Művészes, betegséggel szembenéző, emlékező.
Salvador Mallo jelentős, kortárs spanyol filmkészítő és író. Egy ideje azonban nem dolgozik és a lakása magányában tölti az idejét. Fájdalmak kínozzák, egyaránt testiek és lelkiek, segítséget azonban nem kér. Amikor egy korábbi filmjét újra játsszák, felkéri egykori főszereplőjét, hogy együtt menjenek el a vetítésre és mondjanak beszédet. Ahogy tisztázni kezdik a múltbeli félreértéseket és sérelmeket, Salvador jelenének fájdalmai is felszínre 
kerülnek. A fizikai fájdalom, ami miatt képtelen dolgozni, és ami miatt a drogok felé fordulna. A számítógépében rejtett anyagok, melyekből könnyen rendezhetne akár filmet, akár színházban. A múlt darabkái, melyeket még magában sem dolgozott fel. A szegény gyermekkora, a karizmatikus anyja, aki soha nem tudta igazán elfogadni a fia életét és szexuális beállítottságát. A nagy szerelem, akit a drogok miatt hagyott el. Ahogy egyre több mindent tud kimondani, élete egyre több szereplőjével tud megbékélni, úgy kezdhet el harcolni, hogy jobban legyen és újra alkothasson.
Az idei Oscar jelölések közül ezzel a filmmel még adós voltam. Egy ismerősöm, aki eléggé Antonio Banderas rajongó, majdnem össze is veszett velem, annyira másnak drukkoltunk a legjobb főszereplő kapcsán. Ő természetesen azt szerette volna, ha Antonio kapja az Oscart ezen alakításáért, míg én Phoenix mellett érveltem, akinek már évek óta járt az a díj. (Igen, én már a Gladiátorért neki adtam volna a legjobb mellékszereplőt.) De ez már egy lefutott harc, nézzük is inkább a filmet, amit végre megnéztem!
A története és azzal együtt a cselekménye nem olyan, hogy könnyen össze lehetne, vagy érdemes lenne foglalni. A váz Salvador jelene, a fájdalmai és a kapcsolatai. Ezek mind kapcsolódnak a múlthoz, ami folyamatosan meg is elevenedik előttünk. Az időrend az emlékezés rendjét követi, így nincsen sorrendiség benne. Egyes életszakaszokat nem is látunk megelevenedni, csak beszélnek róla, vagy monológként színpadi előadás témája lesz. Mégis, lehet érteni a filmet és frappánsan összeáll.
Konkrétan úgy éreztem, hogy minden jelenettel egyre jobban értem a főszereplőt, és újabb dolgokat tudok meg róla. Egy látszólag egyszerű, bezárkózott művész portréja megtelik színekkel és árnyalatokkal a film alatt. Mintha egy hagyma egyre mélyebb rétegei felé haladnánk, eljutva a végső igazságokig.
Ez érdekes abból a szempontból is, hogy miközben egyre tágabb, nagyobb a halmaz, amiben Salvador életét látjuk, úgy lesz egyre szűkebb az a metszet, ahol a személyisége mozgatórugói feszülnek. Még annak is, hogy nem akar orvoshoz menni a fájdalmaival, milyen mélyre visszavezethető gyökerei vannak…
Nem egy izgalmas, harsány film ez, de valami mély, tartalmas élmény, ami eléggé populáris, hogy szórakoztató legyen, de nem az a célja. A művészetről, az Emberről mond sokat. A megbánt döntésekről, bocsánatról és feldolgozásról.
Vizuálisan is hangulatos, ahogy pl. a férfi szegényként töltött gyerekkora szemben áll a jelen gazdagságával. Díszletekben, színekben, az egész hangulatában.
Ki kell emelni a színészek munkáját. Igen, Antonio Banderas nagyot játszik. Ennyire mély és elegáns figurát még nem láttam tőle. Érzékeny, intelligens alakítás, amiben nyoma sincs annak a képnek, amit a Zorro vagy a Desperado ültetett el a fejembe. Ettől függetlenül jó helyre került az Oscar, de abszolút érthető, miért kapta a jelölést Banderas és drukkoltak neki többen is.
Még Penelope Cruz karaktere fogott meg, jól állt neki a szerep.
Van egy Almodóvar-film, ami tetszett? Úgy tűnik, igen. Ezt a filmet szerettem.
Fájdalom és dicsőség - 5/4,5 Banderas remekül hozza a karakterét, és a történetet is érdekesen rakták össze. Tetszett.
