Párkapcsolati gonddal küzdő, fejben beszédre készülő, családi vacsorás.

Adrien élete nem mondható sikertörténetnek. Érdekes a viszonya a családjához is, akiknek rendszeresen hazugságokat talál ki állítólagos barátnőiről. Már egy sor kitalált lányról magyarázott nekik, akiket csak ezért talált ki. Most valóban volt valakije, és Adrien úgy érezte, hogy számára Sonia az igazi. Így nem kis pofon volt, amikor a lány bejelentette, hogy szünetet akar tartani. Ebben az idegállapotban ül be a családi vacsorára, ahol a testvére, Sophie eljegyzését is ünneplik. A leendő sógora, Ludo fel is kéri, hogy majd mondjon beszédet az esküvői fogadáson. A vacsora alatt így Adrien fejében két dolog jár: próbálja felvenni a kapcsolatot Soniával, és valamiképpen elérni, hogy a nőnek ne csak eszébe jusson, de vissza is menjen hozzá. Másrészt, fogalmazza magában a beszédet és elképzeli, milyen is lesz majd. Nagy siker és szórakoztató? Humoros, ami majd tetszik az embereknek? Vagy éppen annyira borzalmas, hogy menekülőre kell fognia?

Olyan filmet már nem egyet láttam, ami eredetileg egy sikeres színpadi darab film verziója. Drámában sok ilyen létezik, de említhetném a musical filmeket is, bár arra azért más szabályok vonatkoznak. Az sokkal ritkábban ötlik fel bennem, hogy filmet nézek és elképzelem színpadon, mert ott valahogy életképesebbnek érzem a sztorit.

A beszéd pont ilyen film. Egy szűk térben játszódik, a családi asztalnál, közös étkezésen. Ez lehetne az állandó színpadkép – ahonnan aztán vannak kiugrások. Szinte látom is magam előtt, ahogy az asztalnál ülő alakok megmerevednek, mintha csak szobrok lennének. A színpad kiforgatná őket, csak Adrien állna fel és maradna a beúszó díszletbe, ami az egyik fantáziája. Az otthona és benne Sonia, vagy az esküvő és ott a beszéd.

Furcsa is, hogy egy regény az alapja, nem egy színmű. Nagyon látom magam előtt színpadi deszkákon is ezt a darabot. Az már más kérdés, hogy mennyire tetszik különben a film története, vagy mennyire fogott meg a humora.

A története nekem kevés volt. Egy pillanat van kitágítva és a szereplő folyamatosan értelmezi a szerelmi életét meg a családjára reagál. Nem tudott lekötni annak a drámája, hogy vajon Sonia válaszol-e Adrian SMS-ére. Számomra már inkább szánalmas volt Adrian folyamatos próbálkozása és egymenése. Tudjátok, fél percenként a telefont leste, írt-e már a nő. Számolta a perceket, mennyi idő telt el, mióta elolvasta az üzenetet. Az olyan női vonásnak is tűnt, ahogy fejben elkezdte lejátszani, mi történhetett és hogyan manipulálja válaszadásra a nőt.

Okosan humoros, ahogy az adott idegállapotától függően megálmodik egy esküvői beszédet. Talán az volt vele a bajom, hogy túl sok beszéd került bele egyetlen filmbe. Olyan unalmas az is, hogy valami kicsi dolog történik vagy említésre kerül a családi asztalnál, erre Adrian agya bekapcsol, emlékezik, aztán jön egy beszéd. Meg nem is olyan igazán vicces. Az a komédia, amin érzed, hogy ezen nevetni is lehetne, de nem tudsz mégsem.

Küszködtem azzal is, hogy nem találtam szimpatikusnak a szereplőket. Adrian egyenesen az agyamra ment az agyalásával és ahogy Sonia neki a minden. Nekem nem jött át a történetből, hogy annyira varázsos személy lenne, hogy a férfi ennyire létezni sem tud nélküle. Ludo is az állandó okoskodásával… Olyan fárasztó tudott lenni mindenki. Ez humor akarhatott lenni, ami inkább idegesített, mint nevettetett? Passz.

Szépen össze van rakva, jó a dinamikája is. Filmnek nem rossz, de valahogy nem volt a fogamra való.

A beszéd – 5/2,5 már szinte intelligens a humora, de nekem nagyon színpadi a film. Végig azon agyaltam, hogy lehetne színházban előadni.

Műsorba visszatérő, teljes igazsággal szembenéző, közelgő katasztrófás.

A botrány kirobbanása után a Show küzd az életben maradásért. Nagyon nem tett jót a nézettségnek és a megítélésnek, hogy Mitch Kessler már nem csak egy a helyzetét kihasználó férfi, hanem közvetve Hannah haláláért is felelős. Mitch nem is maradt az Államokban, hanem Olaszországba költözött, ahol próbál észrevétlen maradni. Ott barátkozik össze egy dokumentumfilmessel és kezd megint dolgozni, míg szembenéz magával és a tetteivel. Alex elhagyta a műsort, és könyvet kezdett írni a történtekről. A műsor azonban annyira frissítésre szorul, hogy nagyon jó feltételekkel térhet vissza forgatni. Nem számol azzal, hogy más is könyvet ír az eseményekről, és ha minden kiderül, akkor őt is meg fogják hurcolni. Mentené, ami menthető. Bradley közben vezeti a műsort, hadakozik a testvérével és egyre közelebb kerül a műsorba is beugró Laurához. Csak éppen nem érzi késznek magát, hogy vállalja a biszexuális beállítottságát nyílt színen.

