Most nehezen vonatkoztatok el a végétől. Akkora ’MI VAN?’ pillanatom volt, hogy nehezemre esik az egész történetre visszanézni, annyira eszement a vége. Mondhatni, valami egészen más sül ki az egészből, mint amit vár az ember. Azt sejtettem, hogy a jelen nem 1899, de a végső dátum és helyszín azért fejbe csapott.

Azt is mondhatnám, hogy túl sok kérdésem maradt. De még csak leírni se akarom őket, mert azzal már súgok a cselekménnyel, és ennek a sorozatnak az a vonzereje, hogy nem tudjuk, mi van, és a szereplőkkel együtt próbáljuk összerakni a részleteket.

Mert menet közben is vannak meglepetések. Sokkal bonyolultabb a rendszer, mint az elején tűnik, és jól lehet elméleteket gyártani, hogy mi is történik itt igazából. Nekem is volt egy elméletem, hát, nem találtam el. De ezzel visszakanyarodok a végéhez, amit nem akarok.

Helyette inkább arról, hogy van egy kiemelt szereplőnk. Maura, aki a legtöbbet szerepel, és akin a legtöbb dolog megfordul. Ő szervesen része a rejtélynek. De mellette a hajó utasai között többek vannak, akiknek megvan a maga története és emlékbuborékja. Nagyon sokféle világot kevernek így össze – vallási fanatikusok, mondhatni szektások és elrejtett bűnök ugyanígy megfordulnak a hajón, mint háborús bűnösök és a veszteségeikbe beleőrülő szerencsétlenek. Ezekben is mind van kanyar – mert az alaphelyzethez képest mindenki titkol valamit, és ahogy megy előre a történet, úgy jövünk rá, miben más az igazság, mint amit tudni lehetett róla. Azt most hagyjuk, hogy a vége mindezt miképpen írja újra.

A kapcsolati rendszerek azért bonyolultak, mert világok zuhannak egymásra benne. Van egy jelen, amiben vannak kapcsolataik, és van egy mögöttes történet, amit vagy értenek, vagy sem. Különben én erre húztam fel az elméletem – jövőbeli pszichoterápia. A készítők mást találtak ki.

Látványra jól összerakták, van itt minden. Zuhanás, helyszínváltások, történelmi színek és fel nem talált modern eszközök. Nem zavaró a CGI sem, pedig a hajók mozgása néha lehetett volna az, de kifejezetten tetszett az alábukás és a jobb szó híján temetőben kikötés is. Az alap különben az 1899 történelmi környezete, hajóban és ruhákban. Mivel egy helyszínen, zárt térben mozgunk, a szereplők általában fixen néznek ki, nincsenek nagy átöltözések, ami a zártság és idő miatt nem is okozott zavart.

A színészek már jobban megosztottak. Egyrészt, jár a pont, hogy vegyes a hajó utasainak nemzetisége, és ezt a színészeken is leképezték. Autentikus. Ketten vannak, akiket más szerepeikről még ismertem is – Emily Beecham, bár itt annyira más szerepben van az Özvegyhez képest, hogy nem ismertem meg. Mi több, itt az agyamra tudott menni. Nézőként rossz volt nézni, hogy miképpen dolgozta fel a valóság – ébredés – veszteség témáját. Nem is annyira a színésznő, maga a játszott karaktere tudott idegesíteni. Aneurin Barnard egy rejtélyes utast játszik, és az nagyon jól is állt neki. Amikor még azt sem tudtam eldönteni, hogy pozitív vagy negatív szereplő. Ott hitelesebb volt nekem, mint amikor már tudtuk az igazi nevét, és hogy mit csinál a hajón.

De tetszett a kapitány Viharszigetet idéző alakja és története, ahogy a hideg rázott a szektásoktól is. Főleg Iben alakjától, aki egy más történetben simán lehetett volna a főgonosz is.

Szerették a kritikusok, a nézők is. Ennek ellenére a Netflix nem rendelt be folytatást. Volt is nagy aláírásgyűjtés, hogy legalább egy filmmel lezárhassák a történetet a készítők, ahogy a Sense8 esetében történt. Ha lesz ilyen film, majd mesélek. Mert azok a bizonyos válaszok nekem is kellenek, amelyekre fentebb utaltam.