Eltűnt személyeket kereső, társadalmi lenézéssel küzdő, családi.
Mari Gilbert keményen küzd, hogy felszínen tartsa magát és lányait. A két kisebbet még ő neveli, ráadásul az egyik lánya pszichés beteg, és külön felügyeletet igényel, hogy szedje a gyógyszereit. Családi vacsorára készülnek, ahova a már külön élő nagylánya is eljönne – pénzt is ígért az anyjának, besegítene a számlák 
befizetésébe. Shannan azonban nem jelenik meg. Amikor másnap sem jelentkezik, és a barátja is náluk kezdi el keresni, Mari a rendőrséghez fordul. Eleinte nem veszik komolyan, mert a lány prostitúcióból tartotta fenn magát. Ám amikor egy rendőrkutya holttestekre bukkan, már más megvilágításba kerülnek a dolgok. Valaki utcalányokat kap el és gyilkol meg. Shannan teste azonban nem kerül elő, a rendőrség az ő esetét eltűnésként akarja kezelni. Mari küzd, hogy az ő lánya is megkapja azt a figyelmet, amit a többi áldozat.
Megtörtént eset az alapja. Ilyenkor egy plusz szívszorító adalékot kap a film, mert ez valóban megtörténhetett. Nem is maga a gyilkosság ténye, ami kicsapja a biztosítékot. Sajnos, abban nincs semmi meglepő. Erőszakos világban élünk, és a hírek tele vannak brutális esetekkel. Ám az, hogy még az áldozatok hibáztatása és a társadalmi réteg szerinti szelekció ennyire élő, fájdalmas.
Nem is a krimi volt az, ami érdekes a filmben. Hanem az ilyen kis morzsák, amikor pellengérre állítják a rendszert. A prostituált Shannan az életéért futott, veszélyben volt, hívta a 911-et segítségért. Több, mint egy óra tellett el, mire valaki a helyszínre érkezett. Mennyi esélye maradhatott így a lánynak? Később az anyja elvégez egy tesztet. Egy helyi, úgymond tisztes polgárnak kiadva magát hívja ki ugyanonnan a rendőrséget. 15 percen belül ott az autó és a rendőrtiszt. Pedig mindkettő ugyanolyan emberi lény – a különbség csak a társadalmi státuszukban van.
A film abszolút az áldozatok és családtagjaik oldaláról fogja meg a történteket. Minimálisan van arra utalás, hogy a rendőrfőnök utasítva lett arra, hogy ne kiáltson sorozatgyilkost, és nyugtassa le a sajtót. Ki lehet következtetni, hogy ezért akarták annyira, hogy Shannan eltűnt személyként legyen nyilván tartva. A politika számított, nem az emberi élet. Egy-egy ponton, árnyalásként ez is érdekes vonal lehetett volna – a Három óriásplakát pár éve ezzel is többet tudott. Ott láttuk mindkét oldalt, a karakterek drámáit innen is, onnan is.
A családtagok kapcsán igyekeztek a drámát a filmbe csempészni. Mari családjában amúgy is volt bőven feszültség: menet közben derül ki, hogy Mari állami gondozásba adta a lányát, mert Shannan skizofrén rohamaival nem bírt el. A másik lánya már előre azzal vádolja, hogy a húgától is megszabadulna, ha súlyosbodik annak állapota. Azzal is nekiesnek az anyának, hogy pontosan tudta, miből él a lánya, mégsem tett ellene semmit és a pénzét is elfogadta.
Egy ponton átcsúszik annak a bemutatására a film, hogy az áldozatot kezdték el hibáztatni. Miért így élt? A család miért nem vigyázott rá jobban?
Nem a krimi a lényeg itt, egyáltalán nem. Ezek a folyamatok: ahogy a családok küzdöttek a nyomozásért, a lányok halálának kivizsgálásáért. Mert a társadalom köröttük be akarta csukni a szemét, és szemétként kezelni őket.
Lehetett volna ebből minőségi dráma, az alkotóelemek benne vannak, de nem áll össze. Egyoldalú az ábrázolás, a film túlírt és gyakran unalmassá válik. A családi egyéb drámák gyakran elveszik a figyelmet, és lassítják az eseményeket.
A szereposztás sem olyan, hogy felfigyeljen rá az ember. Akad benne ismerős név, mint Lola Kirk, de sem emlékezetes alakítás, sem emlékezetes karakter nem volt benne.
Leginkább szürke ez a film: egyszer nézhető, de nem emlékezetes semmilyen formában sem.
Lost Girls - 5/2,5 a dráma átjött, a krimi kevésbé. Nem fogott meg, bár érzem, minek kellett volna hatnia.