Az első évad valamit nagyon elkapott. Friss, releváns volt, sikeres színészekkel megtöltve. A második évad sem rossz, de nem tudja a korábbi szintet hozni.

Egyrészt, még mindig a Mitch Kessler ügy van műsoron, pedig már nem sok mindent lehet kihozni belőle. Mitch ráébred dolgokra, és mi azon merenghetünk, van-e bocsánat arra, amit ő tett. Szeretnék hinni benne, hogy az emberek megjavulhatnak, így neki is járna még egy esély. Láthatóan bánja, amit tett és jobb ember is lett, mint volt. Teljesen nem lehet felmenteni, hiszen visszaélt a helyzetével, de az igazságrendszer teljesen csődjét jelentené, ha a rehabilitáció gondolatát teljesen elvetjük. Valahol Alex nézőpontját tudom leginkább elfogadni vele kapcsolatban. Igen, bűnt követett el és büntessék is meg érte, de azért nem kellene úgy tenni, mintha egyenlő lenne a sátánnal.

Alex kapcsán továbbra is ennek a történetnek az utóhatásaival foglalkozunk. Készül egy könyv, ami leleplezné, hogy Alex mennyit tudott, milyen közeli volt a kapcsolata a férfival. Jön a pánik, és untam is nézni, hogy miképpen igyekszik magát menteni a nő. Nehéz együttérezni vele, amikor azt néztem hosszú részeken át, hogy mennyire önző és egoista a viselkedése. Meg különben is, hol itt az igazság? Ha Mitch keresztre lett feszítve, akkor másnak miért kellene mindent megúszni? Alex is úszott abban a tóban. Aniston nagyon elkapta a karaktert, látványosan szenved is a figura. De nem tudom sajnálni. Egyszerűen zavar, ahogy semmit nem vesz észre, ami nem érinti személyesen – néha direkt vak, néha tényleg ennyire énközpontú. A legjobb példa, hogy Chip mit meg nem tesz érte, imádja, ő meg kihasználja ezt és fogalma sincs, milyen mély érzelmekkel játszik.

Bradley kapcsán egy másik divattéma került előtérbe. A melegek és LMBTQ közösség jogai. Jön Laura, jön egy szerelmi szál, és hogy mennyire elvághatja a karriert még a XXI. században is, ha kimondják, hogy mi van közöttük. Sokkal kevesebb súlyt kapott, mint Alex szenvedései, de nem is lett volna érdemes ebbe mélyebben belemenni. Frissített valamit a munkahelyi szexuális zaklatás témán, de a helyére egyáltalán nem tudott, nem is akart lépni.

A harmadik fő téma, ami a leginkább érdekelt, de a legkevesebb helyet kapta, a COVID. Az valahol egészen lenyűgöző, ahogy megmutatják, hogy milyen sokáig mennyire vakok voltak a helyzetre. Ott zajlott minden a szemük előtt és még a bulvárhírek is érdekesebbek voltak. Amíg tényleg nem lett nagy a baj. Jó kis fekete tükör volt ez.

Külsőségekben ugyanazt tudja hozni, amit az első évadban is láthattunk. Jól néz ki, mai és a dráma a lényeg. Így fontosabbnak is érzem a színészeket benne, mint a látványvilágot. (De képileg mutatja, hogy készülnek a hírműsorok.)

Minden szereplő visszatért, és nagyobb szerepet kapott Julianna Margulies. Ki volt a legemlékezetesebb? Tetszett, amit Carell beletett a játékába. Witherspoon Brandy-jének útja egyre távolabb áll tőlem – nem tetszett az sem, hogy szőkült Brandy. Ezzel fizikailag is meg lett mutatva, hogy az igazságot kimondó, öntörvényű nő hogyan alkalmazkodik és simul bele a közegbe. Aki viszont emlékezetes, Billy Crudup. Ahogy visszagondolok, az ő színre lépései kötöttek le leginkább az évadban.

Most kíváncsi vagyok, lesz-e tovább is. Egy Covid-évadot megnéznék belőle.

The Morning Show – 5/3,5 mintha már nem lenne annyi mondanivaló. Bár tetszett, ahogy a Covid beosont, Alex szenvedése már nem jött be.

Megjátszott életet élő, faji kérdést feszegető, múlt századi.

Irene az életével elégedett fekete nő az 1920-as években. A férje orvos, a kapcsolat szerelmen alapul és két kisfiukat nevelik szeretetben. Ám egy alkalommal régi ismerősbe botlik egy étteremben. Clare gyerekkori barátnő volt, aki aztán elkerült rokonokhoz. Most nagyvilági, gazdag nő. Mi több, hamarosan az is kiderül, hogy fehér férfihoz ment hozzá, aki a feleségét is fehérnek hiszi, mi több, rasszista is. Clare ugratja is a barátnőjét, hogy miért nem választotta ő is azt, hogy fehérként éljen. Irene megszakítaná az újra felvett kapcsolatot, de Clare hiányolja a régi embereket és a környéket, rendszeresen meghívatja magát és hamarosan a környék kedvence lesz – miközben a férje még mindig nem sejt semmit. Irene nem tudja megállítani az eseményeket, amelyek egyre közelebb vezetnek a katasztrófa felé.

Rebecca Hall színésznőként sikeres, és ezzel a filmmel a saját forgatókönyvét filmesítette meg. Különben regény az alapja – el sem tudom képzelni, az mennyiben lehet más. De a film szempontjából ez most nem is fontos.

