Kamaszos, felnőtté válós, első szerelmes.
Taylor 18 éves, és mindentől félve, magányosan él egy kissé őrült családban. A bátyja bohém festő, aki mindenbe beleveti magát. Az apja egyetemi professzor, aki írt a vallásokról egy elég sikeres könyvet. Taylor pedig egy betegséggel küszködik: akármin felizgatja magát, a szíve túlpörög, és majdnem meghal. A tengerparton 
megszólítja egy nő: a fiú életében először, első látásra szerelmes lesz – a szíve majdnem meg is öli. Mikor a városban újra látja a nőt, a nyomába ered. Krystal egy AA gyűlésre megy, ahol Taylor szembesül azzal, hogy szerelme egykori sztriptíztáncosnő és prostituált, aki a droggal akar leállni. Nem érdekli, ő így is gyönyörűnek látja, és szereti. A bátyja tanácsára rosszfiúsabb is igyekszik lenni, hogy tetsszen a nőnek. Segít neki a 16 éves fiával is. Az első szerelem mellett felfedezi, milyen élni, felnőni.
Az alaphelyzet ismeretlenül is sok volt az idegeimnek: egy kamasz, alig 18 éves beleszeret egy nőbe, aki simán az anyja lehetne? Ki nem állhatom az olyan szerelmi történeteket, ahol a szereplők között túl nagy a korkülönbség, attól függetlenül, a nő vagy a férfi az idősebb. Egyszerűen nem hiszem el, hogy annyira más életszakaszban járó emberek őszintén egymásba tudnak szeretni, szerelemmel.
A szerelem kérdésben a film nem változtatta meg a véleményem. Taylor meglátásom szerint nem is igazán szerelmes lett, inkább kamaszos rajongással nézett a nőre. Hogy lehetne tényleg szerelem, amikor semmit nem tud róla sokáig? Jó darabig a Maléna jutott eszembe a cselekményről: a kamasz szerelme az idősebb nő felé, nem is a nő személye, hanem a szépsége miatt. (Itt különben annyival rosszabb a helyzet, hogy Krystal egy ponton bele is menne egy kapcsolatba a fiánál mindössze 2 évvel idősebb sráccal. Ami szerintem beteg.)
De aztán a film már nem a szerelemről kezdett szólni, hanem Taylor kísérleteiről, hogy érettebb ember legyen. Ne egy srác, hanem férfi. Aki szembenéz a félelmeivel és le is tudja őket győzni. Aki kiáll a gyengék mellett, akiknek segítség kell, akkor is, ha nincs esélye a győzelemre. Akire lehet számítani. Aki többre képes, mint amit magáról el tud képzelni. Számomra nem az volt a film lényege, hogy egy románcra megszerzi magának a nőt – hanem amikor a saját szívét, minden félelmét le tudja győzni.
Azzal, hogy nem romantikus film lett, sok más cselekményszálat beengedett a cselekménybe. Bírtam, amikor bandáztak Krystal fiával. A menekülés a tolókocsival, vagy a kórházas részek, kész. Annyira… abszurd, hogy az már vicces.
A szereplőkre különben is igaz, hogy nem spóroltak a humoros vonásokkal. William H. Macy nem csak rendezte, játssza az egyik mellékszerepet, de mintha a sikersorozatából elleste volna azt is, hogy kell olyan figurákat rendezni, akiken lehet mosolyogni, de van bennük dráma is.
Jó szereposztása is volt hozzá. Nick Robinson pont az a kamaszkarakter, akitől hiteles a naiv tini fiú, aki kezd felnőni. Grant Gustin sokkal megnyerőbb itt a bohém báty szerepében, mint Flash jelmezében. Rosario Dawson szerintem nem olyan szép, mint Belucci Maléna szerepében, de érthető, miért lesz ő a srác vágya tárgya.
Megfogott a film hangulata, ami hol édes, hol vicces, hol abszurd. Mesés életszerűség?
Nem tudom kategóriába erőszakolni, de nem is kell. Jobb lett, mint vártam.
Krystal - 5/3,5 jó casting, egyszerre humoros és drámai is. Kissé agyament felnőtté válás történet.
