Űrbéli, expedíciós, levegőből kifogyó, életért küzdő.
A Marsra indul egy űrhajó, egy 2 éves küldetésre. A parancsnoknak ez már a sokadik útja, most egy orvost és egy biológust visz magával, aki a Marson igyekszik egy növénytelepet létrehozni majd. Pár órával az indulás után zavart érzékelnek, és a feltárás közben egy ájult férfira bukkannak a panelek mögött. Sérült, segítenek rajta, ahogy magához tér, kiderül, hogy egy mérnök, aki a felszállás előtti ellenőrzésen ájult el. Vissza nem tudnak
fordulni, igyekeznek neki munkát találni és felkészíteni, hogy ez egy 2 éves kaland lesz. Ám az űrhajó sérülése komolyabb, mint bárki is várta: a légszűrő nélkül nincs 4 embernek elegendő oxigén, csak háromnak, még úgy is, hogy David növényeit feláldozzák, és itt létrehozzák a telepeket az oxigénért. Michael élete feláldozható, hogy a többiek életben maradjanak?
Ezt se gondoltam volna előzetesen. Ha választanom kell sci-fi és fantasy között, minimális gondolkodás után a fantasy mellett fogok kikötni. Nem is nézek túl sok sci-fit – le tud lombozni, hogy még zseniálisnak talált történetek is mennyire tudnak taszítani. Ott van az Érkezés – a novellát zseniálisnak tartom, készséggel elismerem a film értékeit is, de annyira unom, hogy el tudok rajta aludni. (Akivel moziba láttam, el is aludt rajta. A MOZIBAN!)
Így duplán meglepő, hogy A potyautast mennyire jónak találtam. Sci-finek, drámának is. Amit a Gravitáció nem tudott átadni nekem – a látványát tudom csak értékelni – ebben a filmben át tudtam érezni. Szerettem a történetét, a dilemmáját és a feszültségét.
Szépen építkezik a film. Kényelmesen, szinte unalmasan indul, ahogy megvan a kilövés és a három űrhajós berendezkedik. A negyedik is szépen becsatlakozik, mesésen idilli az egész. Így dupla akkorát szól, amikor megvan a baj és nincs, aki segítsen. Pokolian érződik, mennyire életveszélyes közegben és helyzetben vannak. A marsit idézi, ahogy próbálják megoldani a dolgokat, csak ez dráma, és nincs olyan happy end, hiába szerelnek és igyekeznek kreatív megoldást lelni. Az űrben nagyon is korlátozottak a lehetőségek.
Jönnek is a nagyon komoly kérdések, és csupa nehéz mondat hangzik el. Amikor kimondják, hogy Michael a potyautas, neki nincs helye, ha csak hárman maradhatnak. Ellenérv: Michael nem űrszemét, amit csak úgy kidobhatnak. Vagy, amikor David gyorsan ölő mérget ad a férfinak, és Zoe kiakad. David meg szembesíti vele, hogy ő annyira próbálkozott, hogy a teljes kutatását feláldozta: korábban 3 év és a következő 2 is megy a levesbe. Mit áldozott fel Zoe? Mert csak szónokol, hogy minden élet fontos és kell lennie megoldásnak.
Már ekkor megvan a dráma, de még tudják fokozni. A film második felét nem is a moralitás felől fogják meg, jó érzékkel jön a látványelem és a kaland. Kell tenni egy űrsétát, és az valami nagyon klausztrofób, ahogy másznak fel egy rúdon a semmiben lebegve. Ugyanaz az érzés számomra, mint amikor egy filmen a hajótörötteket látom a csónakban. Ott van köröttük a végtelen tér, és mégis egy apró pontra vannak a nyitottságba zárva. Itt is. Az űr pazar díszlet. Jön váratlan nehézség, áldozatot kell hozni – és megint itt a dráma. Különösen jól működik benne, hogy néha szavak nélkül, egy tekintetben és ölelésben több van, mint amit párbeszédben ki lehet mondani.
Vagyis, a történet egyszerre tartalmas és izgalmas, jól fokozza a feszültséget. Ugyan vannak erőltetett részei - naná, hogy David akkor mesél arról, hogyan árvult meg és neveli a kishúgát, amikor közölni akarják vele, hogy halnia kell – de ez eltörpül a jó részek mellett. Látványos is, és még a casting is erős. 4 szereplős dráma, 4 erkölcsi értelemben jó ember egy pokoli helyzetben, és jól játsszák őket.
Határozottan kellemes meglepetés volt ez a Netflixen. Találtam egy olyan sci-fit, amit újra megnézni is érdemes lesz.
A potyautas – 5/4,5 jól felépített történet, van feszültség és dráma, jó a szereposztás, látványosra is sikerült.