Ami elsőre fel fog tűnni, és nem is kicsit lepett meg, hogy A látszat ára fekete-fehérben forgott. Mondhatni, ezzel is leképezi azt a fekete-fehér világot, amiben játszódik. Ez már eleve ad neki egy hangulatot, de el tudom képzelni, hogy sokakat el is ijeszt. Pedig nem kellene – még valahol élesebb is ettől a megoldástól a filmélmény.

A részletek és külsőségek különben is letisztultak és működtek. Egy letűnt korszak Amerikája, annak divatjával és a terekkel. Már csak azért is érdemes belenézni, mert jól néznek ki a ruhák, amiket a szereplők viselnek. Igen, fekete-fehérben is.

Ha gonosz akarok lenni, akkor más gyakorlati haszna is van annak, hogy ez egy fekete-fehér film. Könnyebb elképzelni az átmeneteket. Még olyan jelent is van, amikor Clare férje Irene-t is fehér nőnek nézi. Ha színesben forog, kétlem, hogy bárki is bevette volna ezt. Ahogy az is elképzelhetetlen lenne, hogy Clare eljátssza a fehér nőt. A haját kiszőkíthették, de attól még nem vált rasszot. Itt pedig nem olyan különbségről beszélünk, mint a Szégyen esetében, ahol Wentworth Miller/Anthony Hopkins játszotta a fiatalembert, akit egy sorozáson fehérnek néztek, és onnantól kezdve így élte az életét. Nekem végig az kattogott az agyamba, hogy mennyire kellett vaknak lennie Clare férjének, hogy nem látta meg az igazságot.

Az különben egy jó húzás benne, hogy a fő téma nem a rasszizmus. Hanem a két nő kapcsolata, és hogy Clare hogyan illeszkedik vissza a közösségbe. Az, hogy Irene mit szól ehhez, nekem nem egyértelmű. Nem tudnám azt mondani, hogy tényleg a barátnőjének tartotta a nőt. Egészen más életet éltek, és nem bántam volna, ha nyíltabban meg van fogalmazva, hogy mi zajlott a fejében. Néha féltékenynek tűnt, de azért azt, ami a film végére történt, ő sem akarta.

Pedig a vége az, ami aláhúzza, hogy hiába a nők lélektana és barátsága, ez mégiscsak a rasszizmusról szóló film. Már eleve az, hogy Clare feladja az egész identitását, a gyökereit, hogy fehér feleség legyen belőle. Ezzel egyértelműen azt mondja, hogy a fehéreknek jobb. Nehéz lenne vele vitatkozni. Meg lehet nézni a végét. Amíg fehér nő volt, számított. Amint kiderült minden és a férje azt tette, amit, onnantól kezdve nem marad más a feketéknek, csak a hallgatás. Olyan nyilvánvaló mindenkinek, mi történt, de még a rendőrség is eltussol mindent. Érdekes, hogy itt Irene szeretne igazságot szolgáltatni, de már esélye sincs.

Sokat tett a filmhez a szereposztása is. Nem lett elaprózva, mind a 4 főbb szerepet ismert színész játssza. A legnagyobb súly a két nőn van: Tessa Thompson és Ruth Negga játssza őket. Érzelmileg szépen felépítették mindketten a karakterüket.

Mégis, ami legjobban megmaradt nekem a film után, hogy kényelmetlen érzetem volt tőle. Eleve a témája is olyan, hogy birizgáljon, de Irene érzelmei miatt is olyan furcsa volt nekem. Ez a féltékeny is, nem is, barátnők is, nem is állapot zavart.

Nem az a film, amit évente vissza fogok nézni, bár egyszer érdekes volt. Szórakoztató nem.

A látszat ára – 5/2,5 a casting erős, a színészek sokat bele is adnak – de nagyon kényelmetlen a sztori és hitelesnek se érzem.

Múlt bűnével szembenéző, kísértetes, családot mentő.

Nathan boldog házas, akinek az egyetlen célja, hogy boldoggá tegye a feleségét. Ezt még a család rendőr barátja is belátja, aki pedig ellenségesen fogadta a férfit annak idején, és hátsó szándékot sejtett abban, hogy Holly párja lett. Babával próbálkoznak, szép otthonuk van és boldogok, amennyire lehetnek. Ám minden a feje tetejére áll, amikor Bob megjelenik náluk. Bob, akit Holly addig nem is ismert. Nathan is csak alig, és többé látni sem akarta a férfit. A szellemkutatóval évekkel korábban együtt dolgozott egy alkalommal, és ugyanabban a buliban kötöttek ki. Az volt az éjszaka, amikor Holly húgának nyoma veszett. Elise máig nincs meg, és a nő nem is sejti, hogy Nathan nem véletlenül nála akart új lakást venni, nem véletlenül fontos neki annyira a boldogsága. Mert, amit azon az estén ő és Bob tettek, az rejti a választ arra, mi történt Elise-szel és hol van most a lány.

Neil Cross olyan sorozatkészítő, akinek a nevére fel szoktam kapni a fejem. A Luther olyan sorozat volt, amit nagyon szerettem, és nem csak Idris Elba miatt. Cross még egy előzményregényt is írt hozzá, amit szintén bírtam.

A Kísért az éjszaka nem ér a londoni nyomozó nyomába, ez hamar kiderült számomra. Pedig az alapötlet működik, egészen Harlan Coben történet szaga van. A férj, akinek súlyos titka van, és most eléggé kétségbe van esve, hogyan lehetne továbbra is titokban tartani annak az éjszakának az eseményeit. A tettestárs, akinek szintén megvan a maga titka, ami egészen más megvilágításba helyezi a történteket.

