A címek, régi vesszőparipám. Ennek a filmnek simán Krokodilnak néztem. Még merengtem is, hogy mennyire nincs benne a Lyle, Lyle, Crokodile mondókaszerűsége, de még mindig jobb ez, mint egy kínvers lenne. Erre megnéztem a plakátot, és feltűnt, hogy ez igazából Krokodili. Ok, gondoltam, feladom. Magamban ezt is az angol címén fogom emlegetni.

Majd, jött a következő meglepetés. Javier Bardem, mint a befutni képtelen, álmodozó bűvész. (Utólag megfejtve nekem nagyon Hugh Jackman-t idézte A legnagyobb showmanből.) Aki azt a tanácsot kapja, hogy madarak helyett valami egyedibb állattal próbálkozzon. Úgy köt ki egy egzotikus kisállat boltba, ahol aztán belebotlik a kis krokodilba. Egész komolyan olyan érzetem volt, mintha ez a rész a múlt században játszódna. Így nem kicsit lepődtem meg, amikor másfél év telik el, és beköltözik Hector megürült lakásába a Primm család. Ahonnan meg nagyon mai lesz a film, és elszállt az a régi, mesehangulat, ami a Disney klasszikus, nagy meséit hozta.

Jön helyette egy állatos, családi komédia, ami az Énekelj világát idézte meg. Lyle nagyon szerethető, jót akar, és a családot is a legjobb formájába hozza. Az apa önbizalma, az anya kreativitása a konyhában – mivel szakácskönyveket ír, neki ez a szakma – általa jön vissza, és a kissrác kalandjaiban ő a biztos társ. Mellékes is, hogy ő egy éneklő krokodil – nem azért szeretik meg, bár az volt az első lépés, hogy rájöjjenek, nem egy fenevad került a házukba, aki meg akarja őket enni.

Megvannak a film maga cuki részei, és ezeket szerettem benne. Nekem a kedvenceim között van, ahogy Hector és a kis krokodil összebarátkoznak, ahogy együtt lesz egy boldog világuk, amiben Lyle felnőtt. De tetszett, ahogy folyton az anya közelébe csempészte a csokis meggyet, vagy amikor kitömött állatnak álcázta magát Josh első megjelenésekor a padláson.

A cuki különben is az egyik kulcsszó ebben a filmben. Ennyire édesnek krokodilt még nem láttam kinézni. Már kicsiként, amikor Hector rátalál, akkor a mérete miatt is. De azt a tekintetet, azt a jóságos nézést végig megtartja, testmérettől függetlenül. Nem ijesztő, játékos és kecses lett, még amikor megvillan az is, micsoda vadász fajából adódóan, akkor sem veszélyesnek tűnik.

Lyle alakja valóban nagyon működik, és jól áll a valós környezetben is. Elképesztő, hogy mennyit tudott fejlődni a technika. Alvin, Garfield, Tom és Jerry a nyomában sem voltak egy ilyen külcsínnek. A cica már egy fokkal gyengébb, de azt nem is élő mesefiguraként fogták meg, egy igazi macskát kellett megformálni, és ott jobban ki is jöttek a hibák.

Meglepően erős a szereposztás is – az eredetiben Lyle hangja Shawn Mendes – ok, beismerem. A There’s Nothing Holdin’ Me Back az egyik kedvenc számom. Már azért megnéztem volna, milyen dalokat kapott Mendes. De döbbenetemre nem is ez adta el nekem a filmet – az egyik Lyle cuki volta, a másik Javier Bardem. Ugyan nem értettem elsőre, mit keres egy ekkora név és színészi tudás egy ilyen filmben, de Hector P. Valentini a legnagyobb arc az egész történetben. Annyira, hogy simán megnéznék egy Valentini köré épülő mozit is. Megnyerő, sármos, bűnös, lenyűgöző és nyomorult egyszerre. Brett Gelman morcos szomszédként szintén jópofa, ha benne nincs is meg az a plusz, ami Bardem alakításában igen. Constance Wu és Scoot McNairy halványabbak mellettük, és Wu dalos száma nagyon nem kellett volna – állatokkal énekelve főzni, annyira Disney.

A dalokhoz vissza. Pop, könnyen emészthető, dallamos. A Vivo karakteresebb és emlékezetesebb, de az állat, éneklés, cuki kategóriában oda lehet mellé tenni ezt is.

Igen, sok tekintetben nagyon gyerekfilm. Énekelnek, fontos a család és az összetartás, meg a téma is: énekel egy krokodil. De jól esett.