Az első meglepetés az volt, hogy ez egy musical film. Kb. mint a Mamma mia!, csak itt nem az Abba, hanem a Take That dalai kerültek be a történet keretébe.

Ami egyszerre több is, meg kevesebb is, mint amit vártam. A hősnőnk, Rachel kissé meg van rekedve az életében. Van egy komoly kapcsolata, egy munkája és egy kamaszkora imádott bandája, akik szinte mindig szólnak a fejében. Mondhatni, állandó hátteret adnak a dalok az életének. Most a banda újra összeáll, és Rachel egy rádiós vetélkedőn az athéni koncertre jegyeket nyer. Egykori barátnőit akarja magával, akikkel évek óta nem is beszélt.

De ez nem egy könnyed, csajos, újra megbarátkoznak egymással a nők történet lesz. Részben van ez is benne, de a jelenük helyett sokkal inkább a múlt az, amit a nézőnek fel kell fedeznie, a szereplőknek meg végre megbeszélni. Mert volt valami, de egészen a film végéig kell várni, hogy kiderüljön mi. Ami elég nagy volt ahhoz, hogy a lányokat elválasztotta egymástól, de ez az oka annak is, hogy Rachel még nem ment hozzá a barátjához.

Így párhuzamosan két történetet látunk: a felnőtt nőket, akik elmondják, hogy élnek most. Mi lett az egykori álmokból. Kb. mindenkire el lehet mondani, hogy nem azt az életet éli, amit még kamaszként megálmodott a többiekkel. Úja egymást kell megtalálniuk, hogy tudjanak segíteni egymásnak. Szembenézni magukkal, az elveszett álmokkal, és visszatérni az elvesztett útra. A történet másik fele meg a múlt. Látjuk a bandáért rajongó kamaszlányokat, egy idillt a jelennel szemben, míg végül ki nem derül, mi volt a tragédia, ami megtört mindent.

A fő alak Rachel, minden téren ő a legnagyobb függő. A banda tekintetében, de a barátnők szempontjából is. Nem véletlen, hogy ő igyekszik megint összeszedni majd a csapatot is. Kedves, hétköznapi teremtés, akinek az a tragikuma, hogy bűntudata van, képtelen magának elengedni a múltat és a lányokkal se megy majd könnyen neki. A többiek között van harsányabb, csendesebb is, kb. egy-egy típust testesítenek meg.

A történetet az tartja össze, hogy megtudjuk, mi volt a sorsdöntő esemény az életükben. Mert igazából semmi jelentős nem történik velük, inkább az érzelmeik rohangásznak, mint ők maguk. Simán el tudom képzelni színpadon is, mert csak városi utcaképet és lakás belteret kellene váltogatni, hogy működjön. A filmen hiába mennek el külföldre, nem kapunk képeslapot, hogy milyen lehet Görögországban.

A zene, arról viszont nem nagyon tudok, mit írni. Nyilván, aki szerette a Take That dalait, szívesen elhallgatja most is. Vannak az eredeti bandától is benne, amikor még Keating és Williams is fiúzenekarban nyomta, de már az új felállásban született slágerek is itt vannak benne. Mivel a zene nekem egyre inkább filmzenét jelent, jelentem, én is megtaláltam a nekem ismerős dallamot. Van két olyan filmbetétdal, ami Take That szerzemény, és rongyosra hallgattam. A nagy kedvencem, a Kingsman első részének ők adták az indulóját. Ebben a filmben viszont a másik nagy filmslágerük, a Csillagpor dala kapott a történetben is nagy szerepet. Megjegyzem, a bandától szívesebben hallgatom, mint a filmes/musical verziót. Kedvet is kaptam meghallgatni.

El is köszönök, keresem a zenei linkeket. Jó, még annyit, hogy erősebb a sztori, mint a Mamma Mia volt, de pl. a Moulin Rouge vagy a Chicago története jobbak.