Ehhez a pszicho-thriller hangulathoz jön hozzá egy kis paranormális ötlet. Ugyanis a szellemkutató biztos benne, hogy Elise még szellemében velük van, kísérti őket, és ha nem derül ki az igazság, ez így is fog maradni. A sorozat eléggé háttérben tartja ezt a szálat, inkább csak Bob indítékai miatt fontos. Ugyan egy-egy jelenet erejéig Nathan is aggódik, meg próbálkozik kapcsolatot teremteni, de nem paranormális a sorozat. Az emberek és nem a szellemek tettei, bűnei a fontosak benne. Pedig, a legvége ismeretében, ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni. Nem is értem, miért kellett azt a nagyon paranormális elemet odatenni a végére, ha addig az nem volt úgy jelen a sorozatban.

Nyomasz befejezést akartak, hogy azért mégsem minden happy end és kacagás? Rendben, de akkor ez kevés. Mit akar? Miért van ott? A sorozat rosszfiúja nem szellem, hanem Bob volt, Akkor a régi horrorok szabályait követve nem Bobnak kellene visszatérnie? De hagyjuk is, mert erre nincs magyarázatom és csak zavar. Így lóg a semmibe egy szál, és irritál, hogy nem hoztak ki belőle semmit.

Amit elkaptak, az Nathan pokoljárása. Érthető és átélhető, min megy keresztül és mire sarkallja a bűntudat. Alapvetően rendes ember, de elkezd süllyedni és egy ponton már az a kérdés, mire nem képes, hogy megmentse az életét és a békéjüket. Azért elgondolkoztam, hogy mennyire szerelem, ami Holly mellé köti. Azért nekem gyanús, hogy inkább tartja mellette a bűntudata, és nem tisztén szerelem, ami mellé húzza. Mi másért adná a forgatókönyvíró nem egyszer a szájába, hogy neki csak Holly boldogsága a fontos?

A látványvilága sötét és thrilleres. Nem akció vagy látványos elem adja el, azt a szereplőknek kellett megoldani és a történetbe tett csavarnak. Ami különben ült, nem gondoltam rá, pedig logikus, hogy Bob mit és miért mesterkedett.

A szereplők – röviden, most nincs a stábban egy Idris Elba vagy egy Ruth Wilson. Amit tudnak, kihoznak belőle. Az, mondjuk, nem Russell Tovey hibája, hogy a nagy füle elvonta a figyelmem. Meg, hogy a Quantico egészen más karaktere miatt fura volt nekem Nathan. Pedig hálás szerep ez is, mélyre lehetett menni a kétségbe esés bugyraiban.

Nem túl izgalmas, a paranormális szál feleslegesnek tűnik ilyen történetmenet mellett és a színészek sem győztek meg. Egyszer azért elment, de ha nem látom, se hiányzott volna.

Kísért az éjszaka – 5/3 egyes elemei érdekesek voltak, de kevés ötlettel éltek igazán. Nathan karaktere rendben, a paranormális szál nagyon nem.

Kémek álcában életeket mentős.

Ari Levinson szívvel-lélekkel Moszad ügynök, aki minél több életet akar megmenteni. Éppen ezért dolgozik Afrikában is, ahol egy egész zsidó közösség szenved az afrikai viszonyoktól. Etiópiából azonban nem egyszerű Izraelbe jutni, és a hagyományos eszközök már nem elegendőek. A véletlen adja az ötletet, milyen fedőszervet lehetne létrehozni. Szudán partjai tökéletesek arra, hogy a flotta összeszedje a menekülteket. Ráadásul, szép tengerpart is, ami búvárkodásra is alkalmas. Kitalálják, hogy felújítanak egy szállót és míg játsszák a turizmusban érdekelt fiatal vállalkozókat, mentik a menekülttáborokból a zsidókat. Csak éppen egy szudáni tábornok felfigyel rájuk, és érzi, hogy valami nem kerek a történetben. Így a Moszad ügynökei, akiket úgy válogattak, hogy vegyes nemzetekből származzanak, több nyelven is beszéljenek, valójában beüzemelik a hotelt, túrákat vezetnek, masszíroznak és búvárkodnak a vendégekkel, míg esténként egy egészen más műfajban alkotnak.

Magamtól nem bukkantam rá volna erre a filmre – pedig két olyan színész is van benne, akiket kifejezetten bírok. Kellett egy regény is, amit attól függetlenül olvastam el, hogy film is készült belőle. Inkább meg voltam lepve, hogy filmesítették. Annál már csak akkor lepődtem meg jobban, amikor megláttam a szereposztást.

Az első benyomásom az volt, hogy nagyon sarkítva vannak az események és a film története is. Az afrikai zsidók menekítése egy sokkal tovább tartó, nagyobb előzményekkel bíró művelet volt. Az már keményen a második szakasz, amikor a búvárparadicsom nyílik és a kémek egészen egyedien álcázzák magukat. Ha rövidre akarom zárni, akkor a film a regény második feléből készült, azt is nem kevés popcornnal öntötték nyakon.

Így kettős érzésem lett, szinte azonnal: a regényt kereső felem csalódott. Mintha nem is ugyanazt a történetet nézném, vagy csak részben. Ugyanakkor filmként jót tett neki, hogy így megváltoztatták az eseményeket, sarkítottak és fogyaszthatóvá tették. Arra remek példa, hogyan lehet tömegfilmet készíteni történelmi események alapján. Csúsztatások, kicsit más, de az alapok igazak.

