Azt se gondoltam volna, hogy december első felében egy Adam Sandler nevével fémjelzett mese lesz a legaranyosabb dolog, amit látok a Netflixen. Már nagyban dübörög a karácsonyi előszezon, erre egy öreg gyíkról készült mesén vigyorgok. (De a kedvenc még mindig a Klaus a csatorna téli kínálatában, azért azt leszögezem.)

Leo ugyanis egy lassan 75 éves gyík, aki a negyedikesek termében élte le az életét egy teknős mellett. Most viszont megérinti a halál szele, és valamit még tapasztalni, megélni akar, mielőtt neki annyi. Így aztán kihasználja, hogy a gyerekek tanárnője táppénzre megy, és a helyettes tanár hétvégére kiadja az állatokat a gyerekeknek. A poén meg az lesz, hogy Leo a szökés helyett más hobbit talál. A gyerekekkel kezd el beszélgetni és segíti őket mindenféle lelki kínon át.

Aztán persze vannak csavarok: kavar majd a segédtanár, de a teknős is féltékeny lesz, meg egy drón is olyan tüneteket produkál, mint egy elhagyott szerelmes. Vagyis, van egy lelkizős oldala, de mellette végig komédia is, gondoskodnak benne humorról. És nagy szó, de nem altestiről. Sandler esetében ez igenis nagy szó, mert ebben a mesében az a legmerészebb poén, amikor teknősünk kibújik a páncéljából, és kiderül, hogy tetoválása van.

Elég sok mindent lefed a mese. A gyerekek sok mindentől szoronganak, és Leónak mindenre van gyógyszere. Egy kis magabiztosság és a barátság. Hozzáteszem hamar, hogy azért van, ahol furának találtam a receptet. Az osztály méhkirálynője, a gazdag apa elkényeztetett kislánya pl. azt kapja tőle új mantrának, hogy csak egy átlagos lány. A viselkedésének jót tesz, lesznek igazi barátai, meg boldogabb is lesz, de valami nagyon furán néz ki, ahogy mantrázza, hogy ő is csak egy átlag lány. Pedig aztán mindene megmaradt, ami miatt nem az. Ő a szőke, helyes kék szemű osztályszépe a gazdag apával.

De ez nem is érdekes, mert maga a film működik. Ahogy az osztály összekovácsolódik, a gyíknak meg barátai és küldetése lesz. Sokkal zavaróbb az, hogy a Disney klasszikusokból ihletet merítve énekeltetik a szereplőket. Amit, ha Disney szinten csinálnának, nekem nem fájna. Én a musicaleket is szeretem, szóval egy-egy dallamos nótát jó hangon előadva szívesen meghallgatok. Csak éppen itt ezek egyike sincs meg: semmi fülbemászó nincs bennük, bénák a szövegek és az énekesek még inkább. Pedig szerettem ezt a mesét, de amikor énekelni kezdtek, legszívesebben eret vágtam volna magamon vagy a gyíkon.

A grafika és a kinézete viszont szép. Vannak nagyon jó ötletek benne – a kedvencem az volt különben, amikor Leo visszagondol az életére és az adott korszak divathóbortjának beöltözve láttuk. Pl. Apollo Creed gyík is volt, meg hippisen jógázó is. Talán csak egy van, ami azért fájt és ronda. A kiscsoportosok, vagy ovisok, vagy minek hívták őket. Kb. Sandler annyira bírhatja őket, mint én, ha ilyen undorító, utálatos külsőt és jellemet is kaptak. South Park stílus, keményen.

Pozitív az üzenete, jó a története és hangulatos mese. Ha az ember túltekeri a dalokat, kifejezetten élvezetes darab így decemberre.