Anna Ekberg nálunk is megjelent regényéből készült film – mondjuk, a regény címe jobban tetszett, mint amit a filmre rányomtak nálunk. Bomlás volt, Szeretem a férjemet lett. Nem is ragozom, látványos a különbség.

A történet egy jó csavarral működik – és az nem az, amit elsőre gondolna az ember. Nekem végig azon kattogott az agyam, hogy a rendőr minek meséli ezt a történetet. Vártam, hogy valami poént adjanak hozzá. Lett, csak egészen más, még csak nem is a bűnügyhöz kötődik. Csalódtam is, kissé. Most töröm is a fejem, hogy Ekberg is ennyit írt, vagy ott más is volt. Viszont, maga a bűnügy és a házaspár kapcsolata meghozza azt a pluszt. Mindig van egy plusz rejtély, egy meglepő fordulat, ami nézeti tovább. Már Leonora múltja, de amit Christian megcsinál, és ahogy reagál rá a felesége, az eléggé egyedi ötlet ahhoz, hogy a történetben tartson. Mivel olvastam a könyvet, igaz, nem mostanában, egy-egy fordulat nem ért annyira váratlanul, de még így is lekötött és érdekelt a film. Akinek új a cselekmény, még jobban ülhetnek a szokatlan fordulatok.

Nem is kell hozzá látványelem, nincs is benne ilyesmi. Itt a szereplők közti feszültség, titkok és kényszerlépések, amire figyelünk. A szereplők életterében mozgunk, egy középosztálybeli környezetet látunk, az estélyen szebb ruhákkal. Igaz, Christian és Leonora jómódúak, mondhatni gazdagok, nekik lehetne extrémebb a környezetük, de skandináv történet, ők nem hivalkodnak úgy a pénzzel, mint tennék egy amerikai gazdag párt ábrázolva. Inkább abban látszott a státuszuk, hogy hol van és milyen a házuk, mennyi és milyen autójuk van.

A casting kevésbé tetszett, nem éreztem eléggé kifejezőnek a szereplőket. Leonora tulajdonképpen a Holtodiglan Amy-jére hasonlít, de Sonja Richter a közelében sincs annak, amit Rosamund Pike játszott. De a háromszög akármelyik szereplőjére ezt tudnám mondani: a csábító, a csalfa férj is mind jobb volt Fincher filmjében. Azt meg nem merészelem, hogy a két filmet és rendezőt egymás mellé tegyem. Hangulatos lett ez a film, a cselekményben vannak jó elemek, de azért Fincher és Gillian Flynn összehasonlíthatatlanul jobbak, mint amit itt kaptunk.

Erre kár volt rájönnöm, eddig nem esett le, de most nem tudok szabadulni attól, hogy ez mennyire Holtodiglan-sztori… Ok, most elment kissé a kedvem is.

Maradjunk annyiban, amíg néztem, lekötött és megvoltam vele. Tévés, de nézhető. Most viszont azon pörgök, hogy mi és mennyire olyan, mint a Holtodiglan történetében…