Akció- és kémfilmnek korrekten fel van építve. Bemutatja a szereplőit, mindenki kap egy kis pluszt, ami egyedivé teszi – Ari pl. a megváltómániás, míg Jake a csajozógép. Fokozatosan alakulnak az események, vannak váratlan fordulatok. Pl. eredetiben már azért így válogatták az ügynököket, hogy tényleg nyitva tudják tartani a hotelt. A filmen a katonák ütnek rajtuk, és egy véletlenül beesett turistacsapat miatt nem lesz vérfürdő – ezért döntenek úgy, hogy tényleg beüzemelik a helyet, nem csak látszat lesz. Egyre gyorsul a tempó, ahogy egyre több embert mentenek meg, egyre jobban felfigyelnek rájuk és veszélyesebbek a mentőakciók. A tetőpontra egy nagy menekülés is érkezik.

Szórakoztatóan drámai a hangnem: nagyon igyekeznek kiemelni, hogy mennyi élet múlik rajtuk, és egy náluk nagyobb célért kockáztatnak. Sokan nagyon érzik a vállukon a súlyt, és a magánéletük issza meg a levét. Ugyanakkor szórakoztató filmnek készült, akad egy-egy vicces karakter is benne, és a nagyjelenetek oldására be van iktatva egy-egy könnyedebb rész is. Érdekes helyett mozgalmas.

A külcsín nem nagyon fogott meg, de az akciófilmek különben is nehezebben érintenek meg. Autós üldözés, lövöldözés – kell a filmbe valami plusz, vagy nagyon látványosnak kell lenni, hogy megjegyezzem. Ez nem az a kategória.

Viszont, Ari maga Amerika Kapitány, vagyis Chris Evans. Nagyon sok van a karakterben Evans talán legismertebb szerepéből, nem mondhatnám, hogy ezzel nagyon újat tudott volna mutatni magából. Haley Bennett a kötelező nő a csapatban, de jól hozta a kemény nőt, aki ki is tudja osztani, aki nem tetszik neki. Michiel Huisman szerepléséért önmagában is megnéztem volna a filmet – ebben a szerepében idézi Daario (GoT) alakját, csak éppen XX. századi kiadásban. De kis mellékszerepekben is olyan nevek vannak, mint Ben Kingsley vagy Greg Kinnear.

Bár az esetek döntő többségében az „először a könyv, utána a film” állásponton vagyok, itt jobban érzem fordítva. Ami így hiányérzet volt nekem, fordítva lehetett volna érdekes kiegészítés.

The Red Sea Diving Resort – 5/3,5 akciófilmnek korrekt – regényadaptációnak se rossz, csak éppen más, mint az eredeti volt.

Versenyző, szerelembe eső, múlt századi, flörtölő.

Rose Populaire nagyon nem vágyik arra az életre, amit az apja szán neki. A kisvárosban, ahol született és nevelkedett, kinézett neki egy vőlegényt és dolgozhat a család boltjában. Rose ennél többet akar, csak éppen egyet dolog van, amihez ért: gyorsan tud gépelni. A lányok az ötvenes évek közepén szívesen mennek titkárnőnek, Rose is ezzel próbálkozik a közeli városban. Louis titkárnőt keres, és Rose nem az a fajta, akit keres. Már éppen elköszönne tőle, amikor a lány gépelni kezd. Csak két ujjal, de olyan tempóban, hogy a férfi szeme megakad rajta. Született versenyző, aki már látja is, hogy Rose elindul a gépelési versenyen, és még esélye is lenne. Felveszi a lányt, és az első verseny után inkább az edzőjeként, mint a főnökeként kezd el viselkedni. A 10 ujjas gépelés tanulása, erőnléti edzések és zongora leckék közepette Rose egyre jobban beleszeret mogorva, sebzett főnökébe – a férfinak még baráti segítséggel is nehezen esik le, hogy mire kapott az élettől még egy esélyt a lánnyal. Nem csak a világbajnokságra.

Néha kell egy kis limonádé, és arra ez a film kiválóan megfelel. Még eredetibb is, mint az a sok romantikus semmilyen film, amit az ünnepek alatt anyám orrvérzésig nézett. Fogalmam sincs, melyik tévéadó volt, de az egy sémára készült nyálfilm-dömping tartott egész december végéig… Mindegy, gyorsan kiverem a rémképet a fejemből.

Pláne, mert ez egy nagyon szerethető francia film, amit jól esik nézni az embernek. Ebben is benne van a szokott klisé és a szerkezet is ismerős lesz, de mellette sok olyasmit is tettek bele, amiért nagyon lehetett szeretni a filmet.

Az egyik, hogy elhelyezték a történetet egy más, lassabb és ártatlanabb korba. Még akkor is, ha Rose is pl. egy új nőideálnak igyekszik megfelelni. Ez az a pont, ahol a nők már nem elégszenek meg azzal, hogy férjhez mennek és háziasszonyok lesznek. Az egyik kitörési pont a titkárnőké, és olyan az egész hangulat, hogy az ott és akkor egy nagyon menő szakma, ami a két világot összeköti. Dolgozhat, fontos lehet, ha olyan a főnöke, még világot is láthat, mert utazik vele és segít az ügyintézésben. Ami meg összeköti a kettőt, hogy a főnök – titkárnő kapcsolat könnyen válik románccá és házassággá. Így volt karrier, lesz család is, minden pipa. Ma azért ez már ebben a formában mosolygós, nem a titkárnőké az álomszakma címke, de a film világában működőképes.

Pláne, hogy egy kissé abszurd sportot is kapunk. Gyorsasági gépelés. A film átvette a sportfilmek jellegzetes elemeit: van edzés, vannak gyakorlatok és ott vannak a versenyek. Valahol nagyon abszurd, de ez is működött és elég izgalmas is lett. Pedig aztán nem lehet azt mondani, hogy nagyon sport lenne a gépelés. Izgalmasan aranyos, csak találok jelzőt.

