olvasni és nézni. Ugyanazok a történetek szerepelnek benne szinte végig. Csak éppen, gyerekmesének készült, így némi változás azért akadt benne. Pocok, és Akka + Márton kivételével a személyiséget kapott vadludak a mese találmánya, ahogy Szmöre is nagyobb szerepet kapott visszatérő veszélyforrásként, mint a könyvben. De a legfontosabb különbségnek azt érzem, hogy a mese készítői kivették a tragikus történeteket belőle, és írtak helyettük boldog befejezéseket. Ahogy belegondolok, sok ilyen van benne. Sükebóka a varjak vezére lesz, az eredetiben meghal. Bocibarna, a siklót eltaposó szarvas itt bűnbocsánatot nyer, az eredetiben megöli egy orvvadász. Az apját kereső testvérpár itt megleli az apját, az eredetiben a kisfiú halálosan megsérül egy bányarobbantásban és meg is hal. Mindkettőnek érzem a létjogosultságát. Felnőtt fejjel olvasva az eredetit, igazabbnak éreztem, kevésbé mesének. De, ha gyerekként meg kell néznem Sükebóka, Bocibarna és a kis Máté halálát, azon kiakadtam volna. A mesében jobbak a boldog végek.

A második, hogy mennyire jól keveri a kedves és humoros mesét az ismeretátadással. Ahogy a könyv, a sorozat is végigvisz Svédországon, megmutatja a tájait, nagyvárosait és elmondja a regéiket. Közben meg Nils és Pocok sok-sok kalandba keverednek, gyakran élelmet keresve.

Mai fejjel megcsapott az is, hogy mennyire más ennek az egésznek a hangulata, mint a skandináv irodalom azóta sikeres darabjaié. A sok svéd krimi, az a sok szörnyűség és rettenet, az a mély, nyomasztó hangulat. Itt nyoma sincs ilyesminek. Itt az jön le, hogy Svédország milyen változatos és szép, mennyire jó emberek a lakói. Lélekmelengető nézni, ez a mese egyszerűen jól esik.

Szeretem az értékrendszert. Nagyon állat-és környezetbarát. Tökéletesen benne van az üzenet, hogy az ember túlzottan mohó, és elfelejti, hogy nem egyedüli lakója a Földnek. Tele van barátsággal, bátorsággal és megbocsátással is. Még Szmöre, aki az egész történet alatt gonoszkodott, is kaphat egy boldog befejezést.

Amire nem tudok nosztalgia nélkül nézni, az a külcsín. Nyilván, ma már sokkal szebb is lehetne. Szinte életszerűvé is lehetne tenni. Sok alak egyszerű, és igen, kiszúrtam olyasmit is, hogy a csapatból csak 6 lúd van külön megrajzolva, a többiek egyenludak személyiség és egyedi jegyek nélkül. És mégis, még nézni is szívesen néztem. Ez annyira mélyen ilyen formán van a retinámba égve, hogy a más verzióval nem tudok mit kezdeni.

Az egyik kedvenc mesém volt és még ma is az. Van tartalma, kedves és humoros, kalandos. Még németül is, pedig nagyon nem szeretem, amikor a nagyon halvány megmaradt némettudásom kell elővennem.