Emberrablós, rendőrös, hibákkal szembenéző.
Joe Baylor kénytelen a rendőrségi segélyhívónál dolgozni – egy eset miatt nem mehet az utcára. Másnap már a tárgyalása lesz, és eldől, mi lesz a sorsa. Addig is nagy a feszültség, és ez a munka nem nagyon köti le. Írja az adatokat, járőrt és mentőt küld a helyszínre szükség szerint. Míg nem jön egy különös hívás. A hívó, Emily, nem tud vele nyíltan beszélni. Elrabolták, és Joe felméri, hogy a büntetett előéletű férj tett valamit vele és most is mellette van, a nő úgy próbál tenni, mintha a kislányukat nyugtatná telefonon. Joe nem tud megelégedni azzal, hogy rendőrt küld utánuk. Nyomozni és telefonálni kezd – kik ők, hol laknak, mi van a lakásukban? Ahogy egyre jobban belegabalyodik a család tragikus történetében, nem egy szívfacsaró fordulattal, úgy kezdi el a saját életét és a döntéseit is másképpen látni.
Nem tudok objektív lenni. Egyrészt, az egyik kedvenc skandináv filmem az alapja. Másrészt az egyik kedvenc színészem játssza a főszerepet. Ha próbálok ezektől eltekinteni, szerintem akkor is nagyon jó rendőrös dráma, de nem akarok objektív lenni.
Hogy nyúltak hozzá az Oscar-jelölt eredetihez? Minimális változásokat eszközöltek, amelyek nagyját tudtam értékelni. Amerikai lett a történet, és nem csak attól, hogy amerikai helyszínt és főszereplőt kapott. Az eredetiben nem sokat tudunk meg a rendőr múltjáról, itt viszont egy olyan ügy bontakozik ki szépen a sorok között, ami gyönyörűen összecseng a rendőri brutalitás ellen felszólalok és a Black Lives mozgalmakkal. Ugyan arra nem tettek semmilyen súlyt, hogy milyen rasszú ember volt Joe áldozata, de nem is fontos. A lényeg így is megkapja a plusz hangsúlyt: a rendőröknek is fel kell vállalniuk a tetteiket és a hibáikat. Joe ezt megteszi.
Mert ebben a filmben izgalmas, hogy folyton változik a nézőpont, ki a bűnös. Joe esetében pontosan látszik, hogy mennyire szűk ez a kategória. Joe egyrészt egy olyan rendőr, aki segíteni akar, potens és hőssé válik a sztoriban, annyi életet megment. Ugyanakkor gyarló ember is, aki hozott egy rossz döntést és a végén képes vállalni a felelősséget. Bűnös is, de ennél sokkal több is.
Izgalmas a film attól, hogy be vagyunk zárva egy irodában Joe mellé. Neki csak a telefon, a számítógép van, miközben dübörög körötte az ügy, ami egyre hozza a döbbenetes fordulatokat. Ezeket nem akarom lelőni, de nézetik, ahogy a jól kitalált kivitelezés is. Joe telefonon beszél a helyszínen levőkkel, mi csak Joe-t látjuk. Mégis, a képzeletünkben megelevenedhetnek a vonal túloldalán történtek. Én nem egyszer azon kaptam magam, hogy Joe arcát nézem, de látni azt látom, ahogy a rendőrök bemennek a lakásba, meglátják a vérnyomokat és… tessék megnézni a filmet, hogy mit találnak!
De azt is érdekes nézni, hogy mennyi arca van Gyllenhaalnak. Ahogy egyes változásokat hajszálnyi rezdülésekkel kifejez – amikor pl. rájön, hogy mi Emily igazi története, és ehhez képest ő mit gondolt magában. Hajszálnyi a különbség, és mégis látszik, ott az arcán, hogy micsoda trauma és döbbenet zajlik éppen benne. De, említettem, elfogult vagyok. Még Perzsia hercegnének is szerettem őt, noha nem éppen perzsa hercegre vall a külleme.
Neki lehet menni azért a filmnek, mert egy európai siker higított amerikai verziója. Nem véletlen, hogy nem akkora a dráma a végén, mint a skandinávban. De működik így is, és annak ellenére lekötött, hogy az eredetiből tudtam, mi lesz a vége. Nekem tetszett.
A bűnös – 5/4,5 remek színészi játék, izgalmas történet. Amerikai is lett, miközben a feszültség maradt.
The Guilty | Official Trailer | Jake Gyllenhaal | Netflix - YouTube