A romantikus száltól felemás érzéseim vannak. Rose és Louis kapcsolatát szépen összerakták, ez nem az a szenvedély központú viszony-szerelem, ami a frászt hozza rám. Itt volt idő ismerkedni, tényleg megszeretni és megismerni a másikat, küzdeni érte. Helyesek is együtt, és jók a mellékszálak – a Taylor család, vagy Louis felemás kapcsolata a családjával.

Ami nem tetszett, az már a következő bekezdésbe vezet el. A film nagyon erősen megidéz képben és filmformában egy más korszakot. Ez a szerelmi jelenetre is igaz, amit azért mai szemmel kirívó. Még az is jobban tetszett volna, ha csók után egyből ugrunk a másnapra, és nem kapjuk meg azt a majdnem ágyjelenetet. Pedig különben stílust ad a filmnek a más korszak megjelenítése, annak minden kis kellékével. A színek, a ruhák, a környezet. Az a francia báj van benne, ahogy a cselekményben is, ami számomra vonzó a francia filmekben. Légies, könnyed, színes – ahogy már írtam is, egyszerűen jó volt nézni.

Nem pakolták tele sztárokkal sem, nem is kellett. Berenice Bejo az egyetlen nagyobb név, jól is állt neki a szerep, de senkire nem tudnék panaszkodni. Nem amerikai filmes szinten eye candy, de helyesek a színészek is, és mellette játszanak is.

A humora is kellemes. Semmi túlzás, semmi hevesség, csak kis aranyosan. Ez lesz különben a jelző, amit a filmre fogok ragasztani. Aranyos. A történet, a szereplői, az egésznek a hangulata. Ha a romantikus filmek többsége ilyen lenne, szeretném a zsánert.

Populaire kisasszony – 5/4,5 jókor talált meg ez a film. Nagyon bájos, aranyosan romantikus, szerettem a humorát és a karaktereit is.

Kihasználó, barátként élősködő, lelki egyensúlyt kereső.

Martin magányos felnőtt, aki egyszerű rutinok szerint tölti a napjait. Bejár a családi gyárba, amikor szükséges, kisegíti a húgát anyagilag vagy érzelmileg. Ő az, aki mindig szívesen segít és lehet rá támaszkodni. Phyllis, a testvére találja ki neki, hogy ideje lenne elmenni pszichológushoz. Mert láthatóan nem boldog és gondjai vannak – fél a konfliktusoktól és a gyárban sem tud mindig vezetőként viselkedni. Amennyire Marty ellenkezik, annyira ragad ott Dr. Ike kezelésén. A férfi nem csak a tanácsadója lesz, de a jó barátja is. Legalábbis Marty így érzi – Ike és a családja beköltöznek Marty vidéki házába, míg Marty a vendégházban húzza meg magát. Közös szervezetet alapítanak, amelyben egyformán kezelhetik a tőkét, noha Marty az, aki tesz is bele, nem csak kivesz. Ike módszeresen vágja el Marty korábbi kapcsolatait és szedi be évekig a szolgálataiért járó magas díjazást minden más mellett.

Nálunk még nem tűnt úgy fel, de az Államokban most jól megy a podcast készítés. Még olyan sorozat is született, ami arról szól, hogy három ismeretlen hogyan áll össze, hogy podcast készüljön arról, hogyan nyomoznak a házukban történt gyilkosság után. De nem egy sikeres podcast megfilmesítési jogai keltek el, és készültek sorozatok belőle.

Egy ilyen a The Shrink Next Door is, ami minisorozatként, 8 részben meséli el, hogyan férkőzött be dr. Ike a betegei, itt éppen Marty életébe, és végzett nem éppen orvosi tevékenységet mellette. (Megtörtént eset az alap, különben.)

Jó kérdés, milyen műfajba sorolnám be. Hajlok a dráma felé, mert eléggé mélyre mennek a szereplők. Marty eleve sok problémával küszködik, és az valami elképesztő, hogy milyen mértékben mosta ki Dr. Ike az agyát. Nem csak anyagilag használta ki, de olyan emberileg rettentő helyzetekbe is belevitte, amit nézni is alig bírtam. Csak egy példát említek: Ike egyik betege már kezd kínos kérdéseket feltenni és átlátni a férfi üzelmein. Erre Ike megkéri Marty-t, hogy a kiránduláson menjen el a nővel a benzinkútra, mintha benzin kellene. Mondja meg, hogy többé nem a betege és hagyja jól ott. Természetesen a buszvezetővel is Marty egyeztet, és a többi utas is Marty alakjában kell, hogy a rosszat lássa. Marty mégis megteszi, még úgy is, hogy tulajdonképpen sajnálja a nőt és neki sem tetszik, amit Ike akart. De megteszi.

Ike is megkapta a maga kis poklát. Pontosan lehet látni, miképpen haragszik a saját apjára, és ebből kifolyólag hogyan vesz rá mindenkit, hogy vágja el a szálakat a családjához. Ami különben az agymosáshoz is jól jön: nem lesz, aki felébreszthetné az embert, hogy mit tesz vele a pszichológus.

Már szinte thriller, ahogy Dr. Ike tökéletes manipulálja az embereket és az eseményeket is. Módszeres és alapos, és a megtévesztés a kisujjában van. A durva, hogy még magának sem vallja be, hogy mit művel, meg van arról győződve, hogy ő segít másoknak és ebben a történetben ő az áldozat, nem az elkövető.

