Álmokért küzdő, táncos, életet folytató.
Paige mindig is egyet akart: táncolni. Tehetséges, és mindent alárendel a célnak, hogy bekerüljön álmai társulatába, San Franciscóban. A felvételi előtt azonban otthon háborús helyzet alakul ki: a lány apja elhagyja a 
családját, nem csak a feleségét, de a két gyerekét is. Linda, az anyjuk összeomlik és elsősorban a lányán vezeti le az indulatait. Miközben állást keres, a lányát el akarja tiltani a tánctól. Ő azt szeretné, ha egyetemre menne, és diplomát szerezne. Így szerez neki egy magántanárt, direkt a lány táncóráinak idejére. Dylan azonban nem pont az, aminek bármelyikük is képzelte: Paige korabeli, zenész srác, aki zeneszerzést szeretne tanulni és szintén felvételire készül. Összebarátkoznak, és hajlandó segíteni a lánynak, hogy eljárhasson a táncórákra. Anya és lánya között egyre nagyobb a szakadék, valakinek engednie kell, vagy a család még jobban szétszakad.
Miközben elnéztem ezt a filmet, nem tudtam nem arra gondolni, hogy kicsit jobban megírva mennyivel több lehetett volna ez. De nem lett, csak egy táncos tévéfilm, amit egyszer megnézel és gyorsan elfelejtesz.
Több olyan kamasztéma is előkerül benne, amit viszont jól meg lehetett volna csinálni. A szülők házasságának szétesése hogyan hat a gyerekekre – itt ebből alig kaptunk valamit. Paige nem veszi fel az apjának a telefont, az öccsét meg alig látjuk, hogy tudhatnánk, ő mit reagál. Az is elég fura, ahogy végig abban reménykednek, hogy Linda valahogy megoldja, és a férfi haza fog térni. Itt megtörténik úgy a válás, hogy a gyerekeknek nem is mondják meg. Pedig nem kisgyerekekről beszélünk, Paige 17, az öccse csak pár évvel fiatalabb.
Vagy, az anya – lánya kapcsolat, ami haldoklik az eltérő elképzelések miatt. Paige táncolni akar, az anyja egyetemre akarja küldeni. Röhejes, ahogy eldöntötte, hogy a lánya csak álmokat kerget, pedig nem is vette a fáradtságot, hogy a tényeket begyűjtse. Nem is látta évek óta táncolni, és kijelenti, hogy csak hiú remény, hogy ebből meg tud élni? Ennél már csak az rosszabb, ahogy a végén varázsütésre átgondolja a nő a dolgokat. Nincs igazából konfliktusrendezés, csak egy csoda, és Linda meggondolta magát.
Ugyanez a gondom egy másik behozott, komoly témával. A felvételi és a családi helyzet miatt kialakult stressz étkezési zavarokhoz vezet Paige esetében. Egyszer említik, egyszer próbál enni, de nem megy. A végén ez is ugyanúgy megoldódik, mint Linda ellenkezése. Egyik pillanatról a másikra, minden küzdelem nélkül. Ha már feldobnak egy ilyen témát, ennél komolyabban kellett volna venni. Nincs olyan ember, aki szó szerint nem képes enni, aztán hirtelen megint gond nélkül falatozik. Kiherélték ezt a vonalat is.
Még említhetném azt is, mennyire mesebeli Dylan és Paige barátkozása is. Ennél még egy szerelmi szál is jobb lett volna, mert így ez… semmilyen. Az legalább indokolta volna, miért segít a lánynak. Így viszont maradnak a kínos baráti ölelések és a fura, steril kapcsolatuk, amit nem is igazán lehet besorolni. Barátok, de miért? Még csak közös programjuk se volt, egy bulit leszámítva, ahonnan Paige rekord sebességgel elment.
Végül, a tánc. Itt abba fogok belekötni, ahogy filmezték a balettet. Sűrűn ugyanazok a beállítások ismétlődtek, és semmi nem jött át abból, hogy ez mennyire küzdelmes hivatás, vagy mi a szépsége. Juliet Doherty valóban táncos múlttal rendelkezik, és ezt úgy-ahogy használták, de nem eléggé. Pedig az a színésznő erőssége, mert különben csak néz a kamerába olyan búbánatos, szinte szenvedő fejjel és ennyi.
Steril ez a film. Annyi érzelem és sodrás lehetett volna a cselekményben, helyette semmilyen. Utálom leírni, de még unalmas is.
Sajnálom, mert szeretni akartam ezt a filmet, de nem tudtam így érezni.
Táncra született - 5/2 jobban megírva jó is lehetett volna, így viszont csak a ki nem használt lehetőség maradt.
