Életmódot változtató, csajos, élni kezdő.
Harriett jómódban, de magányosan tölti az idős éveit. Egyszer a gyászhíreken akad meg a tekintete, és elgondolkozik, milyen lesz a sajátja. Mivel semmit nem szeret a véletlenre hagyni, elmegy az újsághoz, melyre 
sokat költött, és kölcsönkéri a gyászhíreket író Anne-t. A nőnek el kell beszélgetnie Harriett ismerőseivel, és megírnia a nekrológot, amit Harriett ellenőriz. Az eredményt látva úgy dönt, a maradék idejét úgy éli, hogy neki tetsző hír születhessen a haláláról. Békülni kezd a családjával, mentorál egy hátrányos helyzetű lányt, és még egy rádiós DJ állást is szerez. Közben Anne életét is gyökeresen felforgatja: erőt ad neki, hogy komolyan írni kezdjen és a rádiónál a szerelem is a fiatal nőre talál.
A Karácsonyi ének óta nem megy ki a divatból, hogy egy ember, legyen az öreg vagy fiatal, szembe kell, hogy nézzen az addigi életével, és gyökeresen változással jobbá válik. Tucatnyi regény, de filmek is szólnak ilyen történetekről. Egy újabb, jól sikerült film e témában Az utolsó szó.
Itt annyiban más az alaphelyzet, hogy Harriett nem külső kényszer hatására néz szembe az életével és a döntéseivel, hanem az irányításmániája vezet el erre a pontra. Tudni akarja, milyen lesz a nekrológja. Amikor rádöbben, hogy nem éppen hízelgő, azért kezd el más dolgokat is kipróbálni, hogy a búcsúztatója majd jobb lehessen. Ez akár röhejesen is hangozhatna, de a filmnek van egy trükkje. Egyre szerethetőbbé teszi a hősét, és a végére már nem is azt látjuk, hogy neki kell változnia, hanem az érdes felszín alól felbukkannak az értékei – mintegy arra bíztatva, hogy ne ítéljünk elsőre. Lehet, hogy a parancsolgató, másokat őrületbe kergető gazdag nő igazából tele van lehetősséggel és jó szándékkal, csak szokni kell a stílusát, hogy ezt észre is vegyük.
Szerettem, ahogy Harriett ad egy esélyt a világnak, és miközben kicsit változik, nyitottabb lesz, még idősként is belebotlik csomó új lehetőségbe és örömforrásba. A DJ állás megszerzése és a reggeli műsor vezetése, ahogy Anne és Brenda életébe támogatóként belép és mindkét lány, a felnőtt nő és a kamasz is megszereti.
A filmnek sikerül úgy életörömről, lehetőségekről szólnia, hogy tulajdonképpen egy haldokló hattyúdalát nézzük. Egy percre sem azt érezzük, hogy sajnálni kellene ezt az asszonyt. Nagyon tudott élni, a végére sok mindent adni is sikerült neki, és soha nem hasonlott meg önmagával. Az ilyen karakterekre tudom azt mondani, hogy nekik a temetésükön valóban ünnepelni kell az életüket, mert úgy élte, ahogy méltó volt, jelentős és illett hozzá.
Korrektül is néz ki, látványelem nélkül. Ez egy emberi történet, így a belső terek, helyszínek és a szereplők külleme pont elég a jó minősítéshez.
Jó volt a casting. Amanda Seyfried egy sikeres karakterét játssza ebben a filmben is: a lány, akinek el kell kezdenie élni. A Levelek Júliának, de az Apák és lányok is ugyanezt a karaktert igényelték. Már rutinosan megy neki. Shirley MacLaine lubickol a szerepben: a parancsolgatós Harriett nagyon jól állt neki, miközben nagyon szerettem, amikor nyitotta a karaktert, és egy menő, szerethető idős hölgyet mutatott nekünk.
Határozottan kellemes filmnek találtam, amit jól esett megnézni és mosolyogni vele.
Az utolsó szó - 5/4 jó színésznők jutalomjátéka mellett kedves történet is: néha drámai, de inkább kellemes.
