Háborús bűnöket rejtő, romantikus, művészetben újat kereső.
Kurt már gyermekként ígéretes tehetség, amit a nagynénje fel is ismer, és igyekszik a gyereknek a modern művészeteket is megmutatni, amelyeket a náci Németország dekadensnek tart. A lány különben is szívvel éli az életét, engedve a hóbortoknak is. Ennek eredményeképpen a rendszer betegnek bélyegzi, és Seeband professzor által halálra ítéli. Évekkel később, a szocializmusban Kurt egy propaganda gyárban fest feliratokat, de a 
művezetője felfigyel a fiúra és beajánlja a művészeti akadémiára. Ott a szocreál művészetekre tanítják, amit nem szeret, de ebben a rendszerben nincs választás. Kitart, mert egy olyan lány szerelmét nyerte el, akinek az apja sikeres orvos, és aki nálánál jobb vejet képzel magának. Eljön azonban az a pont, amikor már nem lehet így élni tovább és a párnak lépnie kell. Kurt elindul az úton, hogy kifejezze magát, és olyan dolgokat mutasson meg az embereknek, melyeket csak a művészet lehet képes felfedni.
Mivel kellene kezdenem? Legszívesebben üresen lelkesednék, hogy az utóbbi időben ez a film tetszett nekem legjobban, és mennyire a hatása alatt vagyok. Pl. éjjel álltam neki, mert kis balgán nem néztem meg, milyen hosszú. Az eredmény az lett, hogy éjjel 2-ig filmet néztem, és észre sem vettem, hogy több, mint 3 óra volt a film. (Megjegyzem, a reggeli kelésig és készülődésig a munkába kevesebb időm maradt – de megérte!)
Ha pedig megpróbálnám részletesebben átadni, mi váltotta ki ezt a hatást, átcsúsznék spoiler jel alá. Olyan fordulatok és döbbenetek vannak ebben a filmben, hogy bűn lenne előre lelőnöm a csavarokat. Így kicsit ködös leszek és csak utalgatok most, már most kiírva azt, hogy ezt a filmet inkább nézni kell és felfedezni a rétegeit.
A cselekmény lineárisan halad előre, alapjában véve egy síkon, Kurt nyomában haladva. Viszont, ennek ellenére benne él a múlt is. Kurt szeretett nénje, Elisabeth a náci propaganda egyik áldozata. Ő ráadásul beteg sem volt, csak nem az a szürke egyéniség volt, akit a rendszer megtűrt volna. Egy más szempontból az apja is a náci múlt áldozata lett. Így Kurt viszonyait mindig meghatározza, mit vesztett el és hogyan. Ő elfogadja, megéli a múltat.
Egy másik karakter pont az ellentétét teszi. A folyamatos menekülés és tagadás jellemzi, az egész film alatt csak egyetlen pillanat van, amikor rászakad, miket tett és hányféleképp ártott. A film egyik csúcspontja az a jelenet, és duplán sokatmondó. A karakter történetében, és a művészet miatt is.
Egy festmény vált majd ki olyan hatást, hogy egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy a szereplő a szívéhez kap, rohamot kap és ott lesz vége. Lehet, azzal jobban ki is egyezett volna, mint ami látványosan rászakad akkor…
A művészet, leginkább a festészet is szerves része a filmnek. Kurt festő, és egyaránt láthatjuk a szocializmus művészetfelfogását és a modern irányzatokat nyugaton. Már az izgalmas, ahogy a kettő ellentétbe kerül, de ahogy azt sikerül megmutatni, hogy mit jelent a művészet és miért van létjogosultsága ma is… Azt külön élveztem, ahogy sorra kaptuk az alkotós jeleneteket. Ez az egyik gyengém, imádom az ilyen festős filmeket.
Tehát, van egy nagyon erős történelmi vonulata a filmnek. Van egy nagyon erős művészeti vonal. Ezen felül még van egy szerelmi történetünk is, egy kifejezetten szimpatikus párral. Kurt és Ellie is nagyon szerethető emberek, akik erős párrá is lesznek. Jutnak nekik komoly traumák, de együtt túlélik őket és olyan jó volt nézni, ahogy összetartoznak.
Tele van a film emlékezetes karakterekkel – mint van Verten professzor. Van benne humor, de nagy drámák is. Remek alakítások, a kor hangulata.
Később láttam csak, mennyire neves német rendező munkája. Nálam ez is mestermű.
Mű szerző nélkül - 5/5 van egy nagyon ütős története, tele traumákkal és érzelmekkel, művészettel. Megfogott.