Ritka rossz nézni, hogy mire rá nem veszi Marty-t. Ugyanakkor van benne valami rabul ejtő is, egyszerűen nem lehet elhinni, hogy mindig van lejjebb. Ez tartja mozgásban a sorozatot: ahogy Ike jön, behálóz és nem ereszt. Hosszú éveket fog át a sorozat és ugyanazt a képletet eladja újra és újra: Ike újra és újra tudja, mivel hathat a körötte levő emberekre.

A külcsínben is hozták az eltelő éveket és a szereplők körül változó világot. Nem látvány sorozat, a szereplők adják el, de a divatról, hajviseletekről is mindig be lehet lőni, éppen merre járunk az időben.

A lényeg a színészeken volt, és ez az, amiben nagyon kellemesen csalódtam. Paul Rudd alapvetően rendes fickókat játszik, és ez itt duplán jól jött. El tudta játszani, hogy Ike jó embernek láttatja és hiszi magát, miközben iszonytatóan manipulál és a végére szabályosan undorodni lehet tőle. Még nagyobb meglepetés Will Ferrell, aki nem csak elbírja a szerepet, de lopja a műsort is. Rudd kapta a látványosabb, szélesebb gesztusú karaktert, de amit Ferrell kihozott ebből a mindenki csicskája figurából, kész. Egyszerre tudja az ember sajnálni, és lenne kedve megrázni, hogy térjen már észre, lássa meg, mi történik vele!

Mellettük Kathryn Hahn ismertebb a színészek közül, de ez a fiúk játszmája volt. Megjegyezhető Hahn is, csak éppen kevés súly jut neki Marty és Ike mellett.

Olyan szempontból nem tetszett a sorozat, hogy egy sémát variál nagyon sokféleképpen, és még soknak is éreztem a 8 részt. Viszont, a két főszereplő nagyon viszi a hátán. Nem lesz újranézős, de egyszer nem bánom, hogy láttam.

The Shrink Next Door – 5/4 utáltam nézni, borzalmas dolgokról mesél, de a színészek eladták és modern dráma is lett.

Szerelembe eső, magányt leküzdő, kor ellen szembe menni nem tudó.

Mary Anning egyedülálló asszony a XIX. század első felében, Anglia partjainál. Özvegy édesanyjával ketten vannak, és abból a pénzből élnek, amit Mary szerez ősi maradványok feltárásával és árusításával. Egy napon lelkes és gazdag londoni fiatalember, Roderick Murchison keresi fel, és hajlandó fizetni is, hogy a nőtől tanulhasson. Még arra is képes rábeszélni a nőt, hogy amíg ő felfedezőúton vesz részt, Mary hasonló oktatásban részesítse fiatal, betegeskedő feleségét. Charlotte először menekülőre fogja, és inkább fürdeni próbál a tengerben, de súlyosan megbetegszik. Mary befogadja, ápolja, és a felépülő Charlotte lassan megnyílik neki. A két nő között egyre bizalmasabb barátság és szenvedély támad – ám a kor nem kedvez nekik, ahogy a társadalmi különbségek sem. Mary a megélhetésért küzd, míg Charlotte egy gazdag lord felesége.

Amikor rajzolom a kérdőjelet, és nem nagyon tudom eldönteni azt sem, hogy ez a film most jó vagy sem. Mondhatni, tudnám dobálgatni a labdát: valami rossz mellé mindig találok mást, ami viszont tetszett benne.

Nézzük talán azt, ami leginkább szemet szúrt. Ez egy hosszú film. Lassú a történetmesélése, és kell energia kitartani előtte. Amit fokoz, hogy olyan a vége, amilyen. Most mégis mi van? Képes voltam a feliratot is megnézni, annyira nyitottnak éreztem a végét és vártam még egy jelenetet vagy legalább egy kiírást, hogy pl. Anne elismert kutató lett, élete végéig a partszakaszán maradva, vagy valami. De semmi.

Akkor jött az énem, aki akkor sem elégszik meg az ilyen befejezéssel. Ha nem segít a film, majd fog a történelem, gondoltam én. (A mai napig nem hagy nyugodni A fekete város vége sem. Már Lőcsén is jártam, és komolyan az idegbajba kerget, hogy Mikszáth úgy nyitva hagyta a történetet. De az egy másik történet.) De most az utána olvasás csak bosszúsabbá tette. Nyilvánvalóvá tette, hogy mennyire csak feltételezett ez az egész történet, és vannak nem is kis csúsztatások benne. Charlotte sokkal jobban benne volt Roderick kutatásában, mint a film mutatta. Képezte is magát, együtt kerestek fosszíliákat és gazdagok csak később lettek, amikor Charlotte is megkapta az örökségét. De a legnagyobb csúsztatás, hogy megfordították a két nő alakját. Anne volt a fiatalabb, jó 10 évvel, míg itt Anne az idősebb úgy 15 évvel. Tudom, film és nem a történelmi hűség volt a cél, de ezek úgy motoszkálnak az agyamban.

Bele tudnék kötni abba is, hogy egyes érzelmi pontok nekem nem lettek aláhúzva. Ahogy a végén Elizabeth is mondja, Charlotte megnyitott valamit Anne-ben, amit ő nem tudott. Csak éppen nem értem mit és hogyan. Mi volt az, ami felkeltette a szerelmet és ez a két nő egymásra talált? Pláne, hogy Charlotte nem kényszerből ment férjhez. Bár kimondva nincs, de eléggé ráutalnak, hogy azért olyan depressziós, mert elvesztett egy babát.

