Viszonyos, orvosos, életdöntést hozó.
Kádár Péter professzor boldog ember. Most kapott kinevezést, és szép, fiatal feleség várja otthon, akibe a férfi még mindig nagyon szerelmes. Este őt fogják ünnepelni, nagy bál lesz. Ám már a bál előtt elkezdenek gyülekezni a viharfelhők: tanítványa, a tehetséges orvos dr. Zoltán Gábor, akire a klinika új szárnyát akarja bízni, felmond. Kiszedi belőle, egy házas nő miatt, akivel a férfi Olaszországba akar szökni. Otthon, a posta átnézése közben a
felesége levelei között is nyugtalanító lapokra bukkan. A bálon pedig megjelenik egykori munkatársa is, akivel együtt kutatott Anna megismerése előtt. Neki van egy olyan ötlete, amely az egész emberiség javát szolgálhatná, de sok munkát és forrást igényel. Kéri, dolgozzanak megint együtt. Péter azonban a házasságát szeretné megmenteni. Mindent átírhat azonban, amikor felfigyel a felesége tüneteire.
Melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Most az a hasonló dilemmám, hogy akkor is felismerem-e ennyire Márai kéznyomát, ha az elején nem írják ki, hogy Márai Sándor történetéből készült. Most annyira egyértelműnek tűnik: a karakterek, maga a cselekmény is az íróra vall. De már nem fogom megtudni, mert ki volt írva, és eleve azzal a tudattal néztem, hogy egy Márai feldolgozást látok.
Milyen a történet? Kicsit, mint az élet. Tragikomikus. Adott egy boldog ember, aki áldozatot hozott azért, hogy boldog lehessen. Szép és fiatal feleség van az oldalán, akinek megvannak az igényei. Parfüm, luxus, ruhák, jómód. Egy kutató nem tudja megadni, egy sikeres klinika vezetője igen. Fel kellett adnia érte a hivatását, amihez tényleg volt ihlete és ambíciója, de boldog lett, így úgy érzi, megérte. Csak az élet nem ilyen egyszerű.
Érdeklődve szemléletem volna, mikor veszi le a szemellenzőt és néz szembe azzal, hogy mi is van igazából körötte. Hogy az a szép nő már nem boldog mellette, hogy a tanítványa kivel akar szökni. Olyan nyilvánvaló az egész helyzet. Ő pedig egy okos férfi. Regényben, drámában fekszik ez nekem, nézve azért unalmasabb.
Annyira klisé a helyzet és közhely is, hogy nem is szívesen néztem a filmet. Tudni véltem, mi lesz a vége. Azzal sem voltam kibékülve, ahogy a professzor azt játszotta, hogy ha nem vesz észre semmit, akkor nem is fog történni semmi. Azt csak a drámákban olvasva szeretem, amikor felszín alatt áramlanak az indulatok, és én csak szemlélem, ahogy látszólag nem történik semmi. De ez nem Csehov és nem is olvastam.
A rossz érzeteim növelte, hogy igyekeznek a film külcsínével, de valahogy nem volt az igazi az sem. A múlt századi hangulatot a kamerára tett szűrővel igyekeztek elérni, ezzel kopottas barnára színezve a látványt. (A szürke szűrőből is kiábrándultam már, úgy tűnik.) Ennél csak az volt rosszabb, amikor beültették a professzort és a feleségét abba a retró kocsiba, aztán mögéjük vágták a Parlamentet.
Még egy pont, aztán befejeztem a panasz listát. A színészek. Egy Törőcsik Marit ennyire ki nem használni… most komolyan azért kellett, hogy a professzort a levelekhez irányítsa? Csányi Sándor meg olyan szerencsétlennek hat végig, hogy el nem tudtam képzelni, hogyan szerette el Annát. Ok, fiatalabb – de magabiztosságban, kiállásban simán verte a másik férfi. Azt pedig nem fogom megfejteni, miért kellett Honfoglalást játszani. Olyan furcsa az is, ahogy Böckmann játszik, Mécs Károly meg a hangja.
De ezzel ennyi a panaszból. Nem keserű szájízzel köszönök el. A film vége meg tudott lepni, és a prof helyre teszi a dolgokat. Az egész filmet nem menti, de majdnem.
Kaland – 5/3 novellának el tudom képzelni, filmen furcsának találtam. A szinkron, Csányi, a színek…
