Szívesen nézek kiemelkedő tanárokról szóló filmeket. Attól függetlenül, milyen korosztályt oktat, vagy mire, van abban valami felemelő, ahogy egy ember többek életét meg tudja változtatni. Akár egy keringővel a középiskolásoknak, vagy önmaguk felfedezésével és elfogadásával az alsósoknak.

Amire nem számítottam, hogy Derbez tanáros filmje komoly alkotás lesz. Egy komédiát vártam, amiben majd mókás helyzetek során összecsiszolódik az új tanár és a gyerekek. Akik különben 6. osztályosok. Ehhez képest nem egyszer fogtam a fejem, mi fel nem merült egy osztályon belül és mennyi sorstragédia bontakozik ki már ennél a korosztálynál.

A helyszín ugyanis Mexikó, egy olyan iskola, amit már mindenki leírt. Ahogy a gyerekeket is, akik mély szegénységben élnek, és még ide se nagyon akarnak bejárni. Van, akit kiközösítenek a szaga miatt – a szeméttelep mellett él és az apja guberáló, amibe a gyerek is be van vonva. Van, aki már most a bandák felé húz és az iskolatáska egyben drogcsempészeti eszköz is. Van, aki kb. az anyja helyett neveli a két kistestvérét, és ha meglesz a 3. is, rá vár, hogy otthon maradjon és vigyázzon rá, amíg az anyja dolgozik. Erre rátelepül a felnőttek részéről, hogy mit tesz az állam. Segít? Nem. A számítógépekre is csak papíron van pénz, gyakorlatban meg küldenek egy papírmasét, rajta egy fotóval, hogy ilyen a számítógép. Már most bűnözőknek kezelik őket.

Ebbe a környezetbe robban be Sergio, akinek elege lett abból, hogy belefásult a munkájába vagy elveszti a tanulóit. Mást akar kipróbálni. Új tanulási módszert vezet be – nem is a tananyagot veszi a gyerekekkel, gondolkozni tanítja meg őket. Keresni. Ami érdekel, hogyan ismerheted meg még jobban. Mindent megvariál, és gyakorlatban oktat. Példát mutat. Mindenre válaszol. Az kész is, amikor pl. jön a tanfelügyelő, és a gyerekek felvezetik neki, hogy arról beszélgettek éppen, erkölcsileg elfogadható-e az abortusz. De arra jutottak, ők inkább óvszer pártiak lesznek. A férfi nyelni-köpni nem tud a hallatán.

Sergio kapja a nagy monológot a fontos dolgokról. Az pl. nagyon megfogott, amikor az igazgatónak arról beszél, hogy a modern kor és a 100 éves tanítási módszerek mennyire nem férnek össze. Más kell, vagy különben az állam csak újratermeli a mélyszegénységet és a nyomort, a gyerekeket nem engedi kicsit feltörni sem.

És annak ellenére, milyen tragédiákat tettek bele, és mennyire nekik megy a rendszer, akiknek nem tetszik a férfi módszere, megvan a film humora és a győztes pillanatok is. Hol nevettet, hol az ember könnye akar folyni. Amikor vízre teszik a La Palomát, ami egy meggyilkolt kiskamasz mementója a szeretett lánynak – ott sikerül elkapni valami katarzishoz közelit. De ott vannak a gyerekek kedvéért bevállalt kísérletek, vagy amikor az igazgató elintézi, hogy kicseréljék a tanárokhoz kijutott tesztet, és tényleg azt mérik fel, mit tudnak a gyerekek.

Nme látványfilm, és nem is szabad annak lennie. A tanterem, a gyerekek otthoni környezete kell, hogy benne legyen. Emberi történetek, és nem akció vagy bármi hasonló. A történet és a színészek a lényeg. Derbez jó is benne, ki se néztem volna belőle, amit ebbe a filmbe beletett. Az igazgatóval jó páros lettek, és a gyerekszínészek is szerencsésen lettek válogatva.

Nem egy boldog film, de nem is boldog történet arról, hogy milyen az oktatás, miközben milyennek kellene lennie. Talán mexikói keret, de bele lehet gondolni, nálunk is lehetne könnyen hasonlót készíteni.