Megjátszott életet élő, faji kérdést feszegető, múlt századi.

Irene az életével elégedett fekete nő az 1920-as években. A férje orvos, a kapcsolat szerelmen alapul és két kisfiukat nevelik szeretetben. Ám egy alkalommal régi ismerősbe botlik egy étteremben. Clare gyerekkori barátnő volt, aki aztán elkerült rokonokhoz. Most nagyvilági, gazdag nő. Mi több, hamarosan az is kiderül, hogy fehér férfihoz ment hozzá, aki a feleségét is fehérnek hiszi, mi több, rasszista is. Clare ugratja is a barátnőjét, hogy miért nem választotta ő is azt, hogy fehérként éljen. Irene megszakítaná az újra felvett kapcsolatot, de Clare hiányolja a régi embereket és a környéket, rendszeresen meghívatja magát és hamarosan a környék kedvence lesz – miközben a férje még mindig nem sejt semmit. Irene nem tudja megállítani az eseményeket, amelyek egyre közelebb vezetnek a katasztrófa felé.

Rebecca Hall színésznőként sikeres, és ezzel a filmmel a saját forgatókönyvét filmesítette meg. Különben regény az alapja – el sem tudom képzelni, az mennyiben lehet más. De a film szempontjából ez most nem is fontos.

Ami elsőre fel fog tűnni, és nem is kicsit lepett meg, hogy A látszat ára fekete-fehérben forgott. Mondhatni, ezzel is leképezi azt a fekete-fehér világot, amiben játszódik. Ez már eleve ad neki egy hangulatot, de el tudom képzelni, hogy sokakat el is ijeszt. Pedig nem kellene – még valahol élesebb is ettől a megoldástól a filmélmény.

A részletek és külsőségek különben is letisztultak és működtek. Egy letűnt korszak Amerikája, annak divatjával és a terekkel. Már csak azért is érdemes belenézni, mert jól néznek ki a ruhák, amiket a szereplők viselnek. Igen, fekete-fehérben is.

Ha gonosz akarok lenni, akkor más gyakorlati haszna is van annak, hogy ez egy fekete-fehér film. Könnyebb elképzelni az átmeneteket. Még olyan jelent is van, amikor Clare férje Irene-t is fehér nőnek nézi. Ha színesben forog, kétlem, hogy bárki is bevette volna ezt. Ahogy az is elképzelhetetlen lenne, hogy Clare eljátssza a fehér nőt. A haját kiszőkíthették, de attól még nem vált rasszot. Itt pedig nem olyan különbségről beszélünk, mint a Szégyen esetében, ahol Wentworth Miller/Anthony Hopkins játszotta a fiatalembert, akit egy sorozáson fehérnek néztek, és onnantól kezdve így élte az életét. Nekem végig az kattogott az agyamba, hogy mennyire kellett vaknak lennie Clare férjének, hogy nem látta meg az igazságot.

Az különben egy jó húzás benne, hogy a fő téma nem a rasszizmus. Hanem a két nő kapcsolata, és hogy Clare hogyan illeszkedik vissza a közösségbe. Az, hogy Irene mit szól ehhez, nekem nem egyértelmű. Nem tudnám azt mondani, hogy tényleg a barátnőjének tartotta a nőt. Egészen más életet éltek, és nem bántam volna, ha nyíltabban meg van fogalmazva, hogy mi zajlott a fejében. Néha féltékenynek tűnt, de azért azt, ami a film végére történt, ő sem akarta.

Pedig a vége az, ami aláhúzza, hogy hiába a nők lélektana és barátsága, ez mégiscsak a rasszizmusról szóló film. Már eleve az, hogy Clare feladja az egész identitását, a gyökereit, hogy fehér feleség legyen belőle. Ezzel egyértelműen azt mondja, hogy a fehéreknek jobb. Nehéz lenne vele vitatkozni. Meg lehet nézni a végét. Amíg fehér nő volt, számított. Amint kiderült minden és a férje azt tette, amit, onnantól kezdve nem marad más a feketéknek, csak a hallgatás. Olyan nyilvánvaló mindenkinek, mi történt, de még a rendőrség is eltussol mindent. Érdekes, hogy itt Irene szeretne igazságot szolgáltatni, de már esélye sincs.

Sokat tett a filmhez a szereposztása is. Nem lett elaprózva, mind a 4 főbb szerepet ismert színész játssza. A legnagyobb súly a két nőn van: Tessa Thompson és Ruth Negga játssza őket. Érzelmileg szépen felépítették mindketten a karakterüket.

Mégis, ami legjobban megmaradt nekem a film után, hogy kényelmetlen érzetem volt tőle. Eleve a témája is olyan, hogy birizgáljon, de Irene érzelmei miatt is olyan furcsa volt nekem. Ez a féltékeny is, nem is, barátnők is, nem is állapot zavart.

Nem az a film, amit évente vissza fogok nézni, bár egyszer érdekes volt. Szórakoztató nem.

A látszat ára – 5/2,5 a casting erős, a színészek sokat bele is adnak – de nagyon kényelmetlen a sztori és hitelesnek se érzem.