Családot összefogó, jövőt tervezni próbáló, lázadó idős.

A kiskamasz Buddy Belfast városában nő fel. Jelenleg az köti le legjobban, hogy jobb legyen a tanulmányi eredménye, hogy előrébb kerülhessen az ülésrendben. Mert rendszeresen a legjobb az a kislány, aki tetszik neki, és aki mellé szeretne ülni. Ám 1969-ben a város forrong. Egyre merészebbek az angolok ellen lázadók, fegyveres összecsapások törik meg a város békéjét. Buddy apja éve óta Angliában dolgozik, kéthetente jár haza a családhoz. Most lehetősége nyílna arra, hogy a családját is magával vigye. A cég biztosít házat, kinevezést kapna, egy jobb élet lenne. De már nem Írországban. A kisfiút ide kötik a barátai, a szeretett nagyapja, az iskola, a kis szerelme. Az édesanyját az egész élete, még soha nem hagyta el a szülőföldjét. Szereti Írországot, a városát és a közösséget, amit itt megteremtettek. Ám eljön az a pont, amikor mérlegelni kell, mi köt ide és milyen veszélyeket vállalhatnak még érte.

Belekezdtem az Oscar-jelölt filmek nézésébe, és a Belfast már csak azért is jó nyitány, mert 7 jelölése is van, ebben több fontos is akad: a legjobb film és rendezés, eredeti forgatókönyv. (A Dűnének van több, azok nagyja technikai jelölés. A legtöbb jelölést A kutya karmai közt kapta, ott minden fontos kategóriában van jelölés.)

A történet egyszerű és elsőre nem is értettem, mi ebben a filmben az a plusz. A gyerek jár iskolába, a környék egyre vadabb, dúl a nagy hazaszeretet a felnőttekben. Filmek, regények is feldolgozták már sokféleképpen, hogy milyen pokol szabadult el a smaragd szigeten és az írek kivándorlása sem új téma.

Aztán a film fokozatosan felfedte a rétegeit. Az első: más azzal, hogy nem a felnőtteket és az ismert sémákat követjük, bár azokat is megmutatja a film. A középpontban Buddy áll, aki a gyermeki ártatlanság szemüvegén keresztül nézi, ami kibontakozik körötte. Ő arra koncentrál, hogy a kislány mellé ülhessen, hallgatja a nagyapja történeteit. A sorok között bújik meg az ír tragédia, ami sokáig nem is érinti a gyereket.

A második, hogy nagyon finoman megfogja a családi kapcsolatokat és nagyon szimpatikus a mód, ahogy családként él ez a família. A szülők annak ellenére nagyon szeretik egymást, hogy a férj az idő nagy részében távol dolgozik. (Az a dal és a tánc a végén roppantul hangulatos.) Hasonlóan erősek az érzelmek a nagyszülők között is, akik ott vannak az unokák mellett. Milyen más pl. egy ilyen család körében elköszönni és meghalni… Így is tragédia, sokaknak fáj, de a film jól megfogalmazza, itt hálásnak lehet lenni, hogy eddig és velük volt.

Végül, meg tudja mutatni, hogy melyik az a pont, amikor a lokálpatrióta is azt mondja, hogy imádom a hazám, de ha a gyerekem élete a tét, akkor megyek. A vége erős lett, megvan a drámai tetőpont, ahogy a háború berobban az életükbe és nem áltathatja már az anya sem azzal magát, hogy ez az otthona és itt vannak a legjobb helyen.

A szereposztás erős és egy kivétellel autentikus is. Ír színészek kapták a szerepeket, és vannak köztük igencsak ismertek. Jamie Dornan, aki szerintem nem győzi bánni, hogy aláírt anno Christian Grey szerepére, annyival több van benne színészileg és az arcánál. Az Outlander Caitriona Balfe-ja, az egyszerre erős és gyengéd, szerető édesanyaként. A halál árnyékában is életvidám nagyapa, Ciaran Hinds. Aki kilóg, a nagymama, őt az angol Judi Dench játssza. De nem vagyok magam ellensége, hogy Judi Dench ellen ágáljak. Profi színésznő, jelenléte van és pokoli jó lett a végén, ahogy nézi az elmenő egész családját és ott van az arcán az a sokféle érzelem – öröm, hogy ők jól lesznek és túlélik, de ő maga egyedül marad és már a férje sincs.

A külcsín, amit azért megosztónak érzek. Zseniális, vagy felesleges? A film fekete-fehérben forgott. Azért ez nem egy annyira régi korszak története, hogy ezzel is öregíteni kellene. Abban viszont látom az üzenetet, amikor elmegy a család moziba – a film pedig színes. Az álomvilág, a képzelet, a mese lehetett színes és felhőtlenül boldog – a valóság meg az a szürke, amiben a filmet látjuk. Az is tetszett, amikor egyértelműen Buddy szemszöge uralja a kamerát vizuálisan is. Ahogy a gyerek magasságából veszi a szüleit, akik így sokkal nagyobbnak tűnnek.

Nem tudom egyértelműen azt mondani, hogy tetszett ez a film. De mindenképpen azok között van, amelyek elgondolkoztattak és látok benne dolgokat. Az nem rossz…

Belfast – 5/4 a történet lekötött, nagyon erős színészi játékban és benne van a kor tragédiája. De egyes elemeivel még barátkozom.