Általában egy színész miatt figyelek fel egy filmre. Itt is a Rylance – O’Brien duó neve keltette fel a figyelmem, de aztán egy másik stábtag miatt tartottam érdekesnek a filmet.

A rendezője az a Graham Moore, akitől már olvastam két regényt, mindkettő korrekt krimis szálakkal operáló történet. Az sem mellékes, hogy Oscart is gyűjtött már be, a Kódjátszma lett pár éve a legjobb adaptált forgatókönyv.

De mennyire tetszett ez a film? Az összebenyomásom, hogy regényként jobban élveztem volna. Nagyon sok minden arra fut ki, amit végső csavarként megtudunk. Mi rejlik az úri szabó nyugodt eleganciája mögött? Könyvben ült volna, filmen annyira nem fogott meg. Túl… finom az átverés és a terv egy filmre, ott valami látványosabb kellene, nem csak egy ilyen lassú terelés. Intelligens, értékelem, de egy maffiás leszámolós történetben többet láttam volna.

Az is benne van, hogy egy szereplőt nagyon nem szerettem. Mable, aki ki akar innen törni és elmenni. Aki titokban a maffiafőnök fiával jár, nem szerelemből, kitörési lehetőségként. Leonard őt akarja megmenteni, és nem tudom átérezni, miért. A lány a kora és a környezete gyermeke, boldogul. Megvannak a maga mocskos játszmai, és nem egy ártatlan virágszál. Miért pont őt menti meg a férfi? Van rá egy elméletem – az egyiknek rossz apja volt, a másiknak elveszett a saját lánya. Sima áttétel, és ez a lány még mer másról álmodni. A szabász segít, hogy meg is valósuljon a terv. Ha ehhez néhány hullán át is kell gázolniuk.

Az tartja mozgásban a filmet – ki kit ver át, dörren el egy lövés és az miképpen mozgatja majd a szálakat más irányba. Néha van egy meglepőnek szánt leleplezés – mint az áruló személyének felfedése. De valahogy… lassú és eléggé kiszámított. Nem véletlenül szól arról a narráció, hogyan varrnak meg egy öltönyt. Ugyanolyan munka itt a bűnözők átverése, megvannak ugyanazok a munkafolyamtok. Ez megint egy elegáns, regényben tetszetős megoldás, de a filmben nem éreztem az igazinak.

Amibe nem fogok belekötni: annak ellenére megvan a korhangulat, hogy nem mozdulunk ki az épületből, sőt, az üzlethelyiségből sem. Minden itt zajlik, akár színpadi darabként is működhetne, de nincs bezártság érzetem tőle. Működik. Az öltönyök, a stílus, a történet meg hozza a korhangulatot.

A szereposztás is nagyobb részt tetszett. Rylance könnyeden mozog angol úriemberként a gengszterek között, de akkor sem veszti hitelét, amikor felhúzza a ruhája ujját, és egy más arcát mutatja meg. Mire nem jó egy olló… Dylan O’Brien a feltörekvő bűnözőcsemete hisztijét kapta el – az ő karakterét még sajnálni is tudtam, de tény, hogy Stiles óta ő kap tőlem egy pozitív előítéletet. Zoey Deutch, aki nagyon nem tetszett a szerepében. Öregebbnek is tűnik, és a karaktere is furán lett megfogva. Kislányos, számító, melyik?

Egyszer érdekes, de tartom, hogy én olvasva élveztem volna igazán.