Kosztümös, hibákkal szembenézős, családi kapcsolatos.
William Shakespeare kénytelen végignézni, ahogy imádott színháza, a Globe leég. Már nincs ereje újrakezdeni, így egy teljesen más kötelességének és adósságának igyekszik eleget tenni. Végre hazamegy, visszatér a felesége és gyermekei mellé, akikre soha nem volt elég ideje a színdarabjai és London mellett. A felesége 
visszafogadja, de hűvös a viszonyuk még. Már alig ismerik egymást, és leginkább a gyerekeik kötik össze őket. Hamnet, az imádott fiú, akit túl korán vesztettek el, és akit az apja még mindig fájóan hiányol. Susanna, aki egy boldogtalan házasságban ragadt végtelenül puritán férjével. Judith, aki vénlányként otthon maradt, és magát vádolja az ikertestvére haláláért. Annyira meg akar felelni az apjának, hogy ezért kész változtatni az életén: férjet fogni, és fiúunokát szülni.
Egy film, amit Kenneth Branagh rendezett egy Ben Elton forgatókönyvből? Ha csak ennyit tudok, már ugrok is megnézni. Ha az is hozzájön, hogy a téma Shakespeare, már alig várom, hogy mozizhassak. Sajnos, most túl hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a film nem nekem lett kitalálva. Ennél majdnem minden téren jobbat vártam.
A történet regényben még talán jól működött is volna. Van benne dráma, és papíron még érdekes is. Az ember, aki a legnagyobb színdarabokat alkotta meg a világon, hazatér, és szembe kell néznie azzal, mi volt a művészete ára. Ott nem a nagy művész, nem sokak bálványa, csak egy férj és egy apa, aki elidegenedett a családjától, és még mindig a régen elvesztett fia után sóvárog.
Mindkét lánya megkapja a maga drámáját, mindkettő olyan, ami mai környezetben is működne. Mindketten attól szenvednek, hogy nőként abban a korban egy lehetőségük volt a kiteljesedésre: feleségnek lenni és anyának. Amihez ragaszkodni kell akkor is, ha a férje és a házassága szörnyű. Amiért fel kell adni egy karriert, amire abban a korban nőnek esélye sem lett volna. Judith hiába örökölte az apja tehetségét, esélye sem volt, hogy írjon. Még írni sem taníttatták, az a fiúk kiváltsága volt. Branagh nem erőlteti a nemek közti egyenlőség kérdéskörét, ebben a korban elfogadott, hogy ez a nők sorsa. Mai szemmel nézve azonban lehet látni mindkét Shakespeare lány életében a tragédiát.
Judit férje, Quiney szerelmi életében a kor álszent erkölcseire is találunk példát. Mondjuk, szerintem kettőn áll a vásár, és azt a lányt is pellengérre lehetett volna állítani, aki többeknek osztogatta a kegyeit, és nem tudhatta, ki ejtette teherbe. Ami különben senkit nem zavart, amíg nem halt bele a szülésbe a babával, és a férfi nevet adott a kicsinek, hogy a mennybe mehessen. Akkor, amikor felelősséget vállalt, és helyesen cselekedett, a közösség akkor vette a szájára és bélyegezte meg. Mi ez, ha nem álszentség?
A filmben tehát vannak jó cselekményszálak, sorsdrámák és a kor bemutatása. Mégis, az egész annyira unalmasan és túlnyújtva van bemutatva, hogy fárasztó végignézni.
Ezen nem segít az sem, látványban mennyire korrekt a film. A helyszínek, a jelmezek is jól néznek ki. Az külön kiemelendő, a maszkmesterek milyen jó munkát végeztek Branagh Shakespeare kinézetével. De hiába.
A téma, a készítők iránti kedvelésem miatt megnéztem, de ennyi elég is volt belőle.
Színház a világ - 5/2 jó színészekkel, de sajnos érdektelen történet. Kevésről szól, se rejtély se dráma. Kár érte.
