Újságírós, történeteket mesélő, lap megelevenedő.

Ifjabb Arthur Howitzer családja újságokkal foglalkozott, és rávette az apját, hogy engedjen neki egy francia részt is kiadni, afféle stílusgyakorlat gyanánt. A Francia Kiadás azonban egyre nagyobb sikert arat, milliók olvassák és Howitzer összeszedett hozzá egy nagyon erős stábot is. Minden cikken rajta tartotta óvó tekintetét, a jelen szám megszületését is szinte végig figyelemmel kísérte. A nekrológja, ami az újságírói írnak meg, és amely a Francia Kiadás történetét is lezárja. A kívánsága volt, hogy több lapszám ne készüljön. A történetben pedig helyett kapott egy börtönben élő gyilkos története, akinek a festményére felfigyel egy lecsukott üzletember és bomba sztorit farag belőle. Egy diáklázadás története. A bicikliző riporter egy útja, vagy éppen a szakács, a rendőrök és az elrabolt fiú meséje.

Wes Anderson filmjei elé nem lehet csak úgy leülni és jól szórakozni rajtuk. Bár, ez így nem pontos. Van, akinek lehet. Én máshogy vagyok behuzalozva. Szeretném szeretni én is a munkásságát, de pl. a Francia Kiadás kapcsán egy nagy kérdőjel, amire futja tőlem.

Mégis, mi volt ez?

Nincs is rendes története, bár ezen túl tudnám tenni magam. Koncepciója van, ami nem is rossz. Egy újság egy lapszám, és a megelevenedő cikkek. Megannyi kisfilm, amiket az köt össze, hogy mind a Francia Kiadásban jelentek meg.

De mi az egyes történetek célja? Mindegyikben van valami fura, egyedi vonás – akár a művészfilmes jelző is jöhet, amitől nem egy szimpla szórakoztató film. Már-már inkább paródiáknak éreztem őket, csak gyakran nem jöttem rá, hogy vajon mit akarnak kifigurázni. Annyit már tudok, hála az internetnek, hogy egy-egy szereplőnek valós mintája volt az életből – mint maga Howitzer, akit a New Yorker egyik ikonikus készítőjéről mintáztak. Van előképe a diákok lázadásának, vagy a gyilkost felkaroló műpártolónak is. De ezek egyike sem olyan történet, nálunk biztosan nem, ami leesne külső súgás nélkül. Már tudom ezt a kapcsolatot, de ettől nem érzem többnek a filmet.

Ha már emlegettem a különleges filmes nyelvet – az egészben volt valami régi filmeket idéző, a mozi kezdeti korszakából. Lehet az akár a mozgás, a vágások, a némafilmeket idéző miliő vagy éppen az, ahogy átváltottak fekete-fehérbe. Megint csak azt érzem, hogy tudnom kellene valamit, amitől ez több, mint valami különcség, aminek így felfogtam.

Maguk a történetek is minimum furcsa cselekményt kaptak, és végig kerestem bennük a szimbólumokat, amiket nem hiszem, hogy sikerült volna megfejtenem. Talán a gyilkos festős, amit legközelebb éreztem magamhoz. Ahogy az megkérdezi mi a művészet, ki a zseni és milyen egy művész. Bár simán benne van az is, hogy csak belemagyarázok dolgokat. Megint elkalandoztam. Különös cselekményszálak vannak, még furcsább végek a történeteknek. Pl. a diákforradalmas. Most komolyan, az a vége, hogy a főszereplő meghal és a szülei mennek be a hullaházba? Elsőre el se hittem.

Ami még döbbenet, mennyi sztár van ebben a filmben. Eldugva, nyúlfarknyi jelenetekben is Saoirse Ronan, Christoph Waltz vagy Edward Norton szintű színészek vannak – a főszereplőket szintén nem kell bemutatni már senkinek: Bill Murray, Benicio del Toro, Adrien Brody, Timothée Chalamet, Frances McDormand és még sorolhatnám. Tény, a sztárok szívesen kerülnek be Wes Anderson filmbe, itt erre a remek példa.

Én még mindig nem tudom, mi volt ez a film. Még csak azt sem, hogy tetszett-e. Marad a ?

A Francia Kiadás – 5/? a sztárparádé mindenképpen bevonzott, de nem értem, mit láttam. Nem volt szórakoztató, és zavar, hogy nem tudom, mi volt ez.