Ami viszont a pozitív oldalra kerül: az egész filmnek a történelmi hangulata. Kicsit enged belenézni, milyen volt az élet a XIX. század közepe körül. Az angol táj vigasztalansága is nagyon benne van a képekben – az a szürke tengerpart… Sivár, szomorú az egész, mintha csak a szereplők lelkét és fájdalmát tükrözné vissza.

Ha félreteszem a történelmet számon kérő énem, karakterdrámának nagyon működik. Ahogy Anne őrlődik az élete és a feladata, valamint Charlotte között. Itt a szerelem nem elég, de szépen megvannak a folyamatok, ahogy Anne szigora felenged, érezni kezd – ahogy az is meg van fogva, ahogy Charlotte visszatalál az életbe.

Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy nagyon erős a casting. Kate Winslet, Saoirse Ronan mondhatni bármit eladnak, még egy történelmi LMBTQ drámát is. Az sem mellékes, hogy erős színpadi színészek kerültek melléjük a mellékszerepekre.

Tény, nem tudtam szeretni ezt a filmet, simán megosztónak és lassúnak jellemzem, de megvannak a maga értékei is.

Ammonita – 5/3,5 a színészi játék remek, megvan a film történelmi hangulata is – de nekem nagyon dráma.

Halálos játszmás, városi futó, felelőst levadászó.

Ryan keményen dolgozik, hogy megvalósíthassa az álmát. Szeretné rendbe hozni a család hajóját, kivenni a nagyapját az öregek otthonából és a barátnőjével kiegészülve, hármasban leköltözni a tengerhez. Ám hiába a több állás, nem jut előrébb. Ryan ügyes városi futó, aki egy egyre népszerűbb bajnokságban is benne van. Ugyan a szabályok nem engedik, hogy ő is fogadjon a versenyre, de megtalálja a kiskaput, és a barátnője öccsén keresztül mindenét felteszi a győzelmére. A verseny közben azonban minden futót csapdába csalnak, és egy idegen helyen, a nyakukban egy különös pánttal térnek magukhoz. Kiderül, elrabolták őket egy halálos játékhoz. Futni kell a kijelölt célpontokhoz, beolvasni a nyakörvet – aki letér az útról, a rendőrséggel próbál beszélni, felrobban. A nyertes egymillió dollárral lesz gazdagabb, a többiek felrobbannak. A hajsza hamarosan indul, míg Ryan agya azon jár, hogy lehetne leszámolni a gyilkos játék üzemeltetőjével és minél többeket megmenteni.

Ahogy elkezdődött a film, magamban azon merengtem, hogy kilencvenes években vagy a nyolcvanasban készülhetett. Az egésznek a nyers volta, ahogy kifejezetten tévéfilmes a külcsín. Nem kicsit lepett meg, hogy ez egy 2011-es film. Simán néztem 20 évvel öregebbnek.

A történet maga nagyon kevés. Eleve egy órájuk van a futóknak, aztán mindenki robban. Ryan egyszerre akar versenyezni és lenyomozni a játék szervezőit. El lehet képzelni, mennyire veszélyesek lehetnek a szervezők, ha egy bombával a nyakában rohanó, se technikai eszközzel felszerelt, se nem éppen zseni srác a nyomukra tud akadni – ráadásul 1 óra alatt. De úgy egyáltalán – ha már valaki egy ilyet megszervez, vannak testőrei és milliói, befolyásos és gazdag ember, akkor miért lenne ennyire felelőtlen? Elvileg egy gonosz, profi fegyverkereskedő, könyörgöm! Ha így üzletelt eddig, az a csoda, hogy még életben volt. Amit a végén is művel, röhej. Mint egy mesefilm kapkodó gonosza. Szánalmas.

Minimálisan tudtak csak azzal élni, hogy ez egy parkour-film. Látványosan lehetett volna az épületek között rohanni, egymással küzdeni, ehhez képest kevés ilyen jelenetet tettek bele, annak nagy részében is a lépcsőn/falon szaladnak csak. Készült már olyan akciófilm, amiben szintén ez a sport volt valamiképpen a középpontban, azok jobban is néztek ki, mint ez.

De különben is egy katasztrófa a film külcsíne. A végén van egy nagy(?) lövöldözés, ami minden, csak nem hiteles. De ki lehet emelni azt is, amikor valakinek a nyakában robban a nyakörv. Mi is jut róla eszembe? A fasírt? Ijesztőnek kellene lennie, de ez annyira mű, hogy röhejesnek találtam csak, messze nem durvának.

A szereplők a lehető legkisebb mértékben jellemzettek – itt jön be, hogy elvileg ez eye candy faktorral próbálja eladni a szereplőket. Ryan barátnője, Chelsea, mi a legfőbb jellemzője? Mindenki elmondja, nem is egyszer, hogy Ryan milyen szerencsés, hogy egy ilyen szépséget megszerzett magának. Még hősünk is a végén, amikor összefoglalja, mi lett velük, a lányról azt mondja, hogy Chelsea napról napra szebb. Üresek ezek az alakok, és nem is olyan szép senki benne, hogy tényleg eladja az eye candy.

Sok olyan film van, amikor a gazdagok fogadnak, hogy ki marad életben egy játék végén. Nem egynek még tartamot is sikerült magába foglalnia, nem csak látványt. De sokat mond, hogy az a régi Van Damme-film, amiben a gazdagok vadásztak a szegényekre, még az is sokkal maibbnak tűnik mint ez. Csalódás, de minden téren.

Fuss az életedért! – 5/1,5 mai szemmel ez már nem eye candy film, a történet meg lapos, a látvány meg olcsó.